Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 4. (1937-1938)

1938 / 4. szám - Ifj. Hegedüs Sándor: Petőfi Sándor (Tanulmány)

a fő az, hogy élt és a miénk lett. A csillagokról sem kérdik soha, hogy mikor születtek, csak örülnek annak, hogy ott fénylenek az ég­­buráján. Az üstökös feltűnése nagy esemény. Jön a vég­telenből, megy a végtelenbe és Petőfi ilyen üstököst volt. A faj ismeretlen rétegéből jött és jeltelen sírban tűnt el. A nép gyer­meke volt ő. Legjobban Burns, a skót költő hasonlítható hozzá, bár Petőfi szülei nem voltak röghöz kötve és nem laktak maguk­rakta sárkunyhóban, mint Burns-é, de azért őreá is áll a skót költő éneke: „Ő is szalmafödél alatt pillantotta meg a napvilá­got.“ Ez volt mindkettőjük szerencséje, mert így közelebb voltak a természethez és a néphez. Petőfi gyermekkorának emlékei átvonulnak­ költeményein. Társai a juhász, a csapongó fecske, a kémény tetején fészkelő gólya, a nagy nádasok, a végtelen puszták, a magánosan álló gémeskát s a gyermekek öröme a délibáb s a muzsikálva fújó téli szél. Ő a természettől tanult, maga mondja: „A természetnek, előttem semmi titka nincs. Mi csodálatosan értjük egymást s azért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő susogását s a felhők járását... Meg­tanított rá a világ misztériumának grammatikája, a költészet. Értem, pedig különösen a falevelek zörgését. Le-leülök egy ma­gános fa alatt s órákon hallgatom mint zizegnek hangjai, mint suttognak fülembe tündérregéket, melyektől a lélek mámoros álomban megszólal a képzelet harangján és beharangozza az égből az angyalokat szívembe, e kis kápolnába.“ Senki ennél jobb jellemzését nem tudná adni annak a viszonynak, mely Petőfi és az anyatermészet között volt. Soha, még költő úgy anyaföldes hangjának természetes közvetlenségével nem vetítette a nagy­világ elé, mint Petőfi Magyarországot, amelynek pusztája, homo­kos buckái, kanyargós vizű folyói, erdős hegyei, sziklás bércei Petőfi révén ragyognak a világ előtt. De ehhez kellett az ő kalan­dos élete, az a bolygás, vándorlás, amelyen ő átment. Már gyermekkorában, mikor atyja iskolába adta, nem tudott egy gimnázium kebelében megmaradni. Először Pesten járt a Piaristákhoz, ott ült a kis fapadban s onnét nézett a Dunapartra, talán éppen azon a helyen révedezett legtöbbször szeme, ahol ma ércszobra áll. Petőfi Aszódra került Pestről, aztán Selmecre, az észak­magyarországi Selmecre, ahonnét gyalog jött vissza Pestre, lerázva magáról az iskola porát, mert atyjával összeveszett 228­­.

Next