Honismeret, 2002 (30. évfolyam)

2002 / 4. szám - HAGYOMÁNY - Csongrád megye irodalmi öröksége (Péter László)

élt Sárszentlőrincen, itt járt gimnáziumba. Nem volt tévedés elolvastam másodszor, harmad­szor, tizedszer is. Nem Sárszenten, nem valamelyik másik Szentlőrincen, hanem itt, ebben a faluban járt, ott arra a jegenyék mögött...»1831. szeptember 28-ikától fogva a Tolna megyei Sárszentlő­rincen tanult az ev. gimnáziumban; 1833 nyarán is itt végezte az I. donatista osz­tályt...« Egy pillanat alatt megváltozott előttem Sárszentlőrinc, ragyogni kezdett, aranypor szállt rá. Ha villám csap belé, ha valamelyik kútban ott is megjelenik Szűz Mária, ami akkori­ban arrafelé elég gyakran megesett,­­ nincs olyan isteni csoda, amely csodásabbá, azonnal lá­tásra érdemesebbé tette volna a falut. Két óra múlva ott álltam porosan és pihegve a falu tér­nek is beillő, széles, gyönyörű főutcája végén. A régi kollégium, nádfedeles, egyszerű, föld­szintes parasztház, amely a többitől semmiben sem különbözött, talán csak az utca felé eső ré­sze volt valamivel hosszabb, a falu szélén feküdt, mintha csak elém jött volna a lelkes találko­zásra. Álmélkodva néztem be a tenyérnyi ablakon, elbűvölten lépkedtem a szobácskában, amelynek agyagpadozata kellemesen hűsítette csupasz talpamat. Semmiben sem csalatkoz­tam. Petőfi szelleme mindent beragyogott, még a csizmadiaasztalkát is, mert a házban egy csizmadia lakott. - Ezt a kilincset fogta, ez alatt az eresz alatt állt - könnyekkel küzdöttem, úgy volt. Ezen a kapun ment ki, ezen az úton is járt, ahol most én járok, talán még Rácegresre is fölment,­­ mert ne ment volna föl, a pajtásai bizonyosan fölcsalták. Körülnéztem a zöldellő tájon, később, valahányszor az igazi hazafiság érzésére gondoltam, ennek a délelőttnek érzel­mei újultak föl bennem. Ugrálva és fütyöngve, majd futva tértem vissza a pusztára, hogy a könyvet tovább olvashassam. A következő oldalon azt olvastam, hogy később is járt ezen a vi­déken, járt Cecén, Ozorán, ott Borjádon egy sereg verset is írt. Elkeseredésemben majd sírva fakadtam. Ha nem vagyok olyan türelmetlen, Borjádra is átmehettem volna, ott van rögtön Lőrinc után. A táj megszépült, patinát és lelket kapott." Szerelmes földrajz 1942-ben jelent meg Szabó Zoltán könyve, a Szerelmes földrajz: hazánk helyeinek, hegyei­nek, vizeinek, tájainak irodalmi topográfiája. E szép kifejezés nem az ő fölfedezése: Cs. Szabó László vette észre, hogy Jókai műveiben meg lehet találni az egész Magyarországot, s ennek kapcsán ő írta le először e találó szóösszetételt. Az 1989 decemberében az Akadémia Iroda­lomtudományi Intézetében Irodalom és kultuszképzés címmel tartott tanácskozás előadásait az I­K 1990. évi 3. számában olvashattuk. Nem lepett meg tanulsága, mely szerint az irodalmi tiszteletadás mélyen rokon a vallásos, szakrális kultusszal, és alig is tudja másként kifejezni magát, mint a vallás szókincsével, kifejezéseivel. Margócsy István bő példatárat sorakoztatott föl ennek bemutatására, mégpedig nem is akárkiktől, hanem jogosan tekintélynek tartott jele­seinktől, sőt klasszikusainktól, bizonyítva, hogy az irodalom kultusza nem csupán a közön­ség alacsonyrendű igényeit elégíti ki, hanem meghatározó szerepet tölt be az irodalom legma­gasabb szintű megközelítésében, ismertetésében, népszerűsítésében is. Vagyis, ha az irodalmi kultusznak, mint minden kultusznak, lehetnek túlzásai, torzulásai is, íróink, költőink iránti tiszteletünknek bátran kifejezést adhatunk: az érzelmi megfogalmazások röstelkedés nélkül párosulhatnak érzelmeink kifejezésével. Az irodalmi kultusz­ ­ak­nak, akik az írói emlékhelyek, emléktárgyak kultuszát valamiféle fetisizmusnak vélik. Nem kötelező természetesen az áhítat Juhász Gyula ceruzacsonkjának vagy József Attila író­gépének láttán. De emberi voltunkból következik, hogy sokunkat meghat, ha világi szentje­ink, klasszikusaink közvetlen környezetének tanúi lehetünk. Ahogyan Illyést megrázta Petőfi vélt keze nyoma a sárszentlőrinci öreg oskola kilincsén. „Ki gépen száll föléje, annak térkép­e táj,­­ s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály" - ahogy Radnóti gyönyörűen mondja. Garay János, a Háry derék poétája Szekszárdon Vörösmartyt látva fölkiáltott: „Még a földet is csókolni szeretném, ahol rálép!" „Az a föld - mondja Babits - Szekszárd sáros utcája volt! De az utca is szent, míg nyomát őrzi annak, akinek szavai is nyomot hagytak lelkünkben, mint léptei a járdán." Természetesen számunkra is első a mű, tehát kultuszunk tárgya elsősorban a vers, az elbe­szélés, a regény. Az ember, aki­ a hely, ahol­ a toll, amellyel írta - csak a második. Ám tudjuk.

Next