Honismeret, 2001 (29. évfolyam)
2001 / 2. szám - KRÓNIKA - Ezer év a Tisza mentén - vetélkedő
Két könyv a magyar munkásságról A magyar munkásság történetének monografikus feldolgozása több síkon történik. Az elmúlt évtizedek főleg politikatörténeti feldolgozásait követően mára mód nyílt a levéltári anyagok teljesebb körű igénybevételére és az ideológiától mentes munkásság kutatására. A feladat nem könnyű, hisz a keletkezett iratok változatossága, értéke, az értékelés valósághoz közelítése sajátos feladatokat ró a szakemberekre. A magyar munkásság sorsának szociológiai, szervezeti alakulásával foglalkozik a Berényi 61/11-ra-Sz. Varga Lajos szerzőpáros hetvenhét válogatott dokumentumot közlő műve: a Munkások Magyarországon 1948-1956 között (Napvilág, Bp., 2000). A korszak meghatározó eszméi, a szocializmus építése, a munkaversenyek világa, a magyar sztahanovisták kinevelése mellett a napi munkabérrel, politikai magatartással, termelési fegyelemmel, az öreg munkások helyzetével foglalkozó dokumentumok sorakoznak egymás mellett a kötetben. Sajátos a kép, mert a hangzatos politikai jelszavak, megközelítések mellett mindenütt feltárul az elégedetlenség, az ellenvélemények sora, az ezeket letörni igyekvő igyekezet. A kötet jó tükre annak a folyamatnak, amelyben az 1945 utáni változások dinamizmusa, az újjáépítés, majd az autarch gazdaság kiépítése mellett az elnyomó rendszer kiépülése és saját munkásságára visszaható intézkedéseinek sora jelenik meg, tévutas irányba terelve az országot. A gazdag statisztikai anyag és a dokumentumokban követhető elemzések az 1948 és 1956 közötti időszak teljesebb megismerését segítik. A korszakhoz kapcsolódik Sz. Varga Díosnak a szakszervezetről írt, Szakszervezetek a diktatúrában, Az MDP és a szakszervezetek, 1848-1953. című munkája is. (l'annou Könyvek, Pécs, 1995.) A szakszervezet, mint politikai és gazdasági tényező az 1800-as évek végétől meghatározó volt a magyar közéletben. Története korszakos változások mutatója és helyzete éppen a munkásállamnak nevezett államszervezetben tört meg annyira, hogy szerepe a jelenléten kívül alig hordott érdemleges értéket. Szerzőnk szemléletesen mutatja be a szovjet szakszervezeti gyakorlat hazai érvényesítésének sokrétű folyamatát, a kommunista befolyás, majd irányítás alakulását. A SZOT határozatok elemzésével tárja fel a párthatalom eluralkodását, majd a szakszervezetek kényszerpályára kerülését. Az érdekvédelem és érvényesítésének igénye a szakszervezeti jelentések egy-egy részletében feltárul ugyan, de a felvetések elsikkadnak a pártirányítást szolgáló szakszervezeti vezetésnél, vagy politikai agitációval semlegesítik azokat. A sokoldalúan feldolgozott anyag szemléltetően mutatja, hogy a munka világa, a munkakapcsolatok és konfliktusok alakulása, annak szabályozása, a munkafegyelem és a termelés, szervezés kapcsolata miként volt jelen a szakszervezeti tevékenységben. Kitűnnek a jobbításra igyekvő szándékok, amelyek megalapozottságát számos dokumentum erősíti. A szakszervezetek szűk politikai mozgásterületük ellenére nehéz feladatot jelentettek az uralkodó pártnak, mert ilyen nagytömegű a pártforgítást tudomásul vevő, de a tényleges helyzeten mindig fenntartással élő tagság „kezelése" nem könnyű feladatot jelentett. A szakszervezetek nyílt vagy latens ellenállása is közrejátszott abban, hogy 1953-ra megérlelődött a felismerés, hogy a szakszervezeti politikában a kommunista pártnak új utakra kell lépnie. A tervezetekből, amelyek elkészültek, a szakszervezet-irányítás demokratizálása, a demokratikus pártkapcsolat megerősítési szándéka tűnik ki. Ezzel szemben a még határozottabb módszerekkel történő pártirányításra, a szakszervezetek tényleges érdekvédelmi tevékenységének folyamatos korlátozására került sor. A feldolgozás két fő fejezete és gazdag irodalma további kiindulást nyújt a kérdés iránt érdeklődők számára. A mű fontos része az 1945-öt követő időszak eddig kevéssé ismert oldalának. A kutatás érdemi folytatása remélhetőleg új adalékokkal egészíti ki az elmúlt évtizedek történetét. Dr. Krisztián Béla Tízéves az Erdélyi Gyopár (1991-2001) 1948-ban Romániában a diktatúra feloszlatta az Erdélyi Kárpát-Egyesületet, mely 1891-ben alakult Erdély tájainak népszerűsítésére, népéletének ismertetésére és megszüntette honismertető folyóiratát az Erdélyt. Ettől kezdve Erdély honismeretet és turizmust kedvelő társadalma magyar nyelvű szakfolyóirat nélkül maradt. A honismeret a romániai magyar sajtóban csak alkalomszerűen jelenhetett meg, majd később a 80-as évek közepétől a honismerettel (magyarságtudománnyal) foglalkozó írások publikálását a hatalom megtiltotta. A diktatúra bukása után Erdély magyar társadalma előtt új lehetőségek nyíltak. 1991-ben szinte a semmiből újraszervezte az Erdélyi Kárpát-Egyesületet (EKE) és a honismeret, turizmus, természetvédelem pártolására útjára bocsátotta az „Erdélyi Gyopár" című folyóiratot. Az új folyóirat 1991 áprilisában Gyopár néven jelent meg, majd néhány hónap múlva, neve Erdélyi Gyopárra változott. Az alapítással és szerkesztéssel járó munka oroszlánrészét kezdetben Varga Alfonz mérnök, barlangkutató, az első főszerkesztő végezte. A folyóirat, a szerkesztőgárda lelkes, önfeláldozó munkája révén, szerencsésen túlélte az első évek megpróbáltatásait, életképesnek bizonyult. A kisalakú lapból nagyalakú, új grafikai köntösben megjelenő kiadvány lett, amelyet 1994-1999 között Ajtay Ferenc felelős szerkesztő, Fogarasi László, Tóthpál Tamás, Váradi István stb. gondozott. 1999-től a felelős szerkesztő gondjait Váradi István vállalta magára. Az Erdélyi Gyopár már indulásakor igen magasra emelte maga előtt a mércét, hiszen mint az Erdély utódlapja jelentkezett és a nagy előd munkáját kívánta folytatni. Olyan szerkesztők és szerzők nyomába kívánt lépni, mint a geológus Balogh Ernő, a néprajzkutató Domokos Pál Péter, a régész