Művészeti Lexikon 2. L-Z (Budapest, 1935)

L - Láda (Truhe, cassone) - Ladányiné Joszits Mária - Ladik Mária

Láda verebély stb.). Sokat foglalkozott a kőkonzerválás problémájával; e kér­dést tárgyalja A természetes építő­kövek elmállása és gyors pusztulásá­nak megakadályozása c. műve is (Bu­dapest, 1930). LÁDA (Trude, cassone), többé ke­­vésbbé díszesen kiképzett szekrény­bútor, melynek leemelhető vagy sar­kokon járó, felfelé nyíló teteje van. Fehérneműek, ruhák és értéktárgyak megőrzésére szolgál. Sokáig az egyet­len ilyen rendeltetésű bútor, mert még a római köztársaság idejében sincsen szekrénynek semmi nyoma. A görög és római L. fából készül, csak kivételesen vasból. Egyszerű négy­­szögletes alkotmány, alacsony lábak­kal. A fa faragva van vagy furní­­rozva, néha festve. Gyakoriak az erő­sítő fémveretek, de ezek helyett rajz után bevert szegeket is alkalmaznak. A középkorban a L. a főbútor. Gyakran csak durván összeácsolt desz­kákból áll, melyeket a nehéz spirális formájú, román vasveretek, vagy a már könnyebb, áttört és színesen alá­bélelt gótikus veretek tartanak össze. A román L.-nak a vasvereten kívül más dísze nincs, a csúcsíves művészet már gazdagabban képzi ki a L.-t, a korai daraboknál a falak még egy deszkából készülnek, de már a veret helyt ad a faragásnak, melyet a kulcslyuk körül, vagy két-három, vé­kony sávban alkalmaznak. Később az egész felületet elborítja a mérműves vagy lombdísz, egyszerűbb darabok­nál a drapériát utánzó redős díszítés. És már megjelennek a csúcsíves fül­kékben a domborművek is. A késő Lótika már a keretes konstrukciót al­­almazza s így kénytelen a lapokat mezőkre osztani, de a keretet nem képzi ki, mint támasztóelemet, hanem simán hagyja, vagy továbbfutó dísz­szel látja el. Miután a L.-t szokás volt nászajándékul felajánlani (ke­lengyeláda), gyakran az új házasok kettős címere díszíti azokat. Az olasz renaissance úgy formában, mint díszben új kezdeményezést je­lent. A felépítés és a dísz tektonikus egységre foglalódnak, vagy keretes konstrukciót használnak betétekkel, vagy sima falakat, sokszor architek­­tonikusan kiképzett oldalakat. A XV. sz.-ban igen gyakori a L.-kon a fes­tett dísz, a legjobb mesterek festik a gazdagabb darabokat. A Velencé­ben kedvelt stukkó-díszt L.-kon is szeretettel alkalmazzák, ezeken gyak­ran az egész felület domború díszű és aranyozva van. Felső-Olaszország­­ban gyakori az intarzia- és mozaik­­díszítés. A XVI. sz. a faragást alkal­mazza szeretettel, az egy darabból készült előlapot jól elosztott, jól mér­legelt és nagyszerűen rajzolt díszít­ményekkel borítja el, a keretes dara­boknál a függőleges kereteknek her­mákkal és oszlopokkal támasztó sze­repet ad, a vízszinteseket nyugodt frízekkel díszíti, a táblákon grotesz­keket és címereket alkalmaz. A XVI. sz. közepéig a L. egyenesvonalú, egy­szerű formákat mutat, a sarkok nin­csenek hangsúlyozva, de ekkor az antik szarkofág mintájára alakítják. A lábakat állatfejek vagy karmok alkotják, ezeken nyugszik a nehéz­kes, kidagadó talapzat, s csak ebből emelkedik a sarkokon oszlopokkal vagy állatalakokkal támasztott szek­rény, melynek falai gazdag, nehéz faragással díszítettek és nem ritkán hajlítottak. A kiugró fedél felfelé keskenyedik és hornyolt vagy gyűrűs tagozású. A renaissance L.-nak csak legritkább esetben vannak veretei, még kulcslyukpajzst sem alkalmaz. Az északi népek az olasz formákat csak mérsékelten alkalmazzák, a fes­tett dísz ugyan nem ritka, de nem művészi kivitelű, csak mesterségszerű; mozaik, stukkó-dísz és teljesen ara­nyozott darabok nem fordulnak elő. Németország a felépítésben kedveli az architektonikus formákat és díszül intarziát alkalmaz, Franciaország a sima formákat és a faragott díszt. Az olasz szarkofág-L.-k nem találnak utánzásra, legfeljebb Franciaország­ban a XVII. sz.-ban kisebb, aszta­lokra helyezendő díszládákat készíte­nek így. A régi, veretes díszítési mód helyenkint egész a XVIII. sz.-ig gya­korlatban van. A L. az északi orszá­gokban már a XVI. sz. végén tüne­­dezni kezd és helyét sokkal korábban, mint Olaszországban, a szekrény fog­lalja el. — Irodalom: Schubring, Cas­­soni (2. Aufl. Leipzig, 1923). Payrné. LADÁNYIKÉ JOSZITS Mária, festő, * Budapest, 1877 máj. 9. 1908. Dőry Bélától tanult festeni. 1913-tól virág­csendéleteket állít ki a Nemzeti Sza­lonban. LADIK Mária, festő, • Budapest 1890 márc. 3. Az állami női festőisko­lában Deák Ébner Lajostól tanult. 1926 óta kiállítója a Műcsarnoknak. LAER (ejtsd: lár, Laar), Pieter de, hollandi festő (Haarlem, 1582—1642), a középkori láda. 4 Laer

Next