Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 3. Kazy - Péter (Budapest, 1932)
N - Napoleon, francia császárok
Napóleon 373 jöttek a kisded Jézus imádására. Ma a perzsa szó, a perzsák és médek papját jelentette. A hellenista és római írók így hívták a perzsa papokat, bölcseket, a királyok tanácsadóit, az asztrológusokat. A rabbinikus irodalom máguson varázslót ért. A Mt. evangéliumban szereplő II.-en nem ilyenek értendők, hanem keletről jött istenfélő férfiak, kik az isteni kinyilatkoztatás segítségével a világ Megváltóját keresték és megtalálták. Számukat, nevüket stb., illetőleg 1. Háromkirályok. Az a középkori hagyomány, mely királyoknak mondja őket, alig felel meg a valóságnak. A római skatakombákban gyakran ábrázolták őket. Napoleon, francia császárok. 1. I. N., Családi neve Bonaparte N. volt (1769—1821). Az újkor legnagyobb hadvezére. Bár a francia forradalmat leszerelő szereplése gondviselésszerűnek tekinthető, fékezhetetlen hatalomratörése s könyörtelen kényúri hajlandósága mélyrehatóan felforgatta Európának nemcsak politikai, hanem vallási, társadalmi s erkölcsi rendjét is. Diadalmas olaszországi és egyiptomi hadjáratai után hazatérve, megbuktatta a párisi direktóriumot s 1799-ben első konzul lett. Az osztrákokat ismételten legyőzte s az Itáliában megalapított „Cizalpin köztársaságba" az Egyházi-államtól elfoglalt bolognai, ravennai és ferrarai tartományokat is bekebelezte. Minthogy VII. Pius pápa ennek ellenére óhajtotta a békét, N. merőben politikai és kormányzati számításból enyhített a forradalmi izgatás folytán még mindig jogfosztott papság helyzetén, sőt hosszú és izgalmas tárgyalások után Consalvi bíboros közbejöttével 1801-ben s konkordátumot is kötött a Szentszékkel s visszaadta az Egyháznak teljes szabadságát. A hierarchia új beosztást nyert (10 érsekség s 50 püspökség) s a főpapi székek betöltésére vonatkozóan az első konzul a régi francia királyok minden jogát megkapta. II. megígérte, hogy a magánkézbe nem került egyházi javakat visszaadatja, a pápa viszont biztosította, hogy birtokaikban nem fogja háborgatni azokat, akik a forradalmi időkben egyházi birtokokat elfoglaltak. VII. Pius nagy áldozatok árán is végrehajtotta a konkordátumban vállalt kötelezettségeket; a 80 püspök közül 36-ot, kik nem akartak lemondani, apostoli hatalmánál fogva elmozdított. N. azonban nem elégedvén meg a kicsikart engedményekkel 11,,organikus cikkelyek" címen önkényesen még 77 pontot fűzött a konkordátumhoz, melyekbe annak tartalmával ellenkező dolgokat is felvett. Az ezekben foglalt sérelmes rendelkezéseken kívül főleg a 4 gallikán cikkelynek a teológiai oktatásban való kötelezővé tétele sértette az Egyház szabadságát. De a pápa minden tiltakozása kárbaveszett, ellenben II. a saját dicsőségének emelésére s hogy önkényuralmának a törvényesség színezetét adja. 1804-ben a pápát meghívta Párisba, hogy őt ott császárrá koronázza. Az Egyház javát szem előtt tartva, VII. Pius hajlott kora ellenére vállalkozott az útra, de kikötötte, hogy II. még a koronázás előtt egyházilag is áldassa meg Beauharnais Jozefinnel addig csak polgárilag kötött házasságát. Ez megtörtént, de aztán a koronázáson N. a pápa jelenlétében maga tette a koronát a saját és neje fejére. Piusz N. igyekezett Franciaországban tartani, hogy így állandóan befolyása alá vethesse. A pápa erre nem volt hajlandó, bár nagyobb bajok elkerülése végett messzemenő engedékenységet tanúsított. Midőn azonban NI. azt követelte tőle, hogy az összes angolokat tiltsa ki az Egyházi államból, fogadja el Rómában is a francia Code civil-t, a gallikán egyház élére független patriarchát állítson, törölje el az összes szerzetesrendeket s a papi nőtlenséget, testvérének, Jeromosnak házasságát pedig bontsa fel, a pápa e lehetetlen követeléseknek ellenállt. A szakadás N. és a pápa közt teljes lett, midőn N. csapatai 1805-ben Ancona s több más pápai várost elfoglaltak s N. a pápai hűbérállományhoz tartozó nápolyi koronát önhatalmúlag testvérének, Józsefnek juttatta. Mikor a pápa felszólalt a bitorlás ellen, II. Miciiis tábornokkal 1808-ban Rómát is elfoglaltatta s a bíborosokat bebörtönöztetve, magát a pápát is fogolyként kezeltette a saját palotájában. Pius saját alattvalóinak szigorúan megtiltotta az ellenállást, de nemeslelkűségére II. azzal felelt, hogy a schönbrunni kiáltványban (1809) az Egyházi államot Olaszországba kebeleztette be s a pápának fizetést biztosítva, Franciaországban jelölt ki neki tartózkodási helyet. Erre VII. Pius NI.-t kiközösítette, a császár pedig Radet tábornok által elfogatta a pápát és Isacca bíborossal együtt először Grenoble-be, majd Savonába vitette, a többi bíborost s az általános rendfőnököket pedig Párisba hurcoltatta. Ugyanekkor Franciaországba vitték a Vatikáni levéltár értékes kincseit, melyek később csak nagy veszteséggel kerültek vissza Rómába, sok egyéb elrabolt műkincset sohasem is adtak vissza. 1810-ben N. nagybátyjának, (Fesch bíborosnak szolgalelkű közreműködésével (a házassági beleegyezés hiánya s a trienti forma mellőzése címén) semmisnek nyilváníttatta Jozefinnel kötött (egyesek szerint csakugyan kétes érvényű) házasságát s a bécsi békére kényszerített I. Ferenc császár leányát, Mária Lujzát vette el. A 13 bíborost, aki az esküvőn nem jelent meg, II. teljes haragja érte; a császár megtiltotta nekik, hogy a bíborosi ruhát viseljék („fekete bíborosok"), elvette jövedelmüket s kitiltotta őket Parisból. A fogoly pápa vonakodott a II. által kinevezett püspököket megerősíteni addig, amíg nem áll módjában szabadon tanácskozni bíborosaival. Napóleon