Hungarológiai Értesítő. XI. évfolyam 1-2. szám. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság (1989)

A hungarológia hírei - Tudományos ülések, konferenciák - Tárgyak és ereklyék, tények és legendák (Kultuszkutató konferencia a Petőfi Irodalmi Múzeumban)

Kultusza a népéért meghaló fiatal isten archetípusára épült, ehhez idomultak a kanonizált életrajz elemei, az ábrázolások. A mitikus csomópontokat emelik ki az ereklyegyűjtők is. A relikviák a csodás születés, a passió — vándorlás és nyomor —, az alkotás, és a rejtélyes halál körül sűrűsödnek. Különlegesek az egyes versek keletkezési pillanatait megragadó ereklyék, például a kard, amelyre Petőfi A magyar nemest írta, vagy a Petőfi Társaság által készített ereklye, a „cipruslombok Etelke sírjáról". Ratzky Rita Petőfi öltözködését tette vizsgálata tárgyává. A költő a kortársak szerint különc módon, feltűnően öltözködött. Feltehető, hogy egyes­­jelmezeiből" kiolvasható, milyen szerepet játszott akkor Petőfi, hogyan látta, hogyan akarta láttatni önmagát. Négy jellegzetes ruhát vizsgált a szerző. Az első a vándor­színész civil ruhaként is hordott jelmeze 1843-44-ben, frakk, attila, cilinder. A második a munkaadója, Vahot Imre által csináltatott „magyar ruha". Ehhez, a korban szokatlan, nevetséges, sajátosan archaizáló viselethez a szerző kutatásai szerint nem Csokonai, hanem Gvadányi, s az általa képviselt eszmeiség szol­gáltatott mintát. Ezt követi a Tóth Gáspár, nemzeti érzelmű szabómester által készített stilizált magyaros ruha, amelyen a kihajtott fehér ingnyak eredete és hatása Byrontól, József Attiláig kimutatható. Végül elemezte az előadás Petőfi katonaruháját (egy, a költő utolsó heteiben készült Orlai Petrich kép alapján), amely bizonyíthatóan szándékoltan tért el a szabályostól. Csorba Csilla: Szederinda. Az élő Jókai kultusza c. előadása Jókai 50. éves ju­bileumának tiszteletére rendezett ünnepségsorozat legmeghökkentőbb, legjellem­zőbb eseményeit, tényeit elemezte, megállapítva, hogy az „életében halhatatlan" íróban a nemzet önmagát, egy beteljesedett életet ünnepelt. A hihetlen mérete­ket öltő, az élet minden területére szétágazó ünneplés, a kultikus kegytárgyként ható ajándékok, dísztárgyak tömege sejteti, hogy Jókai kultusza több volt mint irodalmi esemény. Egyszerre látták benne a 48-as ifjút, a szabadságharc üldö­zöttjét, az 1861-es határozati párt radikálisát, és az uralkodó kegyeltjét, Rudolf barátját. Jókai maga is elveszítette arányérzékét, félisteni pózba merevedett, s a vidéki felolvasóestekre gyakran már csak a szobrát küldte el, helyettesként. A kultusz váratlanul és hirtelen szűnt meg, a század elejének közszobor-állítási lázában Ady tette szóvá egy Jókai-szobor hiányát. Kerényi Ferenc Déryné naplója. Önkultusz, önigazolás c. dolgozatában a szer­ző Déryné Naplójának történetéből kiindulva vizsgálta, mi tette alkalmassá az énekesnő figuráját arra, hogy a magyar színészet hőskorának jelképévé váljon. Nem a valós életrajz tényeiből indult ki a kultusz, hanem a Naplóból, amelyet Déryné a Nemzeti Színház segélyét megszolgálva, kötelességtudó módon papírra vetett. Jó színészmemóriájára támaszkodott, de mint minden memoár, Déryné visszaemlékezései is elfogultak, szubjektívek. Erre az anyagra épített Herczeg Ferenc Déryné ifiasszony című drámája, ahol az arisztokrata és a polgárlány szerelmi története, a színésznő erkölcsi heroizmusa áll a történet középpontjá­ban. 1928-tól Bajor Gizi alakította hosszú évekig Dérynét, az előadás politikai felhangot kapott, hiszen a cselekmény a Felvidéken, Kassán, és a Királyhágón játszódik. Ekkor jelentek meg a jól ismert porcelánfigurák a boltokban, egy Déry­né tiszteletére emelt köztéri szobor nyomán. A kultusz másik forrása, Kalmár

Next