Honismeret, 2001 (29. évfolyam)

2001 / 2. szám - KRÓNIKA - Ezer év a Tisza mentén - vetélkedő

Két könyv a magyar munkásságról A magyar munkásság történetének monografi­kus feldolgozása több síkon történik. Az elmúlt évtizedek főleg politikatörténeti feldolgozásait kö­vetően mára mód nyílt a levéltári anyagok telje­sebb körű igénybevételére és az ideológiától men­tes munkásság kutatására. A feladat nem könnyű, hisz a keletkezett iratok változatossága, értéke, az értékelés valósághoz közelítése sajátos feladatokat ró a szakemberekre. A magyar munkásság sorsának szociológiai, szervezeti alakulásával foglalkozik a Berényi 61/11-ra-Sz. Varga Lajos szerzőpáros hetvenhét váloga­tott dokumentumot közlő műve: a Munkások Ma­gyarországon 1948-1956 között (Napvilág, Bp., 2000). A korszak meghatározó eszméi, a szocializ­mus építése, a munkaversenyek világa, a magyar sztahanovisták kinevelése mellett a napi munka­bérrel, politikai magatartással, termelési fegyelem­mel, az öreg munkások helyzetével foglalkozó do­kumentumok sorakoznak egymás mellett a kötet­ben. Sajátos a kép, mert a hangzatos politikai jel­szavak, megközelítések mellett mindenütt feltárul az elégedetlenség, az ellenvélemények sora, az ezeket letörni igyekvő igyekezet. A kötet jó tükre annak a folyamatnak, amelyben az 1945 utáni vál­tozások dinamizmusa, az újjáépítés, majd az autarch gazdaság kiépítése mellett az elnyomó rendszer kiépülése és saját munkásságára vissza­ható intézkedéseinek sora jelenik meg, tévutas irányba terelve az országot. A gazdag statisztikai anyag és a dokumentumokban követhető elemzé­sek az 1948 és 1956 közötti időszak teljesebb meg­ismerését segítik. A korszakhoz kapcsolódik Sz. Varga Dí­osnak a szakszervezetről írt, Szakszervezetek a diktatúrá­ban, Az MDP és a szakszervezetek, 1848-1953. cí­mű munkája is. (l'annou Könyvek, P­écs, 1995.) A szakszervezet, mint politikai és gazdasági tényező az 1800-as évek végétől meghatározó volt a ma­gyar közéletben. Története korszakos változások mutatója és helyzete éppen a munkásállamnak ne­vezett államszervezetben tört meg annyira, hogy szerepe a jelenléten kívül alig hordott érdemleges értéket. Szerzőnk szemléletesen mutatja be a szov­jet szakszervezeti gyakorlat hazai érvényesítésé­nek sokrétű folyamatát, a kommunista befolyás, majd irányítás alakulását. A SZOT határozatok elemzésével tárja fel a párthatalom eluralkodását, majd a szakszervezetek kényszerpályára kerülé­sét. Az érdekvédelem és érvényesítésének igénye a szakszervezeti jelentések egy-egy részletében feltárul ugyan, de a felvetések elsikkadnak a párt­irányítást szolgáló szakszervezeti vezetésnél, vagy politikai agitációval semlegesítik azokat. A sokol­dalúan feldolgozott anyag szemléltetően mutatja, hogy a munka világa, a munkakapcsolatok és konfliktusok alakulása, annak szabályozása, a munkafegyelem és a termelés, szervezés kapcsola­ta miként volt jelen a szakszervezeti tevékenység­ben. Kitűnnek a jobbításra igyekvő szándékok, amelyek megalapozottságát számos dokumentum erősíti. A szakszervezetek szűk politikai mozgás­területük ellenére nehéz feladatot jelentettek az uralkodó pártnak, mert ilyen nagytömegű a párt­f­o­rgítást tudomásul vevő, de a tényleges helyzet­en mindig fenntartással élő tagság „kezelése" nem könnyű feladatot jelentett. A szakszervezetek nyílt vagy latens ellenállása is közrejátszott abban, hogy 1953-ra megérlelődött a felismerés, hogy a szakszervezeti politikában a kommunista pártnak új utakra kell lépnie. A tervezetekből, amelyek el­készültek, a szakszervezet-irányítás demokratizá­lása, a demokratikus pártkapcsolat megerősítési szándéka tűnik ki. Ezzel szemben a még határo­zottabb módszerekkel történő pártirányításra, a szakszervezetek tényleges érdekvédelmi tevé­kenységének folyamatos korlátozására került sor. A feldolgozás két fő fejezete és gazdag irodalma további kiindulást nyújt a kérdés iránt érdeklődők számára. A mű fontos része az 1945-öt követő idő­szak eddig kevéssé ismert oldalának. A kutatás ér­demi folytatása remélhetőleg új adalékokkal egé­szíti ki az elmúlt évtizedek történetét. Dr. Krisztián Béla Tízéves az Erdélyi Gyopár (1991-2001) 1948-ban Romániában a diktatúra feloszlatta az Erdélyi Kárpát-Egyesületet, mely 1891-ben alakult Erdély tájainak népszerűsítésére, népéletének is­mertetésére és megszüntette honismertető folyó­iratát az Erdélyt. Ettől kezdve Erdély honismeretet és turizmust kedvelő társadalma magyar nyelvű szakfolyóirat nélkül maradt. A honismeret a romá­niai magyar sajtóban csak alkalomszerűen jelenhe­tett meg, majd később a 80-as évek közepétől a honismerettel (magyarságtudománnyal) foglalko­zó írások publikálását a hatalom megtiltotta. A diktatúra bukása után Erdély magyar társa­dalma előtt új lehetőségek nyíltak. 1991-ben szinte a semmiből újraszervezte az Erdélyi Kárpát-Egyesületet (EKE) és a honismeret, turizmus, ter­mészetvédelem pártolására útjára bocsátotta az „Erdélyi Gyopár" című folyóiratot. Az új folyóirat 1991 áprilisában Gyopár néven jelent meg, majd néhány hónap múlva, neve Erdé­lyi Gyopárra változott. Az alapítással és szerkesz­téssel járó munka oroszlánrészét kezdetben Varga Alfonz mérnök, barlangkutató, az első főszerkesz­tő végezte. A folyóirat, a szerkesztőgárda lelkes, önfeláldozó munkája révén, szerencsésen túlélte az első évek megpróbáltatásait, életképesnek bizo­nyult. A kisalakú lapból nagyalakú, új grafikai köntösben megjelenő kiadvány lett, amelyet 1994-1999 között Ajtay Ferenc felelő­s szerkesztő, Fogarasi László, Tóthpál Tamás, Váradi István stb. gondozott. 1999-től a felelős szerkesztő gondjait Váradi István vállalta magára. Az Erdélyi Gyopár már indulásakor igen ma­gasra emelte maga előtt a mércét, hiszen mint az Erdély utódlapja jelentkezett és a nagy előd mun­káját kívánta folytatni. Olyan szerkesztők és szer­zők nyomába kívánt lépni, mint a geológus Balogh Ernő, a néprajzkutató Domokos Pál Péter, a régész

Next