Honismeret, 2002 (30. évfolyam)
2002 / 4. szám - HAGYOMÁNY - Csongrád megye irodalmi öröksége (Péter László)
élt Sárszentlőrincen, itt járt gimnáziumba. Nem volt tévedés elolvastam másodszor, harmadszor, tizedszer is. Nem Sárszenten, nem valamelyik másik Szentlőrincen, hanem itt, ebben a faluban járt, ott arra a jegenyék mögött...»1831. szeptember 28-ikától fogva a Tolna megyei Sárszentlőrincen tanult az ev. gimnáziumban; 1833 nyarán is itt végezte az I. donatista osztályt...« Egy pillanat alatt megváltozott előttem Sárszentlőrinc, ragyogni kezdett, aranypor szállt rá. Ha villám csap belé, ha valamelyik kútban ott is megjelenik Szűz Mária, ami akkoriban arrafelé elég gyakran megesett, nincs olyan isteni csoda, amely csodásabbá, azonnal látásra érdemesebbé tette volna a falut. Két óra múlva ott álltam porosan és pihegve a falu térnek is beillő, széles, gyönyörű főutcája végén. A régi kollégium, nádfedeles, egyszerű, földszintes parasztház, amely a többitől semmiben sem különbözött, talán csak az utca felé eső része volt valamivel hosszabb, a falu szélén feküdt, mintha csak elém jött volna a lelkes találkozásra. Álmélkodva néztem be a tenyérnyi ablakon, elbűvölten lépkedtem a szobácskában, amelynek agyagpadozata kellemesen hűsítette csupasz talpamat. Semmiben sem csalatkoztam. Petőfi szelleme mindent beragyogott, még a csizmadiaasztalkát is, mert a házban egy csizmadia lakott. - Ezt a kilincset fogta, ez alatt az eresz alatt állt - könnyekkel küzdöttem, úgy volt. Ezen a kapun ment ki, ezen az úton is járt, ahol most én járok, talán még Rácegresre is fölment, mert ne ment volna föl, a pajtásai bizonyosan fölcsalták. Körülnéztem a zöldellő tájon, később, valahányszor az igazi hazafiság érzésére gondoltam, ennek a délelőttnek érzelmei újultak föl bennem. Ugrálva és fütyöngve, majd futva tértem vissza a pusztára, hogy a könyvet tovább olvashassam. A következő oldalon azt olvastam, hogy később is járt ezen a vidéken, járt Cecén, Ozorán, ott Borjádon egy sereg verset is írt. Elkeseredésemben majd sírva fakadtam. Ha nem vagyok olyan türelmetlen, Borjádra is átmehettem volna, ott van rögtön Lőrinc után. A táj megszépült, patinát és lelket kapott." Szerelmes földrajz 1942-ben jelent meg Szabó Zoltán könyve, a Szerelmes földrajz: hazánk helyeinek, hegyeinek, vizeinek, tájainak irodalmi topográfiája. E szép kifejezés nem az ő fölfedezése: Cs. Szabó László vette észre, hogy Jókai műveiben meg lehet találni az egész Magyarországot, s ennek kapcsán ő írta le először e találó szóösszetételt. Az 1989 decemberében az Akadémia Irodalomtudományi Intézetében Irodalom és kultuszképzés címmel tartott tanácskozás előadásait az IK 1990. évi 3. számában olvashattuk. Nem lepett meg tanulsága, mely szerint az irodalmi tiszteletadás mélyen rokon a vallásos, szakrális kultusszal, és alig is tudja másként kifejezni magát, mint a vallás szókincsével, kifejezéseivel. Margócsy István bő példatárat sorakoztatott föl ennek bemutatására, mégpedig nem is akárkiktől, hanem jogosan tekintélynek tartott jeleseinktől, sőt klasszikusainktól, bizonyítva, hogy az irodalom kultusza nem csupán a közönség alacsonyrendű igényeit elégíti ki, hanem meghatározó szerepet tölt be az irodalom legmagasabb szintű megközelítésében, ismertetésében, népszerűsítésében is. Vagyis, ha az irodalmi kultusznak, mint minden kultusznak, lehetnek túlzásai, torzulásai is, íróink, költőink iránti tiszteletünknek bátran kifejezést adhatunk: az érzelmi megfogalmazások röstelkedés nélkül párosulhatnak érzelmeink kifejezésével. Az irodalmi kultusz aknak, akik az írói emlékhelyek, emléktárgyak kultuszát valamiféle fetisizmusnak vélik. Nem kötelező természetesen az áhítat Juhász Gyula ceruzacsonkjának vagy József Attila írógépének láttán. De emberi voltunkból következik, hogy sokunkat meghat, ha világi szentjeink, klasszikusaink közvetlen környezetének tanúi lehetünk. Ahogyan Illyést megrázta Petőfi vélt keze nyoma a sárszentlőrinci öreg oskola kilincsén. „Ki gépen száll föléje, annak térképe táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály" - ahogy Radnóti gyönyörűen mondja. Garay János, a Háry derék poétája Szekszárdon Vörösmartyt látva fölkiáltott: „Még a földet is csókolni szeretném, ahol rálép!" „Az a föld - mondja Babits - Szekszárd sáros utcája volt! De az utca is szent, míg nyomát őrzi annak, akinek szavai is nyomot hagytak lelkünkben, mint léptei a járdán." Természetesen számunkra is első a mű, tehát kultuszunk tárgya elsősorban a vers, az elbeszélés, a regény. Az ember, aki a hely, ahol a toll, amellyel írta - csak a második. Ám tudjuk.