Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 4. Péter - Zype és függelék (Budapest, 1933)

T - Tömjén - Töredelem szentsége

Tömjén 376 Töredelem szentsége van. A T.-lélektan tudományos feldolgozói Le Bon, Sighele, Ernsmann, Fröbes, B. C. Tömjén, a boswellia-neműek gyantája, mely t­ízparázson elégve, szépen gomolygó, egyenesen fölfelé szálló és kellemes illatú füstöt ad. Az ég felé szálló füstje az ima s az áldozati cselekmények jelképezésére teszi alkalmassá s ezért már a pogány szertartásokban is gyakran használták. Egyiptomban, Babilóniában s a görögök­nél részben mint áldozati tárgy szerepelt, részben más áldozati tárgyakat füstöltek vele körül. A rómaiaknál Krisztus előtt a 2. századtól kezdve fordul elő, főleg teme­téseknél, később az istenek, főleg császár­­istenek iránti hódolat kifejezésére. A zsi­dóknál a reggeli és esti T.-áldozat előírás volt (Móz. II 30, 7kk.;Lk.l, 10) s kiegészítő szertartásként az ételáldozatoknál is hasz­nálták (Móz. III 2, 1 k.). A Szentírásban mint az éghez felszálló imádság jelképével találkozunk a T.-nel (Zs. 140, 2; Jel. 5, 8; 8, 3), ezért a bálványok előtt való T.-hintés már a zsidóknál hittagadásnak számított (Mák. I 2, 15) s hasonlókép a keresztények­nél (thurificati). Nagyon sokan lettek vér­tanuk azért, mert a pogány istenek szobra előtt vonakodtak T.-t égetni. A napkeleti bölcsek az arany és mirrha mellett T.-t hoztak ajándékul a kisded Jézusnak (Mt. 2, 11), amiben az egyházatyák Krisztus fő­papi méltóságának és istenségének jelképe­­zését látják. A keresztény liturgiában a T. kezdetben nem szerepelt, mert az őskereszté­nyek a pogány istentiszteletre emlékeztető tömjénezéstől visszariadtak, de azért már Tertullián idejében használták a temetésnél (Apolog. 42). Később, főkép keleten, ami­kor a kereszténység felszabadulása s a po­gányság térvesztése után az istentisztelet külső fényét szintén emelni kezdték s eb­ben főleg az ószövetségi szertartások fel­használható elemeit alkalmazták, a litur­gikus tömjénezés is tért hódított. Ennek legrégibb nyomát Pseudo-IDionysiusnál ta­láljuk (De hierarch, eccl. 3, 2). Az első római Ordo (n. 8) már említi a tömjénezést a pápa bevonulásakor és az evangélium éneklésekor. Később a miséző püspököt vagy papot és annak segédletét, valamint a jelenlevő világi hatóságokat (királyokat stb.), sőt a népet is tömjénezéssel üdvözöl­ték, ami a nagymisében a lépcső ima és a­­felajánlás után ma is megvan. Hasonló­kép szerepel a nagymisében a kereszt, az oltár, az evangéliumos könyv és az ál­dozati adományok (ostya és kehely) litur­gikus tömjénezése, az Oltáriszentség ki­tételekor pedig térdenállva tömjénezik a Szentséget. Ez utóbbi egyedül fejezi ki köz­vetlenül az imádatot (cultus latinae di­rectus). A kereszt, a keresztereklye, az ol­tár, az evangéliumos­ könyv tömjénezése közvetve szintén Krisztusnak szól, akit ezek a tárgyak jelképeznek (cultus latinae indirectus). Az egyházi és világi méltósá­gok, a papság és a hívő nép, valamint az Egyház kebelében elhunyt halottak tömjéne­zése merő egyházi tiszteletadás, minthogy az Egyház ezekben is megszentelt vonatkozá­sokat lát (a világi hatóságokban Kom. 13, 4, a hívő népben Pét. I 2, 9, a halottakban Kor. I 6, 19 alapján). Azonkívül a T.-t a tömjénezés előtt rendesen megáldják s így az szentelménnyé válik, vagyis az Egyház imádságának és áldásának jelképező hor­dozójává. Mint ilyen, nemcsak az istentisz­teletet végző vagy azon jelenlevő szemé­lyek s az áldozati adományok megáldását és megtisztulását jelenti, hanem azokét a tárgyakét is (harang, ház, templom, rava­tal, temető, sír, keresztút stb.), amelyek­nek megáldásánál a f Rituale a tömjéne­zést előírja. Éppen ezért az Oltáriszentség tömjénezése előtt, minthogy annak szentel­­ményi jellege nincs, a T. megáldása elma­rad. Nagyszombaton 5 T.-gerezddel ékíti a szerpap a húsvéti gyertyát, oltár szentelés­kor pedig a püspök 3 T.-gerezdet helyez el az új oltár sarkain (máglyák), folytonos oltártömjénezés közt. B. B. Töredelem szentsége (máskép:­peniten­­ciatartás, bűnbánat, gyónás szentsége; poe­nitentia, confessio, ystávota, djoff.0/cyrpi­), az a Krisztus alapította újszövetségi­­szentség, amelyben a pap Isten helyett megbocsátja a H keresztség után elkövetett I bűnöket an­nak a gyónónak, aki bűneit bánja és elég­tételre kész. A szrienti zsinat szerint az Egyház közösségén kívül áll, aki azt ál­lítja, hogy a katolikus Egyházban a töre­delem nem igazán és tulajdonképpeni ér­telemben vett szentség, amelyet az Úr Krisztus alapított a hívőknek Istennel való kibékítésére, valahányszor a keresztség után bűnbe esnek (14. ülés 1. kánon). A XVI. századbeli újítók tagadták először, hogy a T.-t Krisztus alapította, mint külön szentséget a bűnök bocsánatára. Az első három század hagyományában a krisztusi alapítás ténye nem lép oly határozottan előtérbe, mint később, valószínűleg azért, mert az első századok keresztényei a keresztségi fogadást komolyabban vet­ték; ha pedig mégis előfordult nagyobb bűn, azért mindjárt nyilvánosan is veze­keltek s mivel ez s a rá következő nyilvá­nos feloldozás szembeszökőbb mozzanat volt a tulajdonképeni szentségi feloldozás­­nál, ez utóbbi az egykorú irodalomban is érthetően kevesebb nyomot hagyott. Az ájtatossági gyónások az első századokban nem is voltak szokásban (1. Bűnbánati gya­korlat). A Didache (4, 14; 10, 6; 15, 3), Római sz. —Kelemen (Ep. ad Cor. 48, 51, 52, 57), iHermas (Mand. 4, 1, 8, 3, 6. Simil. 6, 7; Vis. 2, 4), f Justinus (Dial. 47, 141) és Aiirenaeus (I, 6, 3; 13, 7; III. 4, 2) félre nem érthető utalásai után a III. századtól kezdve már határozott bizonyítékokkal szolgálnak a T. ismerete és gyakorlata ügyében. fTertullianus, aki De poenitenda

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék