Honismeret, 1998 (26. évfolyam)
1998 / 2. szám - KRÓNIKA - Búcsú Tábori Györgytől (Dankó Imre)
A Röszke földje és népe előszavában Magyari László mutatott rá arra a különleges nehézségre, mely szerint Röszke 1950-ig nem volt önálló község, hanem Szeged része, így a rávonatkozó apróbb-nagyobb adatokat a gazdag szegedi levéltári és hírlapi anyagból kellett kirostálniuk. De így is rámutatok azokra a jellegzetességekre, amelyek Röszkét, múltját, valamint a róla szóló művet sajátossá teszik. Ilyen mindjárt a község régészeti múltjában a nagyszéksósi hun aranylelet, e nemben a történeti Magyarországon legnagyobb nagyszentmiklósi kincs után mindjárt a második. Röszke középkori történetében különleges érdekesség a száműzött, hazánkba menekült török ellencsászárnak, Daud Cselebinek és húgának, a Szilágyi és Hajmási címmel ismert széphistóriában és népballadai változataiban megörökült Császár Katának regényes története. A török hódoltság után újra betelepülő szegedi határban Röszke azzal különbözött a környező tanyavágtól, az Alsótanyán keletkezett mai, szomszédos községektől, hogy már 1730 tájt út menti házsor, tehát faluszerű település bontakozott ki. Ez a „kertészközség", noha nem lett önálló, bizonyos fajta önkormányzatot fejleszthetett ki, így lehetett már a szabadságharc idején elöljárósága, bírája, esküdtje. Ebben az időben albíróság működött Röszkén, amely 60 akkori (mai értékben kb. tízezer) forint perértékű ügyekben dönthetett. Alsótanyán másutt nem volt ilyen albíróság; Szegeden is csak három: Alsó- és Felsővároson meg Rókuson. Ez a sajátságos röszkei önkormányzat csak a tanyai kapitányságok megszervezésével 1862-ben szűnt meg. Röszke ekkor a hatalmas szegedi határ egyik kapitányságává fokozódott le. De korábbi előnyét még 1950-ben, az önálló község megszületésekor is megőrizte; amint ezt könyvünkben Berényi Gyula hangsúlyozza: az alföldi tanyavilágból akkor kialakított 82 község közül Röszke volt a legnépesebb és legfejlettebb, sok más új községtől eltérően minden szempontból kész, érett falu képét nyújtotta. E jellegzetességeknek gazdasági oka maga is sajátos: Röszke gazdálkodását kezdetben a dohánytermesztés, utóbb, a dohány állami monopóliumának bevezetése (1851) után a paprikatermesztés jellemezte. Jórészt ez utóbbi jellemzi ma is. Sajnos nem tér el Röszke sem a környező községektől, sem az országos folyamatoktól a népesség fogyásának tekintetében. A kezdeti - a rendkívül nagy csecsemő- és gyermekhalandóság ellenére elért - növekedés 1930-ban ért a csúcsra 4364 fővel. A község megszületésekor 1950-ben még mindig 4227 lelket írtak össze, 1960 óta azonban egyre kevesebbet, 1990-ben már csak 2979 főt. Országosan 1981 óta fogy a magyarság; Röszkén már két évtizeddel előbb megmutatkozott a népesség csökkenése. Az elvándorlás, a születéskorlátozás, a halandóság és az elöregedés növekedése mind-mind összetevője a végeredménynek, amelyet könyvünkben több szerző is szóvá tesz, és én figyelmeztetésül a jelen és jövő nemzedékeknek dőlt szedéssel emeltem ki: a község népessége fogy; az ún. „természetes fogyás" számunkra nem természetes! A község vezetőinek mindent meg kell tennie, hogy Röszke itt marassza szülötteit; életlehetőséget, életminőséget teremtsen, hogy érdemes legyen gyermeket nevelni; itthon maradni; az alkotó munkát a szülőföld fejlesztésére fordítani; kinek-kinek képességeit a községben kibontakoztatni, az élet értelmét itthon megtalálni. Nemcsak Röszke múltjában és jelenében mutatkoztak meg különlegességek, hanem az erről szóló könyvben is. Csizmazia György, Kováts S. Tibor és Juhász Antal bejárta a község határát a madárvilág megfigyelésére, a régészeti lelőhelyek számbavételére, a települési sajátságok megörökítésére. Szegfű László kiásta a Daud Cselebi és Császár Kata kuriózumszámba menő históriáját, s a község történetének alapos ismeretében címert, zászlót tervezett Röszkének. Sebesi Judit levéltári, hírlapi búvárlataiban, az alsóvárosi plébánia anyakönyveiben kutatva olyan adatokat tárt föl, amelyekben a maguk monográfiája után még a mórahalmiak is sok újat találhatnak. Főként a népiskolai oktatás történetének föltárásában bővítette ki ismereteinket egész Alsótanyára. Szemléletesen mutatta be „a nemzet napszámosainak", a tanyai tanítóknak nehéz sorsát. Mindig is keveset kerestek, de az oktatáson, nevelésen kívül mennyi mindent raktak a vállukra: nem csupán könyvtárosságot, amely rokon szakma, hanem anyakönyvezést, halottkémi teendőt, hadikölcsönjegyzést, élelmiszer-, gyógynövény-, fémgyűjtést is. Kováts Zoltán tanítványaival mélyfúrást végzett az anyakönyvekben, hogy Röszke népességének mozgását tüzetesen, egy-egy család tükrében megmutathassa. Magyarországon a francia demográfusoktól kimunkált módszerrel eleddig mindössze nyolc helyen végeztek hasonló mélységű, családrekonstrukciós módszerű történeti demográfiai vizsgálatokat. Első esetben olyan helyen, ahol az anyaegyház távol esett a községtől. Ez ebben a tudományágban forráskritikai újdonság, és általánosítható tanulságokkal szolgál. Szerzőnk köszönetet mond Röszkének, amiért alkalmat adott neki erre az új vizsgálati módszerre. Röszke szülötte, a monográfia kezdeményezője Vastag József, főként az eleven szájhagyományt és saját emlékeit rögzítette az utókor számára, amikor a közelmúlt történetét és a község népéletét megörökítette, így mutatja be Röszke jellegzetes helyneveit és ételeit is. Polner Zoltán a népköltészet különös, nemrégóta vizsgált műfajának, a népi imádságoknak és ráolvasóknak röszkei változataival ad ízelítőt a község vallásos népéletéből. Röszke nevét a magyar irodalomba főként Móra Ferenc elbeszélése és Móricz Zsigmond Rózsa Sándor-regénye írta be. A Röszkéről szóló írások, cikkek időrendi jegyzékét, bibliográfiáját az időközben elhunyt Balogh Ferenc (1923-1993) anyaggyűjtésének fölhasználásával Gyuris György egészítette ki, rendszerezte, látta el használatát könnyűvé tevő, alapos mutatóval. Ebben a könyv forgatója olyan adalékokat is találhat, amelyek a könyv más fejezeteibe nem voltak szervesen beilleszthetők, így tovább gazdagítják a község történetére vol t Nyugalmazott tanár, Röszke 1996. évi díszpolgára.