Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 4. Péter - Zype és függelék (Budapest, 1933)
R - Remete
Remény 80 érni. A R.-nek mint isteni (teológiai) erénynek fő tárgya maga az Isten, akit mint legfőbb és örök boldogságunkat elérni kívánunk. A R.-nek lényege tehát a vágyódás szeretete (amor concupiscentiae) Isten, mint saját javunk és boldogságunk után. Éppen ezért a R. nem az értelemben, hanem az akaratban székel, alapjául pedig az értelem részén a hit szolgál. Ugyanazon vágyódásnak és R.-nek Isten után második tárgya mindaz, ami eszközül szolgálhat Isten és az örök boldogság elérésére, tehát az Úr segítő adományai: kegyelem, bűnbánat, gondviselés. A R. mint természetfeletti erény az a természetfeletti lelki készség, mely az embert képessé teszi arra, hogy bizodalmasan várja Isten ígéreteinek teljesüléseképpen az örök boldogságot és annak kegyelmi eszközeit. E bizodalmas várásnak tulajdonképpeni alapja és indítóoka az Isten hűsége ígéreteinek megtartásában, tehát az ő mindenhatósága, bőkezűsége és igazmondása együttesen, amelyeknél fogva bizonyos, hogy amint kijelentette, örökké boldoggá akar tenni bennünket s az ehhez szükséges eszközöket is meg akarja adni. A B.-nek éppen azért, amennyiben Isten hűségére épít, szilárdnak, kétkedésnélkülinek és ingathatatlannak kell lennie a nehézségek közt is. Ennek a bizakodásnak megtagadása vagy a benne való tudatos ingadozás egyértelmű az Isten hűségének és jóságának tagadásával s ezért a legsúlyosabb bűnök közé tartozik, épúgy, mint ahogy súlyos bűn a másik két istenes erénynek megtagadása: a hitetlenség vagy az Isten-gyűlölet. Mivel azonban az üdvösség tényleges eléréséhez Isten jóakaratán s hűségén kívül a mi közreműködésünk is szükséges és ebben hibázhatunk, azért a B.-nyel nemcsak összefér, hanem a bűnre hajló emberben szükségképpen egybe is fűződik az üdvös félelem a saját állhatatos közreműködését illetőleg. Ezért mondja a trienti zsinat, hogy senki tökéletes biztonsággal nem ígérheti önmagának a jóban való végleges állhatatosságot (s ezzel az üdvösséget), bár legszilárdabb R.-ünket kell vetnünk Isten segítségébe (6, 13). A Szentírás pedig maga is hangoztatja, hogy az ember nem tudhatja (t. i. tökéletes biztossággal), hogy szeretetre avagy gyűlöletre érdemes-e (Lir. 9, 1); sz. Pál is arra int: „Félelemmel és rettegéssel műveljétek üdvösségteket" (Fi. 2, 12). — A R.-nek természetfeletti 1! erényét minden ember a megigazuláskor, mint beléöntött erényt kapja a megszentelő fkegyelemmel együttesen. Mint a léleknek közvetlenül Istentől nyert természetfeletti készsége a R. az üdvösségre múlhatatlanul és eszközszerű szükségességgel szükséges. A R.-nek tényszerű gyakorlása minden eszének birtokára eljutott emberre nézve szükséges, mint a megigazulás feltétele (Isid. 11, 6; Róm. 8, 24) és mint lényeges eszköz a megigazulás kegyelmének megtartására (Jak. 1, 6; Tim. I 6, 17; Róm. 8, 24; Kol. 1, 5). Ugyanez következik abból is, hogy kérő-ima nélkül nem nyerhetjük meg az üdvösségre szükséges kegyelmek sorozatát (Jak. 1, 6 k.), a kérő-ima pedig R. nélkül lélektani lehetetlenség volna. Végül a R. tételes isteni parancsolat alapján is (necessitate praecepti) szükséges, mert a Szentírás tele van Isten nyomatékos sürgetéseivel, hogy benne bízzunk és reménykedjünk. A R.-nek beöntött erénye nem vész el bármely súlyos bűn elkövetésével, hanem csak azon bűnökkel, amelyek vagy magát a R.-t, vagy az annak természetszerű alapjául szolgáló hitet rombolják le a lélekben. A R. megvan a tisztítóhelyen szenvedő lelkekben is, az üdvösség birtokosaiban azonban, minthogy már azoknak reménysége teljesült, megszűnik. A R. a keresztény életöröm, derű és lelki béke alapkelléke és az örvendező kötelességteljesítés lendítőkereke. — A R. felkeltésére kötelezve vagyunk: 1. öntudatos lelki életünk kezdetén, minthogy a R. a hittel együtt minden természetfeletti életnek alapja és egyik kiindulópontja; 2. életünk folyamán többször, amennyiszer t. i. kegyelmi életünk fenntartásában szükség van reá; 3. főleg a keresztény R. elleni kísértések idején, ha azokat máskép legyőzni nem tudjuk és 4. ha az Isten-megvetés, vagy a kétségbeesés súlyos bűne által a R.-t elvesztettük. A R. ellen vétkezik: 1. aki megveti Istent, mint az ember végcélját és az örök boldogságnak forrását, vagyis tudatosan elutasítja magától az üdvösség vágyát; 2. aki kétségbeesik Isten jóságán és hűségén (e két esetben súlyos bűnről van szó); 3. aki visszaél a R.-nyel, amenynyiben vakmerően bizakodik Isten jóságában s erre számítva vétkezik (ez lehet súlyos vagy bocsánatos bűn aszerint, hogy valaki kisebb vagy nagyobb mértékben követi el). B. B. Remete (eremita, anachoreta), magánosságban Istennek és vallási gyakorlatoknak élő ember. A B.-intézmény eredete a kereszténység II. századába nyúlik vissza, amikor részben az üldözések miatt, részben a pogány környezet kísértéseitől való félelemből keresztény férfiak és nők Egyiptom, Palesztina és Szíria magános helyeire vonultak vissza. Részben teljesen egyedül, részben R.-telepeken éltek s imával, kézimunkával, tanulmányokkal foglalkoztak. Vezetőik közül kimagaslottak: Thébai II Pál és sz. f Antal. A R.-intézményből fejlődött később a közös életen alapuló szerzetesség, amely mellett azonban a voltaképpeni R.jég is sokáig tovább virágzott (rekluzusok, oszloposok). Vannak R.-szövetkezetekből alakult igazi szerzetesrendek, amelyek nevükben megtartották a R. szót, így az ágostonos R.-k, a pálos R.-k stb. Viszont szerzetesrendek is alakultak a R.-élet után- Remete