Honismeret, 2006 (34. évfolyam)
2006 / 3. szám - HAGYOMÁNY - A szekszárdi borvidék története (Dr. Töttős Gábor)
ga többlet stabilizálást eredményezett. Elképzelhető, hogy a XVIII-XIX. században ezért csak a szekszárdi vörösbor bírta a tengeri szállítást. A török hódoltság idejére vezetik vissza az országban egyedül a Sárközben itt megmaradt csoportos szőlőőrzés hagyományát. Az oszmán harcosok elől dombra menekített leányok egész nap riogatták a szárnyas és szárnyatlan tolvajokat, este pedig a hálótanyán tértek nyugovóra. A tilalom ellenére ilyenkor meglátogatták őket a legények, akiket dalaikba, álmaikba szőttek. Szekszárdon az egyéni szőlőpásztorkodás dívott, de itt is Szent Lőrinctől (augusztus 10-e) Szent Mihályig (szeptember 29-e) vigyázták a termést, utána már a szőlőt kezelő vincellér, vagy gazda gondja volt ez. A korabeli források közül Tolnai Fabricius Bálint műve arról tanúskodik, hogy a borfogyasztási szokások pallérozására nagy gondot fordítottak. Főleg a mértéktelenség ellen küzdöttek, megvetéssel emlegették, hogy „korcsomára némely száll, nap estig eliszik, darab aszú (száraz) kenyérre, keserű hagymára, mártogattya tányéron az hagymát az sóban, szomjúságát úgy gyújtja, köppent (hörpent) az jó borban". A kérkedőket, borral virtuskodókat szintén bírálattal illették: „Dicséretnek tartjátok, ha sok bort ihattok, azért duska itallal (áldomással) gyakran tusakodtok, vagy ki dölyt (dönt), vagy ki dölytöm, még azt is mondjátok, hírt, nevet ily dologban bár ne keresnétek." Hír és név tekintetében a szekszárdi szőlők és borok nem szorultak a mértéktelen fogyasztók dicséretére. Marcantonio Pigafetta - Magellán földgolyóbist megkerülő társa - Bátaszék és Szekszárd mellett elhajózva úgy találja: „abból, amit Magyaroszágból láttam, ez a vidék tűnt fel előttem legszebbnek". A világutazó Évlia Cselebi három földrészen szerzett tapasztalatait tíz kötetben írta meg, de csak kétszer, Isztambul és Szekszárd jellemzésekor használja ugyanazt a jelzőt, s leírja: „a külváros mögött levő halmokon és hegyeken mind rózsaligetes szőlók, kertek" találhatók. Hittestvérei nem elégedtek meg a szőlő csodálatával, hanem gyakran nedűjét is fogyasztották. Thuri Farkas Pál 1557-ben beszámol róla: a török elöljáró bort hozat magának, másutt az igazhitűeknek bortól kába a fejük. Amikor 1686 után kezd helyreállni az új uralom, Mérey Mihály apát még jobbágyaival is összejátszik, hogy a fő jövedelmi forrást jelentő szőlőket az adózás alól kivonja. Ő és utódai a földesúri kilencedet elengedik, s mindenszentektől (november 1-jétől) Szent György napig (április 24-ig) szabad bormérést adnak a jobbágyközösségnek. A XVIII. században mind a szőlőterület, mind a termés mennyisége dinamikusan fejlődik. Bél Mátyás, az első magyar honismertető a XVIII. század derekán úgy látja: „A szőlőt minden helyen kiváló eredménnyel lehet termeszteni, főként a dombos oldalakon, ahol az éghajlat alkalmas. Tanúbizonyság erre a telepesek szorgalma: most olyan helyeken szüretelnek szőlőt, ahol néhány év előtt a szőlőnek még hírét sem hallották." Szekszárdon „a tehetősebb lakosok magyarok, a németek csak nemrég keveredtek közéjük. Ezek mindnyájan a földből élnek, amely nemcsak gabonát, hanem jófajta bort is terem." Képet kapunk az akkori szőlőtelepítésről és borkészítésről is. „Rendezett sorokban ültetik a szőlőt, úgy, hogy két láb mélyen leszúrnak és beledugva a vesszőt a kövér földbe, betakarják, s az ültetés utáni harmadik évben leszedik az első gyümölcsöt. A szőlő különféle névvel jelölt vörös fajta (...) Miluily főangyal ünnepe körül szüretelnek, a mustot a szőlőszemekkel együtt kádba helyezik, hogy vörös színt kapjon, ezután közepes nagyságú edényekbe öntve, amelyekben megérik, azután sokáig eltartható. A bor olcsó ugyan, mégis ebből adódik a polgárok legfőbb jövedelme."(...) „A megyénkben termelt borok közül a szekszárdi foglalja el a legkiemelkedőbb helyet. Vörös színe igen hasonló a burgundihoz. Illatának kellemességével megelőzi azt, amennyiben valami nagyon finom, fűszeres illatot lehel, erősebb és nemesebb is annál, de ami az ízét illeti, majd nemesebb, majd azonos, majd néha hitványabb is. Minden bizonnyal az éghajlat és az esztendő milyensége szerint változik ennek a szőlőnek a termése is. Különösen hosszan eltartható, ha alkalmas pincékbe helyezik el. Nemcsak a mi megyénkben termő borok között, hanem azok között sem lehet a második helyre tenni a szekszárdit, amelyekkel Magyarország a Duna, Dráva, Száva között bővelkedik" - olvassuk dr. Kun Lajos fordításában. A század utolsó negyedéig töretlen fejlődés, a Habsburg Birodalom-szerte közismert jó hírnév szekszárdi szőlőterületek megszerzésére irányította a nemesség figyelmét, ezért 1779-ben Szekszárdot választotta a megye székhelyévé. Itt vesznek szőlőket jobbágybirtokként, akárcsak gróf Batthyány József, Magyarország hercegprímása, akiről a Bottyán-hegy kapta a nevét. Ő persze - a nemességhez hasonlóan - nem metszegetett és kapálgatott, hanem a munkát helyi vincellérre bízta, megtartván a talán már akkor is ismert közmondást: „A szőlő a parasztnak, a bor az úrnak való."