Honismeret, 2006 (34. évfolyam)
2006 / 3. szám - HAGYOMÁNY - A szekszárdi borvidék története (Dr. Töttős Gábor)
A szekszárdi borvidék története A kedvező természeti adottságok nyomán a mai borvidék területén már az itt élt kelták, a Napistennek oltárkövet állító szíriai katonák s a kacort meg szarkofágot ránk hagyó római polgárok foglalkoztak szőlőműveléssel és borászattal. Az 1845. április 23-án, az első régészeti ásatással előkerült 110 mázsás márvány szarkofág jól példázza azt is, miként használta a korai kereszténység a pogány jelképeket. A fedőlapon a kenyér, a delfin, az oldallapon a kettős kehelyből ágazó termő szőlőtő keresztény jelkép, de Marszüasz és Apollón jelenetét görög mitológiaként értelmezték. Pedig Szent Bertalant, Jézus tanítványát, akit, akár a versengő pásztort, elevenen nyúztak meg, Marsüas christianusnak, azaz keresztény Marszüasznak hívták. Megerősíti a keresztény jelleget, hogy a birodalom a szarkofág készítésével egyidejű központjában, Ravennában a szekszárdi mintázatot idéző kőkoporsó található. A halott melletti áldozati üvegkehelyhez hasonló a világon mindössze kilenc akad, s ógörög felirata máig követendő bölcsességgel szól: „Áldozz a pásztornak, igyál s élni fogsz!" A honfoglalásig eltelt hat század alatt csupán feltételezhetjük, hogy a népvándorlás résztvevői nem hagytak föl a szőlőműveléssel, s így a Szekszárd melletti avar temetőben és kerámiaközpontban talált kulacsokban is bor kotyogott valamikor. Az apátság alapításakor, 1061-ben már virágzott a vidék, hiszen Csín, Bika és Fövestelek néven három szőlőt adományozott I. Béla. A modern mezőgazdaságot meghonosító bencés rend monostora építésekor a homokkövet a templom altalajából nyerte, s így egyúttal kitűnő és hatalmas, ma is meglévő pincét alakított ki. Ebben gyakori vendég az itáliai első apát, Vilmos, akit a krónikák nyomán közismert borisszának tarthatunk. Fennmaradt királya emléke is a helyi mondákban. A XIX. század első felében Garay írta meg: a tőkék a metszéskor I. Bélát siratják. A hagyomány a Bartina szőlőhegy nevét úgy magyarázta, hogy amikor a szerzetesekkel fölkapaszkodott a csúcsra Szent László atyja, azt mondta: „ Bort innám! Ebből lett továbbadva a szót: - Bort inna! Bartina." Noha tudjuk, az elnevezés a később itt élt rácoktól származik, jelentése pedig: a barát (testvér) szőlőhegye, megejtő, hogy a három évig uralkodott királyhoz ily élénken kapcsolódik a történelmi tudat. A XIII. század végére már gyümölcsfákkal szegélyezett utak vezetnek a szőlőkhöz, esővíztartó medencéket építettek, s megjelenik a legrégibb ismert magántulajdonos, Bál vincellér is. A leggazdagabb egyházi javadalmak egyike az apátság. Albert király 1439-ben Barnabás főpincemesterének akarta adományozni, de ő testvérének, Almosdi Csire Zsigmondnak engedte át. Aligha szándékosan rosszul választott. Később Vitéz János esztergomi érsek javadalma a birtok, amelynek gazdasági erejét jól jellemzi, hogy Szekszárd már 1485-ben mezőváros. Nem kétséges, három századdal később, 1779-ben a helyi szőlők becse is szerepet játszott megyeszékhellyé választásában. Mindez már a török hódoltság alatt is érvényesült. Az idetelepült rácok, akik a később oly híressé vált kadarkát dombjainkra plántálták, török tulajdonosokkal, magyar jobbágyokkal és a Tolnáról itt szőlőt birtokló mezővárosi polgárokkal versenghettek. A Szekszárdtól Bátáig húzódó szőlővidék ekkori virágzásában három tényező játszott szerepet. Elpusztult a messze földön híres bort adó Szerémség, az utazásokkal megnövekedett az igény a vörösborra, a helyi rácok pedig ezt borkészítési módszerükkel magas szinten tudták kielégíteni. A kereskedelem inkább a vörösbort kedvelte, mert ez - tannintartalma miatt - gyéríti a gyomor kólibacilusait, s több betegség ellen is véd. Ezt kísérletekkel csak az 1980-as években igazolták, de tapasztalati úton tudták már a hódoltsági Tolnán bort vásárló hazaiak és külföldiek. Csak dicsérettel szólhatunk a készítés technológiájáról. Tulajdonképpen a ma ideálisnak tartott zárt erjesztés előképe ez az akkori lehetőségek szerint. A felfelé szűkülő kádakba (kácikba) helyezett, összetört szőlőszemeket kocsányostul hagyták megerjedni. A folyamatot a csemege nyomkodásával is segítették. A forrás után az anyag csaknem száraz tetejét lesározták, a bor pedig mozgásával kiáztatta a további csersavakat és a maradék színanyagot. Ezzel nehéz, sűrű, a szállítás viszontagságait jól bíró bort nyertek még a XX. században is. A környező erdőkből kellő mennyiségű hordófához, főleg tölgyhöz jutottak. A hordók egy részét a borral együtt eladták. Ez tovább javított a bor minőségén, mert az új hordók savanya-