Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-09-30 / 13. szám
— 250 — zen egyetlen becsületes tettem, miszerint — ama roszlelkü hölgy’ minden agyafúrt ellenmondásainak daczára is — magamat Kázmér testvérednek vallván— mert a bukaresti Floresko név alatti utilevél’ birtokosa csak is ő lehetett — a neki szánt halállal szembe szállók, ha mondom ezen egy nemesb önmegtagadásom vagyonod két harmadának eltékozlása, és annyi ezer meg ezer neked okozott keservekért némi elégtét leszen, akkor talán lefizettem egy parányi részecskéjét bántadi adósságomnak, de telkemről a marczangló saskeselyt— szegény szerencsétlen férjed’ halálát — de semmi, de senki levenni nem fogja.. soha !.. hacsak nem az Istennek végetlen irgalmassága. Kázmérért ne aggódjál— elég jó szláv vagyok, s lengyel is sokkal jobb mint oláh, hogy e csalódásban őket örökre megtartsam .. örökre ! most érzem — s nem bánom hogy érzem — mikép ez az örökre nem lesz olly huzamos, mint leend . . fájdalom! ama másik .. mellytől rettegni annyi okom van. Te Laurám — és tiéid — tudom nem fogtok átkozódni. Isten veletek !!!‘ Alig végré hallgatók’ könycsepjeitől kisért olvasását Kázmér, midőn lovashirnök lépe be levélkével, mellyben a berlini rendőrség hivatalosan jelenti a szép özvegynek, hogy a bécsi hölgy, ki magát Floresko bárónénak nevezte, rést kapván a rendőrök’ felvigyázatát egy perezre kikerülni, magát a Fridrikhidról a Spree folyóba veté, s lehető leggyorsabb segély mellett is megmenthető többé nem volt. — Nagy Isten ! legyen meg a te akaratod ! — mond vallásos áhítattal a kegyes taura. — Ament viszhangozó férfias magamegadással Kázmér, s ament rebegének utána az ártatlan gyermekek. Óra múlva harsogott a postasíp, s az érdekes lengyelmagyar család — ezer ajkak’ áldása közt — Budapestnek ügetett. Petrichevich Horváth Lázár. AZ 6 EMLÉKEZETE. VI. Minden éljen .. oh csak veszszek én ! Petőfi. Még ő is féli kínom ezreit, A sok sebet — gyötrő emlékezet! Mit ő ütött, márványhideg kezed. Kiel fejemből ! nem méltó reád A gondolat, melly gyújtja agyamat. Hát nincs nekem barátom, és hazám ? Hogy érted igy feldúlom magamat! Hon és barát ? nem ! a b o s z ú , leány, Ez egy mi még éltet mosolyg reám. VII. Régen tudom, hogy éltem átkozott, Hogy a világon senki nem szeret, Hogy itt s amott elkárhozott vagyok, Mivé tevéi, szerelmem, engemed Régen tudom, hogy a világ nekem Se jót, se rosszat többé nem terem. És mégis hordom, élet, terhedet, Minden kínok s fájdalmak terheit. Pedig, halat, mi sokszor kértelek, Láttam megint, s talán utólszor őt, Még most is olly szép, ollyan angyali, Bánat vonásin nincs, mért volna is? Nem tudna igy halálra kínzani, Elég a bánat érte telkemen ; Ha ő gyötör, mért volna gyötrenem ? Mégis, leány, cseréljünk szerepet. Lássuk, ki bírja a színlést tovább ? Ha szenvedésed’ látom, nevetek, Ma léptem át utószor, tudd, szobád’. El útra messze, hogy felejtselek — Helyetted is, jó lesz-e? éldelek! De addig is, jobb még ma kezdeni, Gyötörjük egymást, drága angyalom, Könnyebb nekem szív nélkül gyötreni, Játszál — tovább — így én nem hallgatom. Midőn kínod’ beszélj zongorád, Én elhagyom nevetve a szobát.