Honismeret, 1977 (4. évfolyam)
2-3. szám - DALOLÓ TÁJAK - DALOLÓ NÉP - Zenei élet Vásárhelyen a harmincas években (Szathmáry Lajos)
DALOLÓ TÁJAK — DALOLÓ NÉP Zenei élet Vásárhelyen a harmincas években A gimnáziumi internátus akkoriban az ógimnáziumnak nevezett ódon épületben szorongott. Új felügyelő tanárnak megválasztva ott ütöttem fel tanyámat. A személyvonattal érkeztem a kisállomásra, belefáradtam a fapadba, pihenni szerettem volna. Elnyúltam cellám bőrdíványán, s azon álmodoztam, miként is kezdjem meg művelődést szolgáló munkámat ebben a soha nem látott városban. Augusztus legvége volt, a hőség már engedett erejéből, s a nyitott ablakon át édes cigányzene szűrődött be hozzám: „A pécskai cigánysoron..." Lesiettem, s keresve a hangok forrását a kongó téglás téren átvágva a Fekete Sas kerthelyiségéhez érkeztem. A poros nyári lombok alatt tekintélyes úriemberek és asszonyságok, odább pedig az aranyifjúság tagjai söröztek, míg a kerítésen kívül az ingyen közönség váltogatta a lábát, gyönyörködvén az urak mulatságában. Egyszercsak nagy áhítattal elcsendesedett a társaság, mert egy negyvenesnek konzerválódott fiatalember szertartásosan komoly arccal dalolni kezdett: „Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál ..." — Pszt! Orbán Sándor énekel — bökték oldalba az anakdotázókat a zene rajongói, majd viharos tapssal biztatták a dalos úriembert, hogy folytassa az Akácfavirággal. Ott álldogáltam elámulva az épület sarkánál, hátratekintettem, s egy emléktáblán akadt meg a szemem, Béla cigány emléktábláján, melyet a város zenerajongó közönsége függesztett oda a város nagy fiának örök emlékére. Amhol az első este felötlött bennem, mint szolgálhatom a legeredményesebben a város művelődését, már ami a zene vonalát illeti. Feleségem elvégezte a Zeneakadémiát, jómagam műkedvelő hegedűs vagyok, így hamarosan beilleszkedtem zenekedvelő kollégám, Csépke Andor tanár úr kamaraegyüttesébe. Csépke Andorné jól játszotta a Mozart-kvartettek első hegedű szólamát, férje pedig a basszust húzta hozzá csellóján. Goldmann Pista, a fiatal ügyvéd brácsázott, én meg a másodhegedűs voltam. Ha kvintettre került sor, feleségem telepedett a zongora mellé. Az együttes kizárólag magának játszott. Nem azért, mintha el akart volna zárkózni a profanum vulgustól, hanem inkább, mert a város közönsége akkoriban nemigen kedvelte és igényelte ezt a fajta klasszikus zenét. Persze voltak az együttesnek hibái is. Nemcsak az, hogy szebben is muzsikálhatott volna, hanem inkább az, hogy műsorában elrekedt a múlt század elején, s nem igyekezett követni az idők újabb irányzatait. Ennek meg is adta az árát. Egy alkalommal, mikor úgy 1935 körül Kodály Zoltán lejött Vásárhelyre, hogy Péczely Attila unszolására meghallgassa Tóth Lajos vegyeskarának új utakat kereső hangversenyét, a Csépke kvartett is megemberelte magát: sutba dobva Mozartot egy Kodály-kvartettel lépett a Sas dobogójára. Az együttes persze nem szokott a modern zene stílusához, s nemcsak Kodály Zoltánt szomorította el játékával, hanem a kárörvendőknek is alkalmat szolgáltatott arra, hogy csúfolódhassanak a „kétkodályos" muzsikán. Kodály csak azért nem hagyta faképnél a közönséget és a várost, mert Tóth Lajos kórusa mindenért kárpótolta, de azért sem, mert Csépke Andor kedves diáktársa volt az Eötvös Kollégiumban, no meg azért sem, mert Vásárhely gazdag lelőhelye volt az igazi népdaloknak, s a mester szívesen visszajárt gyűjteni a tisztavízű forráshoz. Akkoriban érettségizett Vásárhelyen, majd járta ki a budapesti Zeneakadémiát egy különc fiatalember, Szabó András. Az volt a rögeszméje, hogy zongoraművészként meg fogja nyerni szülővárosa közönségének szívét Bartók Béla zenéjéhez. Művészi oklevelének elnyerése után nagy vakmerően egy olyan hangversenyen mutatkozott be a budapesti közönségnek, amelyen kizárólag Bartók-zongoraművek szerepeltek.