Honismeret, 1977 (4. évfolyam)

2-3. szám - DALOLÓ TÁJAK - DALOLÓ NÉP - Zenei élet Vásárhelyen a harmincas években (Szathmáry Lajos)

A bemutatkozás művészileg kitűnően sikerült — mint azt a kritikából tudjuk—, de a közönség megbukott: távollétével tüntetett. Persze lehet, hogy csak a kezdő művész ismeretlen neve volt a terem ürességének okozója, de az is lehet, hogy a pesti közön­ség nagy részének Bartóktól való idegenkedése. Nos, ha a pesti sznoboknak nem kel­lett, hogyan kellett volna Bartók Vásárhelynek, ahol még sznobok sem voltak. Sokáig haza sem jött Szabó András, s ha hazajött, akkor sem maradt sokáig. De azzal csak a város zenei élete lett szegényebb. Bezzeg ma sincs emléktáblája Vásárhelyen Péczely Attilának! Pedig a város zenei megújulásának ő volt az úttörője. Tulajdonképpen orvos volt, de érdeklődése messzi területekre kiterjedt: rendelője vitrinjeiben ásványgyűjteményét csodálhattuk, elő­szobáját vásárhelyi gölöncsérek korsói és tányérjai díszítették. Maga is, s akkor még kicsiny fia is, kitűnően festett, jól zongorázott, agyondohányzott torokkal is tisztán énekelt, és énekét maga látta el modern hangzású kísérettel. Járta a vásárhelyi és a messzibb csongrádi tanyákat, legényegyleteket, ivókat, s ezekre a gyűjtő útjaira néha­néha Kodály Zoltánt is lehívta. Egy ilyen népdalgyűjtő alkalmat magam is végig­élveztem, az egykori óvónőképző mögötti katolikus körben. Míg Péczely Attila egy­egy pohár bor mellett dalra bírta a köréje gyülekező csizmás közönséget, addig Kodály szorgalmasan jegyezte a dallamokat, dallamváltozókat.­ Péczely Attila azonban kiváló szervező is volt. Amint Vásárhelyre érkeztem, s ő megtudta, hogy nálunk a zene mindennapi kenyér, azonnal felkeresett, barátjának fogadott, és én barátja is lettem. Ez pedig nagy szó, mert nemigen voltak barátai, különcnek tartották. A másik barátja Tóth Lajos a katolikus kántor volt, aki nem­csak kitűnően énekelt (a felszabadulás után a budapesti Operaház basszistája lett), hanem Péczely Attila hatására Kodály Zoltán zenéjének lelkes híve is. Aki akkor ott volt, sohasem felejtheti el azt a gyönyörű estét a Fekete Sasban, ahol Tóth Lajos vegyeskarának előadásában zsúfolt ház előtt diadalmasan felhangzott Kodály Zoltán: Mátrai Képek című hatalmas műve. A közönség viharosan tapsolt és ujjongott: el­felejtette előítéleteit, magáénak érezte és fogadta a csodálatos dalfüzért. A jég — ha nem is olvadt el — mindenesetre megtört. S ez Péczely Attila és Tóth Lajos érdeme. * A zenei közízlés javításának érdekében kitett magáért a gimnázium ifjúsága is, akiknek önképzőkörében és cserkészcsapatában akkor már javában fújtak az új idők szelei. A cserkészek már csak népdalokat énekeltek, s meghíván a Kitűnőek Iskolá­jának eszméjével foglalkozó Zilahy Lajost, a városháza dísztermében tartott ünnep­ségükön énekes népi játékokat adtak elő. Az önképzőkör diákszínészei Móricz Zsig­mondnak a Fejedelem tánca című darabját vitték színpadra, s a táncjelenethez Kodály Háry Jánosának verbunkos közjátékát adták talp alá. A gimnázium Szabad Líceumában Péczely Attila ismertette az igazi népdalt a város értelmiségéből és a munkásotthon népéből összekovácsolódott közönség előtt, és illusztrációkkal is igyekezett hallgatói szívébe lopni a pentaton dallamokat. A gim­náziumi énekkar Zwissig, Amm­er, Herold és hasonlók darabjai helyett Kodály, Bár­dos és Ádám feldolgozásokat vett műsorára, s az énektanár, Fábián Gyula, tanári énekkart szervezett a két testvérgimnázium tanári testületének tagjaiból. Az iskolai ünnepélyeken már Dohnányit és Bartókot is játszották a növendékek. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a gimnázium kizárólag a folklór mellett kötelezte volna el magát. Az ünnepélyeken Lisztet, Chopint, Csajkovszkijt is játszottak a diákok, jó­magam pedig Bach és Händel címen tartottam előadást a Tornyai Társaság ülésén. Ha lehetett szó egyoldalúságról, az az érték egyoldalúsága volt a talmi értéktelenség rovására. Az intézet szellemére jellemző, hogy csupán a harmincas évek folyamán a követ­kező muzsikus gárda került ki műhelyéből: Antal Imre és Szabó András zongora­művészek, Virágos Mihály, a debreceni operatársulat jónevű tenoristája, Lázár László karmester és a hangok és színek kapcsolatának tudós kutatója, Vas István, Dohnányi Ernő kiváló zongoranövendéke, Kerekes Farkas László zenetanár, nem is szólva az olyan kedves fiatal kamaramuzsikusokról, mint Héjjá Bandi és Telek Bandi. Ekkor ugyan még kisdiák volt, de innen indult el Várhelyi Endre is, a budapesti Operaház neves basszistája. *­ ­ Péczely Attila megjelent írásai: Vásárhelyi népdalok, 1932. (Kőnyomatos saját kiadás.) — Régi népdalok Csongrád megyében. (Csongrád megyei tanulmányok.) — 103 népdal, 1931, 1941, 1943. (Magyar Kórus.) — Beszélgetések a népzenéről. Rádióelőadások, 1944. (Magyar Kórus.) — Du­nántúli daloskönyv, 1947. (Magyar Kórus.)

Next