Honismeret, 1974 (2. évfolyam)

3. szám - HONISMERETI OLVASÓKÖNYV - A szabadságharc tizenhárom pozsonyi vértanuja (Vörösmarty Géza)

forduló középparasztságot adminisztra­tív eszközökkel igyekeztek belépésre kényszeríteni, ugyanakkor a termelő­szövetkezet nem tudott úgy gazdálkod­ni, hogy a reális fejlesztési igények mellett a tagság megfelelő szintű java­dalmazását is biztosíthatták volna, így néhány gyengébben sikerült gazdasági évben a mindennapi megélhetés is ne­hézséget jelentett a Lenin Termelőszö­vetkezet tagjai számára. Az 1956-os elenforradalommal a Lenin Termelő­szövetkezet is elérkezett az eddigi leg­válságosabb időszakához. Az 1957-ben kibontakozó fejlődés az­után ismét megszilárdította a szövetke­zet helyzetét. A hatvanas évek elején azonban — főként az akkori vezetőség hibái miatt — újból mélypontra került a termelőszövetkezet. Rendkívül tanul­ságos, hogy csak hosszú évekig tartó vergődés után, a hatvanas évek végére sikerült olyan vezetőséget választaniuk, amelynek hatására megnőtt a gazdálko­dás eredményessége, célszerűen tudták fejleszteni az ágazatokat és nem utolsó sorban kedvező változások következtek be a tagság gondolkodásmódjában. „1970 végére — olvashatjuk — a nagy­szénás­ Lenin Termelőszövetkezet tevé­ GILITZE ISTVÁN: p. MAKÓ VÁROSÁNAK VÍZ ÁLTAL VALÓ PUSZTULÁSÁRÓL (A Csongrád megyei és a Makói Városi Tanács kiadása. Makó, 1973. 39 old.) 1821-ben — akárcsak 1970-ben — szörnyű árvíz pusztított a Kőrös—Ma­ros—Tisza vidékén. 1821. július 3-án — szinte úgy mint 1970. júniusában — ki­öntött a Maros és elárasztotta Makót. Az 1821. évi árvizet Gilitze István pa­raszti históriás költő, az 1970. évit Jámborné Balog Tünde rajztanárnő élte át. Az előbbi versbe szedte, a ké­sőbbi batik-kárpitra festette az árvíz rettenetét. A két évszám között egy híján 150 év telt el, de a megrendülés ihlető ereje nem változott. A vers­szakok és a képek ugyanazt a fájdal­mat, újra­ átélt veszedelmet tükrözik, a szemtanú hitelességével. És ez a mű­vészi rokonság most érzékelhető egy­értelműen, hogy 1973-ban újra kiadták Gilitze István históriáját Balog Tünde batikjaival illusztrálva. A könyvet már kézbe venni is jó. A­kenységének tartalmában is mezőgaz­dasági nagyüzemmé vált." A magyar mezőgazdaság nagyüzemi átalakításának történetét feltáró terme­lőszövetkezeti monográfiák egyik leg­újabb kiadványa tudományos szín­vonala és agrártörténeti értéke alapján mindenképpen méltó folytatása az eddig megjelent munkáknak. A nagy­szénási Lenin Termelőszövetkezet sa­játos vonásaival együtt részese a szö­vetkezeti nagyüzemi átalakítás orszá­gos folyamatának, így a tanulmány hasznos adalékot szolgáltat a szövet­kezeti mozgalom általános gazdasági és társadalmi jelenségeinek megértéséhez, ugyanakkor az üzemi problémák meg­oldása jól példázza azokat az erőfeszí­téseket, amelyek a nagyüzemi termelés megszilárdításához szükségesek. A monográfia fő értéke, hogy nem sablonos alkotás, hanem mélyrehatóan és kritikailag elemzi a termelőszövet­kezet fejlődését. Módszereiben jól öt­vöződik a szociológia és az üzemi szemlélet, sajnos az ökonómiai megkö­zelítés sokszor háttérbe szorul. A jól szerkesztett könyv érdekes és izgalmas olvasmányként is megállja a helyét. Dr. Papp Zsolt facsimile kiadásban a 150 éve nyom­tatott szöveg is tökéletesen olvasható és élvezhető olyannyira, hogy — akár­csak másokban — bennem is felvető­dött a kérdés, szükség volt-e a mai helyesírással átírt, modern­ betűs vál­tozatra. A kiállítás rangos — halvány­kék papíron, gyönyörű tipográfiával —, de ez nem is meglepő: Gyomán ké­szült a Kner nyomdában. Hogy az illusztrációk fekete-fehérben készültek, azt első pillantásra sajnáltam, de tu­lajdonképpen a könyvhöz jobban ille­nek, mint a színes képek. És talán Ba­log Tünde stílusához is. Az erősen kör­vonalazott, egyforma parasztarcokat a hatalmas szemek — lehunyt pillák vagy vakító szemfehérjék — teszik ki­fejezővé, egyénivé, ezek tükrözik az ér­zelmeket, ezáltal válnak az alakok sze­mélyiségekké. A képek fekete-szürké­jében sokszorosan világítanak ezek a szemek s nekem éppen ezáltal lett Ba­log Tünde ábrázolásmódja annyira drá­mai. Nem magyarázatképp írom, talán csak lehetséges értelmezés: az egyfor­ma arcok valamiképpen az egyforma, a közös sorsra figyelmeztetnek. Amel­lett, hogy minden ember — természe­tesen — más és más­, ameddig szoros, sok-sok szállal összetartott közösségben

Next