Honismeret, 1985 (13. évfolyam)

Pozsgay Imre: A honismereti mozgalom feladatai a nemzeti tudat elmélyítésében

lenthet embertársadnak, szomszédodnak, barátodnak. S ha erre a felismerésre eljutunk, akkor a demokráciát mint létformát, mint olyan humanisztikus értéket fogom fel, amely nélkül nem le­hetséges az, hogy emberszámba vegyem a másik embert. Csak a demokrácia emelheti ki az állam­polgárt abból a pozícióból, ahol csupán igazgatás tárgya. Az igazgatás tárgyából az igazgatás és a társadalomirányítás alanyaivá akarnak válni az emberek, és ha itt a választások körül voltak viszályok, konfliktusok, politikai megnyilatkozások is — hála isten hogy voltak, már idáig is eljutottunk —, akkor ebből az állampolgár számára a legnagyobb élmény az lehetett, hogy nin­csenek a hatalomnak eldugott zugai és különleges folyosói, ahol neki nincs joga közlekedni. Nincs titok, áttetsző a rendszer, és ebben az áttetsző és az állampolgár számára is belátható rendszerben természetes közlekedési folyosók vannak mindenki számára. Én ebben látom a legnagyobb jelentőségét annak, ami itt történik — ha a részletekben elmerülnénk, nagyon visszatetsző dolgokkal is találkoznánk —, de az egyetemes társadalmi magatartást és képet illetően ezt mint hasznot mindenképpen a demokráciának elkönyvelhetőnek tartom. Nem aka­rok leragadni és megragadni itt a demokrácia meg az állampolgár problémájánál, de úgy hi­szem, hogy ezen a konferencián, amikor történelmünkhöz és a közösséghez való viszonyun­kat tisztázzuk, akkor ezeket a politikai gondolatokat is érdemes volt megemlíteni. A továbbiakban a nemzet, a honismeret és a kulturálódás néhány összefüggéséről szeret­ném a véleményemet elmondani. Legelőször is megismételni azt amit az Országos Közművelődési Konferencián is elmondhat­tam. Semmiféle olyan történést, gazdasági nehézségeink, bajaink ellenére nem látok az ország­ban, amelyik arra a következtetésre kényszeríthetne bennünket, hogy függesszük fel a köz­művelődési programot és szemléletileg lépjünk vissza az 1974. előtti korszakokba. Ezt azért merem kijelenteni, mert én a közművelődés programját nem a tárgyi feltételek barkácsolásá­ban látom. A tárgyi feltételek persze nélkülözhetetlenek az eredményes közművelődéshez — véletlenül sem akarnám felmenteni azokat, akiknek itt feladatuk van —, de hangsúlyozni sze­retném: a közművelődés nem a tárgyi feltételek mozgatását jelenti, hanem azt a lényeges, alap­vető szemléleti változást, amit az állampolgárral kapcsolatban a politikai színtéren az előbb elmondtam. Hogy tudniillik aktív résztvevő, belső indítékból művelődő emberek sokaságára van szükség, ami persze, hogy nem nélkülözheti a pedagógiát, a népművelői magatartást, és a népművelői hivatást, de nem mindegy a népművelő számára sem, hogy kinek tekinti, minek tekinti azt az embert, akinek a művelődését elő akarja mozdítani. És ebből a szempontból én korszakos jelentőségűnek tartom az 1974 óta, majd az 1976-os 5. törvénnyel államilag is meg­támogatott közművelődési politikát és programot, amely megelőlegezte a választási törvény politikai szemléletét azzal, hogy erre az aktív állampolgárra figyelt, aki belső késztetésből és saját cselekedetei által juthat el, ha a feltételeit úgy irányítjuk, a művelődő állampolgárhoz. A másik: ez a közművelődési szemlélet volt az első, amelyik a politika számára is mintául szolgálhatott. Nem azért, mert a politika közművelődési ajánlásokat követ, hanem azért, mert más a mozgástere, és néha csak később léphet mint a művelődési mozgalmak. Ez a közművelő­dési szemlélet volt az első, amelyik kimondta, hogy a tömegesség és a minőség összekapcsol­ható. És — bár a tehetségek kiemelkedésének útját a szocializmusban is meg kell tervezni — nem egy elitista szemléletre építi a néphez való viszonyát, amelyben bölcsek, nagy tudást fel­halmozó emberek csoportja a tudás morzsáiból részesíti a népet, hanem olyan társadalomnak tekinti az állampolgárok egyetemét, amelyben mindenki eljuthat a személyiségével és a szemé­lyi teljesítőképességével azonos tudáshoz. Ez azt jelenti az én felfogásom szerint, hogy az eli­tizmussal való ilyen szakítás a művelődési, közművelődési programokban megint csak jó elő­készítője volt a politikai lépések megtételének. Az elitizmus lényege az én szememben a vég­telen, mérhetetlen pesszimizmus a néppel szemben, amely csak arra alkalmas, hogy kiválasz­tottak és különleges képességűek sajátos körének akaratát és intencióit befogadja. Ez az antro­pológiai méretű pesszimizmus sajnos a szocialista forradalmaknak is egyik kísérő jelensége, hosszú időn át politikai gyakorlatban is alkalmazott szemléletmódja volt, és nagymértékben akadályozta a demokrácia fejlesztését, mint éppen a marxizmus szempontjából egyébként a leglényegesebb létformát a politika számára. Ne higgyék, hogy bakugrásokkal és vargabetűkkel akarok a haza és a nemzet problémájá­hoz eljutni, de váltig hangoztatom és vallom, hogy annál értékesebb, minőségileg annál többet ér egy otthon, egy haza és egy nemzet, minél inkább így és ilyen módon definiáljuk az állam­polgárt és közelítünk az ügyeihez. Kaposvárott a honismereti akadémián szólhattam arról, hogy milyen gyanakvás, miféle előítéletek veszik körül a nemzet problematikáját, és a nemzet­hez való viszonyunk tisztázását. Itt csak folytatnám az ott elkezdett gondolatot azzal, hogy morálisan is csökkent értékű az az ember, aki az emberiséghez, a nemzetek közösségéhez az útját saját nemzete megkerülésével akarja elérni. Értem ezt itt, ebben a hazában nemcsak a ma­gyarságra, hanem a velünk élő németekre, délszlovákokra, szlovákokra, románokra és minden­kire, aki ezzel a társadalommal és ezzel a hazával közöset tud vállalni. Éppen ezért úgy vélem, hogy elméleti munkát is kellene vállalnunk közösen ennek az ügynek a tisztázásához. Néha ilyenkor jól jön egy-egy tekintélyt is segítségül hívni még akkor is, ha valamennyien meg­vetően fordulunk el azoktól a gondolkodóktól, akik saját gondolati zavarukon mások tekinté­lyével akarnak úrrá lenni. Itt azonban én talán nem ebből a zavarból adódóan, inkább azért, 11

Next