Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 2. Ellenállás - Kazula (Budapest, 1931)
K - Katafalk, l. Temetés, Tumba - Katagaeum - Katakomba
Katafalk 510 n ülése a keresztény hitterjesztést is rendkívül megnehezíti. A K.-kal szembeni Nobili Kózért módszere bizonyult a legjobbnak. A hithirdetők felvették az egyes K. életmódját és mindegyikük csak az illető kasztba tartozó népréteggel foglalkozott. A felső K. hithirdetői szanjasszi, az alsóbbakéi pandaraszvámi néven szerepeltek. Így a XVII. és főleg a XVIII. sz.-ban elég virágzó missziókat teremtettek (Salsette, Bejapur). Azonban a brahminoknál még így sem értek célt és a missziók tevékenysége mindinkább csak az alsóbb K.-ra szorítkozott. A XX. században Lacombe Lajos francia jezsuita (1929) mutatott fel Indiában örvendetesebb eredményt. Trichinápolyban külön telepet alapított a megtért brahminok számára (St. Mary’s Top), ahol ezek minden más kaszttól távol társadalmi szokásaik szerint élhettek. Számuk azóta kb. 300-ra növekedett. R. E. Katafalk, 1. Temetés, Tumba. Katagaeum {■/.*-rxyxioi), földbe ásott sír, általában temető. Az őskeresztények a hypogaeummal (axogator, földalatti sír) egy értelemben használták kisebbkatakombák jelzésére, míg a nagyobbakat nekropolisznak (víxixSront., hullaváros) nevezték. L. Coemeterium, Temető, Katakomba, az őskeresztény, földalatti temetőknek elnevezése. A név eredete sokáig vitás volt. Marchi, IDe Rossi és Ducanges után De Waal vette észre először, hogy a régi útleírások (ittinerariumok) a VIII. századig csak a sz.Sebestyén K.-jával kapcsolatban használják a „K.“ elnevezést. Azóta az újabb ásatások fel is tárták a Sebestyén K. mellett mély szakadék fenekén a néhány sírkamrából álló, még pogány eredetű temetőt és így megoldódott a K. szó valódi, eredeti értelme (1. Apostolemlék a Via Appián). A régi rómaiak a Via Appia mellett levő mély vermet nevezték xújíjlixi-nak, a vidéket pedig xstta •/■Ju.pj.nak („a verem mellett"). A rómaiaknál a 12-táblás törvény tiltotta a város belsejében való temetkezést, azért a falakon kívül, az országutak (consularis utak) mentén állították fel a nemesi családok síremlékeiket. A rabszolgák és plebejusok temetkezésére nem fordítottak gondot. A keresztény rómaiak ellenben a rabszolgáikat családtagoknak tekintették s őket is Rómán kívül fekvő birtokaikon temették el. A legtöbb római K. eredete ide vezethető vissza, mert a hívek számának szaporodásával e családi sírboltok csakhamar szűkeknek bizonyultak s ekkor fordultak a hívek a zsidók által már addig is alkalmazott földalatti temetkezési módhoz. A római talaj, a könnyen vájható s be nem omló tufa, igen alkalmas volt arra, hogy beléje járatokat vájjanak, ahogy ezt a kőbányáknál (11 arenarium) láthatták. A családi sírboltból kiindulva a birtok terjedelmének megfelelően földalatti folyosókat vájtak s ezeknek oldalfalába ásott mélyedésekbe temették a halottakat. Emeletszerű alsó járatokat is ástak hozzá és így néhol 4, sőt 5 emeleten is húzódik egymás alatt a folyosó. Később a szomszédos K.-k lassanként egymásba fonódtak s így egész földalatti útvesztővé fejlődtek, amelyben csak a sírásók (Ifossor) voltak járatosak. Az üldözések alatt néha menedékhelyek is voltak a K.-k, de bajosan voltak az istentisztelet állandó színhelyei. A rendes istentisztelet helye az üldözésekkor is bent a városban, az Egyház (pápák, papok) házaiban volt és csak a vértanuk ünnepein tartották azok sírjánál a szentmisét, valamint a holtak sírjai fölött a gyászistentiszteleteket. A K.-kban nemcsak vértanuk sírjai voltak, hanem a híveké általában. Az eddig feltárt római K.-járatok több mint 5 millió sírt tartalmaznak; hosszuk majdnem 1000 km. Róma körül 43 főbb K. van. A III. századtól kezdve szükségessé vált közös földalatti temetők már nem egyes családok, hanem az Egyház felügyelete alatt állottak. A még üldözött Egyház élt a temetkező társulatoknak törvényadta birtokszerző jogával. A legtöbb római K. ekkor elvesztette eredeti gazdájának nevét s az alapítójáról, vagy pedig a benne eltemetett legnagyobb vértanúról kapott új nevet. A Valérián- és Diokleeián-féle üldözés alatt (258, 303) a pogányok elkobozták ugyan a temetőket, de azok csakhamar ismét az Egyház birtokába tértek vissza. A rómaiak általában tiszteletben tartották a holtak nyughelyeit. Nagy Konstantin után a „földalatti Róma" még jobban kiterjedt, most már nem az üldözések miatt, hanem tiszteletből a nevezetesebb vértanuk sírkamrái iránt, melyeket főkép Damazus pápa kutatott és díszített fel. Még az V. századig nyitottak új járatokat a K.-kban. A sírásók nagy tekintélyre tettek szert s a sírhelyekért űzetett díjak is igen emelkedtek. Nagy Teodóziusz után ritkább lett a földalatti temetkezés; Alarik pusztításai (410) óta már csak kivételesen fordult elő. A gót és longobard dúlások sok K.-t tettek tönkre; emiatt I. Honorius pápa a vértanuk ereklyéit kiemeltette földalatti sírhelyeikről és a temetői bazilikákba vitette fel. A keresztény longobardok ereklyerablásai arra indították a pápákat, hogy sorra kiürítsék Róma környékének K.-it s a maradványokat a város falain belül, védett helyen álló bazilikákba szállítsák (translatio). Ugyanekkor (VII—VIII. század) érték el tetőpontjukat a nagy zarándoklatok, amelyeknek emlékei az Itinerariumok. A hívők azonban lassan kint elszoktak a K.-któl, mert a szaracén pusztítások megnehezítették a város falain kívül való ájtatoskodást. A X. században a legtöbb K.-ról elfeledkeztek; a XVI. században már csak négyet ismertek. Csak a XIX. század közepén oszlatták el De Rossi felfedezései a K.-krabo- Katakomba