Honismeret, 2019 (47. évfolyam)
2019 / 5. szám - KÖNYVESPOLC - Halász Péter: „...gyújt régi fénynél új szövétneket”
idegen az az értékrend, amit magam is szellemi életünk javának tartok. De hát egyébként is ismerem Kaczián Jánost, akivel nem egy honismereti rendezvényt szerveztünk, s aki azon nem is kevés ismerősöm közé tartozik, akikről nem röstellem bevallani, hogy irigylem őket. Mert a számomra áttekinthetetlen méretű fővárosban élve mindig némi irigységgel tekintettem azokra, akik tanárként, tanítóként, közgyűjteményi munkatársként, vagy akármiképpen úgy élhettek, élhetnek egy-egy kisebb-nagyobb településen, hogy azt minden tekintetben otthonuknak érezhetik, otthonukként kutathatják, otthonukként szerethetik. Mert Szekszárd és Kaczián János kapcsolata ilyen érzelmi alapokon nyugvó tudásra épül. Bizonyság rá ez a Múltidő címet viselő kötet, amit korlátolt intelligenciájú gépem képes pirossal aláhúzni, mert nem tudja, hogy ez a szó nem jelzős szerkezet, hanem igenis önálló fogalom. Azt jelenti, ami egy települést városi közösségé tesz és megkülönböztet egy ilyen vagy olyan ötletből létrehozott lakóteleptől. Nem lehetett könnyű dolga a szerzőnek, amikor ezt a 106 kisebb-nagyobb tanulmányt szétosztotta, besorolta a kötetet tagoló három nagy fejezetbe. Mert a fejezetek elvileg logikusan rendeződnek egymás mellé - történelmi események, jeles személyek, helytörténeti adatok -, de maguk az írások nem éppen maguktól állnak be a rendbe. Csaknem mindegyik írás átér, belelóg, átfedi a másik fejezetben lévőt, ami nem is csoda, hiszen egy tőről fakad szinte valamennyi, arról, amit a szerző nagyon találóan otthonismeretnek nevez, önkéntelenül - vagy nagyon is tudatosan - ráismerve a hon és az otthon szavunk közti szoros nyelvtani és érzelmi rokonságra. De hát a több mint száz írást képtelenség ömlesztve, vagy - mint sok kényelmes szerkesztő - névsorba rakva közölni, s mert okosabb rendszerezést magam sem tudok elképzelni, egyetértek Kaczián hármas tagolásával. Némi jóindulattal mindhárom fejezet tanulmányaiban felfedezhető némi időrendiség. Mindegyik a középkorral indít: az első a szekszárdi Benedek-rendi apátság történetével foglalkozik, a második I. Béla király különböző ábrázolásait veszi számba, a harmadik pedig éppenséggel a IV. századig visszatekintve sorolja a megye területét egykor megülő népeket. De egyik fejezetben sem érvénysül a továbbiak során az időrend. Az elsőben szóba kerül Tolna megye keletkezése, Szekszárd megyeszékhellyé válása s az ehhez tartozó főbb intézmények létrejötte, a különböző társaságok, körök, egyesületek megalakulását gerjesztő társadalmi igények érvényesülése, a méltán rangos borvidék néhány elemének kialakulása. Ezeket a témákat - és még számos más természetűt - a szerző többnyire széles kitekintéssel, a táj, vagy éppen az ország történelmi eseményeihez kapcsolva, abba belehelyezve tárja elénk. Már ebben a részben is, de a másodikban különösképpen élveztem olvasás közben az úgynevezett „általános műveltségem” gyarapodását. Hiszen számos ismerős személyiség kevéssé, vagy egyáltalában nem tudott oldalával találkozunk ebben a fejezetben, természetesen a Szekszárddal és általában a megyével való kapcsolatuk megismerése révén. Olyan közismertek, mint Kossuth Lajos, vagy Kölcsey, Liszt Ferenc, Pollack Mihály életének helyi kötődésük mellett helyet kapnak itt a megye történelmének, kultúrájának jelesei: Béri Balogh Ádám, Garai János, Váradi Antal, vagy a Megyei Honismereti Egyesület névadója, a nagy formátumú helytörténeti felmérést kezdeményező Egyed Antal, aki valami kiderítetlen, vagy kideríthetetlen okból kifolyólag a hangyaszorgalmú anyaggyűjtés után lemondott a kincset érő helyismereti anyag feldolgozásáról. S ha erről az érthetetlen hiátusról maga az Egyed Antal nevét viselő egyesület elnöke, a tudós levéltáros is kénytelen kijelenteni, hogy „tudományos igényű kezdeményezésének ismeretében