Honismeret, 1986 (14. évfolyam)
TERMÉS - Dr. Szatmáry Lajos: Kulturális élet Vásárhelyen az 1930-as években
közepén Török János lelkészkedett itt, sírköve még áll a templom mellett. A II. világháború után 1973-ig Rátkából és Radnótról látták el a szolgálatot az itteni gyülekezetben, azóta Iványi község papja jár Zsípbe. Kár, hogy a zsípi templomot semmilyen idegenforgalmi hírverés nem propagálja, s így a nem „cégbeli" érdeklődők csupán a rimaszombati múzeumban vagy a gömöri ismerőseik révén — gyakran véletlenül — szerezhetnek tudomást róla. Miután az utas, a turista befejezte látogatását Zsípben, szép élményekkel gazdagodva indulhat tovább a sajátos hangulatú falucskából. S később még biztos sokáig vissza fog gondolni a harangtoronyra, a templom vakítóan fehér falára, a tornácos parasztházakra, és a templom tetején megülő, az idővel kitartóan dacoló nagy gólyafészekre. Vörös Attila ötven esztendeje, hogy Hódmezővásárhely képzőművészeinek és értelmiségének egy csoportja megszervezte a város kulturális életének egyik összetevőjét, a Tornyai Társaságot. Tornyai János a város szülötte volt, neves festőművész, akinek egyik megdöbbentő erejű képe, a Juss című, a barcelonai világkiállításon is kitüntető elismerésben részesült. A művész a népi realizmus stílusában és eszmevilágában alkotott, másfélszáz művét szülővárosára hagyta, mely ezt a hagyatékot az Alföldi Galériában őrzi. A róla elnevezett társaság megalakulásának ötvenesztendős jubileuma alkalmából a Városi Tanács, a TIT és a Városi Múzeum bensőséges ünnepséget rendezett, méltányolva azt a programot és tevékenységet, melyet a Társaság a megalapítás nehéz idejében vállalt és kifejtett. Ez a nehéz idő századunk harmincas éveit jelenti. A megelőző évtizedekben is indultak kulturális vállalkozások ebben a kereken hatvanezer lakosú parasztvárosban. Ilyen volt például a Köztársasági Párt politikai vonalon, szimfonikus zenekar működtetése, festők szobrászok — Endre Béla, Pásztor János — összefogási kísérletei a művészetek vonatkozásában, Pákozdi Ferenc és Gallyasi Miklós verskötetei, abbamaradt folyóirat-indítások stb. Mindezek a szellemi emelkedést kereső vállalkozások azonban hamarosan megrekedtek abban a fojtott és kedvetlen légkörben, melyet később Németh László oly találóan „csomorkányizmus"-nak nevezett, vévén a szót a város egyik régi, elpusztult településéről. Igen, Németh László, aki jól ismerte a város nehezen moccanó lelki alkatát, méltán jellemezte a város századeleji életformáját csomorkányizmusként, melynek jellemzője a múltjába süppedő, álmos, fel-felocsúdó, de ismét reménytelen tétlenségbe zuhanó, tehetségeit veszni vagy elmenekülni hagyó helyi közszellem. Ámde — és most ez az érdekes — éppen abban az időben, a Tornyai Társaság megalakulásának évtizedében olyan, szellemi erjedés indult meg a városban, amely immár nem maradt hamvába holt próbálkozás. Ez a nagyszerű fellobbanás szembefeszült a csomorkányizmus, a beletörődés, a maradiság átkával, s olyan eszméket érlelt főként az akkori ifjúság körében, de a titkon színvonalasabb életet áhító városi társadalomban is, melyek, előkészítői lettek annak a hatalmas társadalmi változásnak, mely a következő évtizedben bekövetkezett. Ezt az átmeneti évtizedet, az akkor megindult változások folyamatát, kapcsolódását, sodrását bátran nevezhetjük a Csomorkánytól Vásárhelyig vezető útnak. Egy darabig követi még az úton az időket a csomorkányiság szelleme, de az ifjúság élcsapatai már az új idők új dalával menetelnek rajta. Ennek az átmeneti decenniumnak a kettősségét jól jelképezte a Főtéren polgári szabadságról, jogegyenlőségről és függetlenségről ágáló Kossuth szobor egyfelől, míg másfelől az akkor még kongótéglás téren ott zajlott a szomorú „emberpiac", ahol a jógazdák munkát kereső semmitlenek karizmait tapogatták, megfelelnek-e cselédmunkára a tanyán. Ez a társadalmi kétpólusosság tapasztalható volt kulturális téren is. A Fekete Sas nagyszálló kerthelyiségében ott nótázgatott esténként Orbán Sándor sírva vigadó cigánykísérettel, míg a város másik gócpontján, a kereskedők klubházában Ascher Oszkár szavalta Ady Endre verseit, vagy Frankói Rózsi dübörögte Bartók Béla Allegro Barbaró-ját. A korszaknak ezt a kettősségét példázta a csökkenő tanulólétszámú gimnázium és annak időtől és társadalomtól elszigetelődő tanárkollektívája is, másfelől Csókán Pál tanító úr népfőiskolai kísérlete, melynek keretében iparosifjak és a Munkásotthon agrárproletárjai fordultak kíváncsian és áhítattal a tudományok elébük tárt világa felé. A művészetek vonatkozásában a Janus-arcú volt az a korszak. Egyfelől Endrey Béla, a liberális szellemű polgármester hozzájárulásával létrejött a gyönyörű kiállítás Tornyai János műveiből, a városháza rendelkezésre bocsátott dísztermében, és magalakul a Tornyai Társaság, hogy megpezsdítse a művészetek és irodalom iránti érdeklődést a város közönségében, másfelől máris emelkedtek az áthághatatlan akadályok a Társaság működése elé. A Társaság spiritus rectora a Párizst járt, európai látókörű és igényű Gallyasi . A szerző szerényen elhallgatja, hogy neki, a gimnázium akkori tanárának, a cserkészcsapat parancsnokának, a Tanyai Tanulók Otthona alapítójának oroszlánrésze volt ebben. (Szerk.) 50