Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)

1845-09-30 / 13. szám

— 2­50 — zen egyetlen becsületes tettem, miszerint — ama roszlelkü hölgy’ minden agyafúrt ellenmondásainak daczára is — magamat Kázmér testvérednek vallván— mert a bu­karesti Floresko név alatti utilevél’ birtoko­sa csak is ő­ lehetett — a neki szánt halállal szembe szállók, ha mondom ezen egy ne­­mesb önmegtagadásom vagyonod két har­madának eltékozlása, és annyi ezer meg e­­zer neked okozott keservekért némi elégtét leszen, akkor talán lefizettem egy parányi részecskéjét b­ántadi adósságomnak, de tel­kemről a marczangló saskeselyt— szegény szerencsétlen férjed’ halálát — de semmi, de senki levenni nem fogja.. soha !.. hacsak nem az Istennek végetlen irgalmassága. Káz­­mérért ne aggódjál— elég jó szláv vagyok, s lengyel is sokkal jobb mint oláh, hogy e csalódásban őket örökre megtartsam .. örök­re ! most érzem — s nem bánom hogy ér­zem — mikép ez az örökre nem lesz olly huzamos, mint leend . . fájdalom! ama má­sik .. mellytől rettegni annyi okom van. Te Laurám — és tiéid — tudom nem fogtok átkozódni. Isten veletek !!!‘ Alig végré hallgatók’ könycsepjeitől kisért olvasását Kázmér, midőn lovashirnök lépe be levélkével, mellyben a berlini rend­őrség hivatalosan jelenti a szép özvegynek, hogy a bécsi hölgy, ki magát Floresko báró­nénak nevezte, rést kapván a rendőrök’ fel­vigyázatát egy perezre kikerülni, magát a Fridrikhidról a Spree folyóba veté, s lehető leggyorsabb segély mellett is megmenthető többé nem volt. — Nagy Isten ! legyen meg a te aka­ratod ! — mond vallásos áhítattal a kegyes taura. — Amen­t viszhangozó férfias maga­megadással Kázmér, s ament rebegének utá­na az ártatlan gyermekek. Óra múlva harsogott a postasíp, s az érdekes lengyelmagyar család — ezer ajkak’ áldása közt — Budapestnek ügetett. Petrichevich Horváth Lázár. AZ 6 EMLÉKEZETE. VI. Minden éljen .. oh csak veszszek én ! Petőfi. Még ő is féli kínom ezreit, A sok sebet — gyötrő emlékezet! Mit ő ütött, márványhideg kezed. Ki­­el fejemből ! nem méltó reád A gondolat, melly gyújtja agyamat. Hát nincs nekem barátom, és hazám ? Hogy érted igy feldúlom magamat! Hon és barát ? nem ! a b o s z ú , leány, Ez egy mi még éltet mosolyg reám. VII. Régen tudom, hogy éltem átkozott, Hogy a világon senki nem szeret, Hogy itt s amott elkárhozott vagyok, Mivé tevéi, szerelmem, engemed­ Régen tudom, hogy a világ nekem Se jót, se rosszat többé nem terem. És mégis hordom, élet, terhedet, Minden kínok s fájdalmak terheit. Pedig, halat, mi sokszor kértelek, Láttam megint, s talán utólszor őt, Még most is olly szép, ollyan angyali, Bánat vonásin nincs, mért volna is? Nem tudna igy halálra kínzani, Elég a bánat érte telkemen ; Ha ő gyötör, mért volna gyötrenem ? Mégis, leány, cseréljünk szerepet. Lássuk, ki bírja a színlést tovább ? Ha szenvedésed’ látom, nevetek, Ma léptem át utószor, tudd, szobád’. El útra­ messze, hogy felejtselek — Helyetted is, jó lesz-e? éldelek­! De addig is, jobb még ma kezdeni, Gyötörjük egymást, drága angyalom, Könnyebb nekem szív nélkül gyötreni, Játszál — tovább — így­­ én nem hallgatom. Midőn kínod’ beszélj zongorád, Én elhagyom nevetve a szobát.

Next