Honismeret, 1974 (2. évfolyam)
3. szám - HONISMERETI OLVASÓKÖNYV - A szabadságharc tizenhárom pozsonyi vértanuja (Vörösmarty Géza)
forduló középparasztságot adminisztratív eszközökkel igyekeztek belépésre kényszeríteni, ugyanakkor a termelőszövetkezet nem tudott úgy gazdálkodni, hogy a reális fejlesztési igények mellett a tagság megfelelő szintű javadalmazását is biztosíthatták volna, így néhány gyengébben sikerült gazdasági évben a mindennapi megélhetés is nehézséget jelentett a Lenin Termelőszövetkezet tagjai számára. Az 1956-os elenforradalommal a Lenin Termelőszövetkezet is elérkezett az eddigi legválságosabb időszakához. Az 1957-ben kibontakozó fejlődés azután ismét megszilárdította a szövetkezet helyzetét. A hatvanas évek elején azonban — főként az akkori vezetőség hibái miatt — újból mélypontra került a termelőszövetkezet. Rendkívül tanulságos, hogy csak hosszú évekig tartó vergődés után, a hatvanas évek végére sikerült olyan vezetőséget választaniuk, amelynek hatására megnőtt a gazdálkodás eredményessége, célszerűen tudták fejleszteni az ágazatokat és nem utolsó sorban kedvező változások következtek be a tagság gondolkodásmódjában. „1970 végére — olvashatjuk — a nagyszénás Lenin Termelőszövetkezet tevé GILITZE ISTVÁN: p. MAKÓ VÁROSÁNAK VÍZ ÁLTAL VALÓ PUSZTULÁSÁRÓL (A Csongrád megyei és a Makói Városi Tanács kiadása. Makó, 1973. 39 old.) 1821-ben — akárcsak 1970-ben — szörnyű árvíz pusztított a Kőrös—Maros—Tisza vidékén. 1821. július 3-án — szinte úgy mint 1970. júniusában — kiöntött a Maros és elárasztotta Makót. Az 1821. évi árvizet Gilitze István paraszti históriás költő, az 1970. évit Jámborné Balog Tünde rajztanárnő élte át. Az előbbi versbe szedte, a későbbi batik-kárpitra festette az árvíz rettenetét. A két évszám között egy híján 150 év telt el, de a megrendülés ihlető ereje nem változott. A versszakok és a képek ugyanazt a fájdalmat, újra átélt veszedelmet tükrözik, a szemtanú hitelességével. És ez a művészi rokonság most érzékelhető egyértelműen, hogy 1973-ban újra kiadták Gilitze István históriáját Balog Tünde batikjaival illusztrálva. A könyvet már kézbe venni is jó. Akenységének tartalmában is mezőgazdasági nagyüzemmé vált." A magyar mezőgazdaság nagyüzemi átalakításának történetét feltáró termelőszövetkezeti monográfiák egyik legújabb kiadványa tudományos színvonala és agrártörténeti értéke alapján mindenképpen méltó folytatása az eddig megjelent munkáknak. A nagyszénási Lenin Termelőszövetkezet sajátos vonásaival együtt részese a szövetkezeti nagyüzemi átalakítás országos folyamatának, így a tanulmány hasznos adalékot szolgáltat a szövetkezeti mozgalom általános gazdasági és társadalmi jelenségeinek megértéséhez, ugyanakkor az üzemi problémák megoldása jól példázza azokat az erőfeszítéseket, amelyek a nagyüzemi termelés megszilárdításához szükségesek. A monográfia fő értéke, hogy nem sablonos alkotás, hanem mélyrehatóan és kritikailag elemzi a termelőszövetkezet fejlődését. Módszereiben jól ötvöződik a szociológia és az üzemi szemlélet, sajnos az ökonómiai megközelítés sokszor háttérbe szorul. A jól szerkesztett könyv érdekes és izgalmas olvasmányként is megállja a helyét. Dr. Papp Zsolt facsimile kiadásban a 150 éve nyomtatott szöveg is tökéletesen olvasható és élvezhető olyannyira, hogy — akárcsak másokban — bennem is felvetődött a kérdés, szükség volt-e a mai helyesírással átírt, modern betűs változatra. A kiállítás rangos — halványkék papíron, gyönyörű tipográfiával —, de ez nem is meglepő: Gyomán készült a Kner nyomdában. Hogy az illusztrációk fekete-fehérben készültek, azt első pillantásra sajnáltam, de tulajdonképpen a könyvhöz jobban illenek, mint a színes képek. És talán Balog Tünde stílusához is. Az erősen körvonalazott, egyforma parasztarcokat a hatalmas szemek — lehunyt pillák vagy vakító szemfehérjék — teszik kifejezővé, egyénivé, ezek tükrözik az érzelmeket, ezáltal válnak az alakok személyiségekké. A képek fekete-szürkéjében sokszorosan világítanak ezek a szemek s nekem éppen ezáltal lett Balog Tünde ábrázolásmódja annyira drámai. Nem magyarázatképp írom, talán csak lehetséges értelmezés: az egyforma arcok valamiképpen az egyforma, a közös sorsra figyelmeztetnek. Amellett, hogy minden ember — természetesen — más és más, ameddig szoros, sok-sok szállal összetartott közösségben