Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 4. (1937-1938)
1938 / 4. szám - Ifj. Hegedüs Sándor: Petőfi Sándor (Tanulmány)
a fő az, hogy élt és a miénk lett. A csillagokról sem kérdik soha, hogy mikor születtek, csak örülnek annak, hogy ott fénylenek az égburáján. Az üstökös feltűnése nagy esemény. Jön a végtelenből, megy a végtelenbe és Petőfi ilyen üstököst volt. A faj ismeretlen rétegéből jött és jeltelen sírban tűnt el. A nép gyermeke volt ő. Legjobban Burns, a skót költő hasonlítható hozzá, bár Petőfi szülei nem voltak röghöz kötve és nem laktak magukrakta sárkunyhóban, mint Burns-é, de azért őreá is áll a skót költő éneke: „Ő is szalmafödél alatt pillantotta meg a napvilágot.“ Ez volt mindkettőjük szerencséje, mert így közelebb voltak a természethez és a néphez. Petőfi gyermekkorának emlékei átvonulnak költeményein. Társai a juhász, a csapongó fecske, a kémény tetején fészkelő gólya, a nagy nádasok, a végtelen puszták, a magánosan álló gémeskát s a gyermekek öröme a délibáb s a muzsikálva fújó téli szél. Ő a természettől tanult, maga mondja: „A természetnek, előttem semmi titka nincs. Mi csodálatosan értjük egymást s azért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő susogását s a felhők járását... Megtanított rá a világ misztériumának grammatikája, a költészet. Értem, pedig különösen a falevelek zörgését. Le-leülök egy magános fa alatt s órákon hallgatom mint zizegnek hangjai, mint suttognak fülembe tündérregéket, melyektől a lélek mámoros álomban megszólal a képzelet harangján és beharangozza az égből az angyalokat szívembe, e kis kápolnába.“ Senki ennél jobb jellemzését nem tudná adni annak a viszonynak, mely Petőfi és az anyatermészet között volt. Soha, még költő úgy anyaföldes hangjának természetes közvetlenségével nem vetítette a nagyvilág elé, mint Petőfi Magyarországot, amelynek pusztája, homokos buckái, kanyargós vizű folyói, erdős hegyei, sziklás bércei Petőfi révén ragyognak a világ előtt. De ehhez kellett az ő kalandos élete, az a bolygás, vándorlás, amelyen ő átment. Már gyermekkorában, mikor atyja iskolába adta, nem tudott egy gimnázium kebelében megmaradni. Először Pesten járt a Piaristákhoz, ott ült a kis fapadban s onnét nézett a Dunapartra, talán éppen azon a helyen révedezett legtöbbször szeme, ahol ma ércszobra áll. Petőfi Aszódra került Pestről, aztán Selmecre, az északmagyarországi Selmecre, ahonnét gyalog jött vissza Pestre, lerázva magáról az iskola porát, mert atyjával összeveszett 228.