Honismeret, 1989 (17. évfolyam)
TERMÉS - Demeter V. János-Lőwy Dávid: Kolozsvár felülnézetben
Napjainkban az önellátó vagy viszonylag önellátó paraszti háztartások megszűnése miatt, aszalt gyümölcsök ritkán kerülnek asztalra, akkor is csemegének számítanak. Helyüket a konzervipar termékei vették át. Gyengültek a vallások böjti előírásai is, amiknek hosszú időn át nagy szerepük volt az aszalványból készült ételek fennmaradásában, fogyasztásában. Ezek a megállapítások vonatkoznak a Szlovákia keleti részén lévő Nagykapos vidékére is, ahol 1984-ben, Veskócon és Bésben jegyeztem le adatokat az aszalásról. Mindkét településen - hasonlóan más magyar vidékekhez - elsősorban a szilvát aszalták, kisebb mennyiségben pedig az almát és a körtét is. Aszaló szilvának Veskócon a berbencei szilvát tartják alkalmasnak. Ebből szoktak nagyobb mennyiségben lekvárt is főzni. Veskócon földbe mélyített aszalót készítettek. Ástak egy nagyobb gödröt, amelyre egy téglalap alakú vesszőfonatot, a lészát helyezték. Ez egyszerű, hántolatlan fűzfavesszőből készült, könnyen mozgatható eszköz volt. Erre a lészára öntötték rá az aszalni kívánt szilvát és tüzeltek alá. A gödröt annyira kellett kimélyíteni, s olyan anyaggal kellett tüzelni, hogy a lész a lángra ne lobbanjon, s az aszalni kívánt szilvát csak a tűz füstje érje. Tüzelni ezért a legalkalmasabb a tuskó volt, vagy a fáknak a gyökere. Az aszalókat a kertekben, a gyümölcsösökben készítették. Résben említenek fennálló falú, aszalásra szolgáló építményt is. Sajnos, egyik formát sem tudtuk megfigyelni, így az elmondás utáni adatokra vagyunk kénytelenek hagyatkozni. Azt mondják Bésben, hogy az aszaló olyan volt, mint egy kunyhó. Ticsafalú volt, azaz vesszőfonatból készítették el a falát s azt betapasztották. Az ismertetett aszaló kör alakú építmény volt, ezt a formát könnyebb volt elkészíteni. Belső átmérője hozzávetőlegesen 2 méter volt, magassága pedig másfél-két méter. A tapasztott vesszőfal egykor nem volt ritkaság, mondják, s említenek ticsházat is. A mai faluban azonban csupán néhány csűr, s él fala készült ebből. Ebbe az aszalóba helyezték bele kb. egy méter magasságban a téglalap alakú fészkát, azaz a vesszőfonatos tartószerkezetet, amelyre - méretétől függően — alkalmanként akár egy zsák szilvát is ráönthettek. Ez alatt akárcsak Veskócon, tuskóval tüzeltek. A füst, a meleg füst a kunyhó tetején szivárgott ki a szabadba. A néhány nap alatt megaszalódott szilvát azután szakajtóban, kosarakban tárolták, s részben csemegeként fogyasztották a gyerekek, részben pedig böjtös napokon főztek belőle. A két vizsgált település, Veskóc és Bés, többségében református lakosságú, a római és görög katolikusság csak szórvány. A böjtös jellegű napok is csupán ezekben a családokban jelentősek. A nagyböjt péntekjeit, hamvazószerdát, nagypénteket valamint karácsony böjtjét, vigíliáját említhetjük, amikor aszalt gyümölcsökből is készítettek ételt. A visszaemlékezések azonban tudósítanak arról is, hogy a hagyományosan kötött étrend lassú felbomlásával egyidőben az aszalványokból készült leveseket hétköznapi alkalommal is elkészíthették. A református családok pedig - a hagyomány által megszabottan - szinte csak nagypénteken főztek aszalványból, ugyanakkor ők is fogyasztották hétköznapokon is. A bősi reformátusok hagyományos nagypénteki étrendje a következő volt: reggelire főve tojást, almás, mákos vagy túrós tésztát ettek. Az ebéd aszalt szilvából készült leves volt, amit a maga levében főztek meg, s tejjel behabarták. Ezután cukorral főtt tengerit ettek. Vacsora ugyanaz volt, mint az ebéd. Veskócon emellett partit, pattogatott kukoricát is ettek. A katolikusok karácsony böjti ebédjében, vacsorájában szintén helyet kapott a tejes habarású aszaltszilva leves, ami után az elmaradhatatlan bobajkát fogyasztották. Ez az apróra vágott, tepsiben megsütött, főtt tészta forró vízzel megöntve és mákkal, túróval megszórva jellemző karácsonyi eledele az északkeleti magyar népterületnek is. Az aszalt szilva levesként történő készítése elsősorban a téli időszakra volt jellemző, a hétköznapi táplálkozásban. Kolozsvár felülnézetben E tanulmány megírásában nagy segítségünkre voltak Szikszai Albert nyugalmazott kéményseprőmester gondosan megőrzött személyes iratai és szakkönyvei, valamint mindig pontos szóbeli adatai. A régi mesterekre jellemző megbízhatósággal válaszolt kérdéseinkre, emlékezete pedig - előrehaladott korát meghazudtolóan - friss volt. Körlete annak idején felölelte a város legpatinásabb részét a monostori vámtól a ferencesek kolostoráig. Elbeszéléséből nemcsak a kémények tisztán tartásához kötött - Kolozsváron, a gázfűtés bevezetését követően már hanyatló - szakma elevenedett fel, hanem egyben a helybeli kéményseprés utóbbi száz évének történetébe is bepillantást nyerhettünk. A városunkban ma működő Barna Gábor