Honismeret, 1988 (16. évfolyam)

Pozsgay Imre: A nemzeti emlékhelyek és a nemzettudat

Ne higgyék, hogy messzire kalandoztam a magyar nemzeti problémától. Arról szerettem volna elöljáróban beszélni, hogy — bár lehet szabdalt, töredezett, néha súlyos ellentéteket hordozhat egy nemzet egysége, mégsem tekinthető a nemzeti egység illuzórikus közösség­nek. Valóságos közösség és az emberiséghez az út csak a nemzet lépcsőin keresztül vezethet el. Minden nép lealacsonyodik, amely saját nemzetét megkerülve akarja egyenesen a nemzetköziségbe helyezni a saját perspektíváit. Az emberek elvesztik a tájékozódási lehetőségeiket. Ennek a lehetőségnek a megszűnésével pedig feladják egymás ellenőrzésének — nem elszólás tőlem — útját, lehetőségét is. A demoralizálódás, a züllés társadalma alakul ki azokból a társadalmakból, amelyek nem képesek nemzetté válni, vagy nemzetek voltak, de feladták nemzeti azonosságukat. Az előbb említett okokon túl azért is féltünk ezt kimondani, mert ott bujkált bennünk az a gondolat is, hogy a nemzeti azonosság hangsúlyozott megerősítése vajon nem kirekesztéses politika-e? Jogos a kérdés, joggal teszik fel azok, akik okultak a magyar történelemből, talán a legújabbkoriból a legtöbbet. Ám itt deklarálni szeretném: az én nemzetfelfogásom — és gondolom, a honismereti mozgalom is így van ezzel — nem kizárásos alapon működik. Ellenkezőleg: az integráció jegyében. Ezalatt azt is értem, hogy a Ceaușescu-féle politikának szolgáltatnánk érveket, ha magunk is rabjává válnánk egy illúziónak, amely szerint az országoknak az a csoportja, amelynek tagjai nem tudtak a XVIII. századra egységes nemzetállammá válni, most, a XX. század végén tiszta nemzetállammá válhatna. Ez lehetetlen és embertelen politika, mert csak asszimilációval oldható meg. A tudatos, XX. századi ember számára az asszimiláció jogfosztással kezdődik, lealacsonyítással, mert másként nem tud a fölényben lévő domináns nemzetbe beintegrálódni. Amikor tehát nemzettudatról beszélünk és nemzeti azonosságunk megerősítéséről, akkor én ezzel semmiképpen sem kirekesztést, az országhatárok közé szorított „tiszta nemzetál­lam" gondolatát ápolom. Ezt embertelennek és korszerűtlennek tartom a XX. század végén. Remélem, lehetetlen is! Amikor magyarként a nemzeti önazonosság kifejezéséről és annak lehetőségeiről, intézményeiről beszélek, akkor ebbe mindig beleértem, hogy ez szabad választás dolga lehessen Magyarországon is, akárcsak Európa minden országában. A hazához való kötött­ségi kötődés tartalmazza a különböző nemzetekhez való kötöttség elemét is. Vagyis e földön, ezen a csekélyke 93 ezer négyzetkilométeren lehessen valaki szlovák, német, horvát, szerb, román, vagy bármilyen kisebbség tagja, amellyel azonosulni tud, s amellyel anyaor­szági kapcsolatokat is fenntarthat. Nekünk, magyarságunkhoz és magyar önbecsülésünkhöz szükséges az, hogy másoknak is meglegyen a szilárd erkölcsi alapon és jogrenden nyugvó lehetősége azonosságának kifejezésére. Akkor tisztességes a magyarság törekvése. Magyarország az utóbbi néhány évtizedben ezt az utat követte és nemzeti, nemzetiségi kérdésekben óvakodott attól, hogy konjunkturális események vezessék magatartását. Nem erről volt szó akkor sem, midőn a magyarság érzékenyen mozdult a romániai kisebbségek létét fenyegető „településpolitikára". Kezdettől fogva tudjuk, hogy itt nem a magyar—ro­mán viszonyról van szó. Mi sorsközösségben éltünk a román néppel csaknem ezer évig, s adja Isten, hogy ennél jobb sorsban együtt élhessünk továbbra is. Itt valóban az emberiségről és az emberi jogok világáról van szó, amelyben mindenki illetékes szerte az egész világon. Nem belügy! A kultúra világa együtt él bennünk, itt Európában, és Európa is tagolt közössége az emberiségnek. Nekünk segítenünk kell itt, e sorközösségben újjáéleszteni, s újjáépíteni a közép-európaiság gondolatát. Vagyis megerősíteni, jobban tudatosítani ben­nünk, s történelmi kapcsolatainkban, Európához való viszonyunkban azt a nem történelmi előzmény nélküli tényt, hogy mi nemcsak geográfiailag vagyunk jelen Európában és Európának ezen a táján. Ennél többről és másról is szó van: olyan történelmünk volt, amelyben közép-európaiságunk — a világrendszerek közötti küzdelemben — felváltódott ugyan egyfajta szembenállással, de éppen a glasznoszty és a peresztrojka külpolitikára és nemzetközi kapcsolatokra is előnyösen ható következményei miatt újragondolhatjuk ezt a közép-európaiságot. Anélkül, hogy a nemzetek társadalmi és szövetségi elkötelezettségein bármit is változtat­nánk, az európaiság újra felfedezhető itt, Közép-Európában. Nem geopolitikai, hanem művelődéstörténeti és nemzettudat-történeti alapon. Ezért nemzeti emlékhelyeinkről tud­nunk kell, hogy azok közép-európaiak, s így végül is európaiak. Ezzel együtt azt is tudjuk róluk, hogy bennük és rajtuk nemcsak az európai kultúra iránti fogékonyságunk érződik, hanem alkotóképességünk is. Én Gy­örffy Istvánnal, a nagy néprajztudóssal értek egyet, aki európai jelenlétünkről azt mondta, hogy nemcsak a tanulékonyságban, hanem az alkotásban

Next