A Földgömb, 2012 (30. évfolyam, 1-9. szám)
2012-05-01 / 3. szám
Végig az Üllői úton ma Maradvány ez az út, egy személyiségzavaros város lenyomata, amelyik nem tudta eldönteni, hogy elinduljon-e a városiasodás kegyetlen útján, vagy inkább attól visszarettenve ápolgassa tovább polgárainak kisvárosi illúzióit. Az átfogó elhatározások néhány száz méter után kifulladtak, az átalakítások csak megszüntetéseket jelentettek, a hajdan gazdag városi jelentésrétegek egymás után foszlottak le a homlokzatokról, burkolatokról, tetőkről és oszlopokról — napjainkra egy simára csiszolt, minden részlettől, szépségtől, esetlegességtől, többértelműségtől megszabadított, szigorúan a funkcióra összpontosító tégla-, aszfalt- és betonképződményt hagyva maguk után. Nemcsak, hogy nem tengely, de talán még út sem! Inkább nevezzük épületek közötti, járműmozgásra szolgáló, köztulajdonban álló területnek, ami szétzilál, és passzivitásba kergeti a házakat, épületeket, tereket, amelyek így szívesebben fordulnak befelé, mint hogy párbeszédbe szólalkozzanak egymással és a térrel. Felsorakoznak, de nem alkotnak egységet, nincs, ami összekösse őket, mindegyik külön-külön világ. Az Üllői út inkább elvesz, mint egységbe forrasztana, így villan elő a belváros első szakaszának egyveretű építészeti hátteréből az Iparművészeti Múzeum lángoló ornamentikájú épülete. Kiemelkedik és kényelmetlenül feszeng. A Nagykörút keresztezésétől néhány száz méteren át versenytársat kap az útvonal a Corvin-negyed önmagába forduló pszeudovilágának képében. Régi budapesti folyamat, hogy passzázsaink (újabban bevásárlóközpontjaink) rehabilitációra szoruló, hajdan erősebb fényű utcákkal-utakkal párhuzamosan épülnek meg, kiszippantva így a maradék járókelőt-vásárlóerőt a szomszédos közterületekről. Így járt (majdnem) a Király utca a Madách sugárúttal, a Váci út a Westend- V