Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 8. (1882)

1882 / 5. szám - Jókai Mór: Petőfi emlékszobránál

JÓKAI MÓR EMLÉKBESZÉDE. 389 Most itt állunk az ércszobra előtt. Magyarország me­tropolisának az ő nevéről hivott egyik díszterén. Attól a soproni faköpönyegtől, melynek deszkafalára első verseit felírta, ennek a szobornak a talapzatáig — mily hosszú út! S most azt kívánjátok tőlem, hogy írjam le azt a hosszú utat én, a­ki nyomában jártam. Ha csak egy költő, egy jó barát, egy nagy ember éle­tét kellene leírnom, csupán az adatokra kellene visszaem­lékeznem, józan, hideg műitészettel bírálat alá vennem az alkotott műveket s aztán­­ nincs könnyebb, mint a hol­takat felmagasztalni, de az a hét év, melyet Petőfi mete­orja végig húzott tűzvonalként nemzetünk egén, maga egy korszak, s az olyan korszak, a­milyen nem volt és nem lehet többé. Volt egy varázsálomra bűvölt magyar nemzet, melynek nem volt szabadsága és mely nem érezte azt, hogy nincs szabadsága. A szellem kezén bilincs volt, a nép nyakán járom. Censura és jobbágyság. Ezt a népet álmából fel­ébreszteni, ezt a szabadságot vallási dogmává felemelni, támadt egy Petőfi. Nem elég ide az emlékezet: az élő érzéseket kell újra felidéznem, a­mik akkor hevíték, ösztönözték a kortársak szívét: fel kell szítanom azt a csodatevő lángot, melynek kohójában acéllá vált a jellem, aranynyá a gondolat. Nem tudom, rátalálok-e még ? De hiszen, a­ki meg akarja ismerni Petőfit, olvassa végig a költeményeit, azokban ő maga úgy kidomborítja, úgy megalakítja saját lényét, hogy kész a szobor-minta, csak ércet kell bele­önteni, s ott áll a szobor. S minden vonás, a­mivel alakját körvonalazza, való, s minden hangulatnak megfelel az ő életének és a korszak­nak kiváló egy- egy nevezetes eseménye, csendes folyása, megrázó katasztrófái. Semmi túlzás, csupa valóság mindaz, a­mit arról a

Next