Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 1. (1883)
1883 / 43. szám - Radó Antal: Petőfi egy olasz költő dalában
KOSZORÚ — »igen, uram, de én nem tűröm, hogy minden hiú pétervári nyegle . . .« A herceg nyugodtan mosolygott, majdnem udvariasan, megszorította kezemet s halkan mondá: »értem önt, uram, de itt nincs annak a helye. Még beszélünk erről.« Erre elfordult tőlem, Bizmionkovhoz lépett s Erzsébethez vezette. Kitűnt, hogy a halvány hivatalnok-arc volt a választott. Erzsébet fölemelkedett helyéről s eléje ment. (Folyt köv.) PETŐFI EGY OLASZ KÖLTŐ DALÁBAN. — Aleardi szobrának leleplezése alkalmából. — Az olasz szabadságharc Tyrteusai között egy olyan költő is van, ki a többinél sokkal nagyobb mérvben tarthat számot Magyarország rokonszenvére. Aleardo Aleardit értem, aki egyike volt nemzetünk leglelkesebb barátainak, s akinek szobrát ép e hó 16-án leplezték le Veronában, mely őt szülte. »A Mantova e Josephstadt — így szól a szobor fölirata — mai cedendo a blandizie o minaccie, ebbe inditta costanza per la liberta. I suoi canti addivarono nei giovani l’amora d’ Italia, dhe li trasse alla gloria delle patrie bataglie.« »Mantuában és Josephstadtban megmutatta legyőzhetetlen állhatatosságát a szabadságért való küzdelemben, nem engedve sem hízelgésnek, sem fenyegetésnek. Dalai az ifjúságban szították a hazaszeretet, mely a hazáért vívott ütközetek győzedelmeihez vezérelte őket.« S hogy e felirat nem üres hízelgés, mindenki tudja, a ki ismeri az olasz szabadságharc történetét. Dalaiért Ausztria börtönbe vetette , de természetes, hogy Mantua és Josephstadt cellái csak még inkább növelték Aleardi szívében az Ausztria iránti gyűlöletet, mely ott már amúgy is régen lángolt. Növelték egyúttal benne a Magyarország iránti szeretetet is, melyet szintén már kora ifjúságától fogva táplált. Sokat foglalkozott hazánk történelmével, melyet a legjobb forrásokból ismert, és nemzetünk iránti enthusiasmusának egy hosszabb költeményben adott kifejezést, melybe beleszőtte Petőfi alakját is. Olvasta műveit és természetes, hogy szerette is őket. Említett verséhez jegyzetként odacsatolta Petőfi meglehetős terjedelmes életrajzát is, melyet e szavakkal vezet be: »Amilyen kicsinynek érzem magamat, ép anynyira szeretem hirdetni azok dicsőségét, akik igazán nagyok !« »I sette soldati« — ez a címe ama műnek, melyről itt szó van. Körülbelől húsz oldalra terjed és tisztán a magyar szabad- sságharcnak van szentelve. Leirja keletkeze Itét, egyes diadalmas csatáit, Buda elfoglalását, a világosi gyászt, s az aradi mártírok halálát, hogy végre aztán egy Petőfi utáni sóhajjal fejezze be az elbeszélést. Én ezt az utóbbi részletet akarom itt, a Petőfi- tár-saság közlönyében, bemutatni. Megértésére csak azt kell előre bocsátanom, hogy a költő a castelfidardoi csata síkján, egy öreg székely pappal találkozik, aki könyezve áll két holttest mellett. Kérdi tőle, kik azok, s az aggastyán elmondja, hogy az egyik magyar ifjú, akit arra ítélt az osztrák zsarnokság, hogy élte végéig Ausztria seregében szolgáljon, a másik pedig lengyel, aki szintén a magyar ügynek szentelte kardját. Ez az öreg pap írja le aztán a magyar szabadságharc gyászos és mégis dicső napjait,és ugyancsak az ő szájába adja a költő a Petőfiről szóló részletet is, mely következőképen hangzik : »Oh te Múzsa s Mars kegyence, Oh Sándor! érted is kesergek én ! Élted- s korodnak ragyogó delén Elveszte téged is a balszerencse Nemes gyümölcs, a nép fáján teremve! Te tőled tanulá a haza nyelve, Melnynek se anyja nincs, se rokona, A szilaj harci zengzetet ! Hova tűnél, oh Tyrteus, hova? . . . Nászágyán ülve, ifjú özvegyed Mindegyre szól: Hát sohse jösz te meg?! S a hófehér pólyák között, oh ládd, Ládd mosolyogni házad angyalát! Térj vissza, térj! E hon minden leánya, Nem félve kémtől, koszorút kötött, Hogy rá tegye Petőfi homlokára! .... Nem ismeri ki sem a szent rögöt, Amelyhez búsan elzarándokolva, Siratni őt, lehullanánk a porba ! A harc alatt tán ő is elesett Tán éjjeli portyázás közepett Valami mély mocsárba süppede, S ott hangozék el hattyú-éneke ! Talán valami vad kozák-csapat A lankadt hősre ráakadt, S belédöfék szivébe a pikát . . . És szent fején, amelyben annyi eszme, Megannyi édes dal csirája pezsgő, Vadul táncoltak tatár paripák! Vagy tán betévedett egy hegyszorosba . . . A szászok fent a csúcsokon leselgtek* 685