Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 6. (1939-1940)
1940 / 4. szám - A PETŐFI TÁRSASÁG ÉLETE
lése. Az ilyen egyesülések azért alakulnak, hogy közös erővel elvégezzenek némely, a költészet fogalmán kívül eső, de a nemzeti irodalom szempontjából fontos feladatokat. A Petőfi-Társaság egyik legfontosabb feladata, amelyet nagyszerű sikerrel végez: a Petőfi-kultusz ápolása. Annyi bizonyos, hogy Petőfi alakja ma tiszta fényben ragyogva és teljes nagyságban áll a nemzet és a külföld szeme fölött, s ez túlnyomó részben a Petőfi- Társaság évtizedes agitációjának eredménye. Ez az agitáció, melynek mozzanatai: a Petőfi-Ház, a Petőfi-kiadványok hosszú sorozata, a beszédek, értekezések és a Petőfi szelleme által inspirált szépirodalmi termékek tömege, aranyhidat épített a múlt legnemesebb hagyományai és a jövő magyar irodalma között. Ugyancsak Herczeg Ferenctől származik ez az elmés mondás is: «Vannak írók és vannak tagok.» Nos, a Petőfi- Társaság mindig ügyelt arra, hogy tagjai írók, s írói ne csupán tagok legyenek. Természetesen nem minden választás keltett egyforma hatást, értékmegállapításnál is fordulhatnak elő tévedések s egy írói pálya is kaphat haladtában lefelé görbülő vonalat, de a választások mindenkor a legmagasabb igények jegyében történtek és történnek. A Petőfi Társaságnak ma a következő írók a tagjai: Babay József, aki minden művét szívébe mártott tollal írja; Bulla Mihály, a debreceni magyaros poéta; Bulla Ignác, aki évek óta Milánóban ápolja a magyar irodalom értékeit; Bán Aladár, az északi költők tolmácsolója; vitéz Bodor Aladár, a nemzeti irányú költészet kiváló képviselője; Bókay János, a népszerű színházi szerző; Bónyi Adorján, az érdekes, üde és színes regények és nagysikerű színművek alkotója; Czóbel Minka, a szabolcsi hangulatok költőnője; Csathó Kálmán, a félmúlt és aligmúlt alakjainak mintázó mestere; Dutka Ákos, a Holnap gárdájának oszlopos tagja, Ady indulótársa; Fau Tamás, e sorok írója; Farkas Imre, a szellemes és érzelmes hangulatú költő; Feleki Sándor, az anyaszeretet melegszívű dalnoka; Földi Mihály, a nagyhatású regényíró; Galamb Sándor, a színház esztétikusa; Gáspár Jenő, a mindig művészetre törekvő költő és író; Gulácsy Irén, a történelmi regény országos hírű művelője; Gyökössy Endre, a debreceni Bokréta harsányhangú énekese; Harsányi Lajos, a katolikus irodalom egyik reprezentánsa; Harsányi Zsolt, a százkezű és száztollú író, fordító és színpadi szerző; Havas István, a pasztellszínű hangulatok ecsetelője; Agyagfalvi Hegyi István, a Székelyország levegőjét magával hozott költő; ifjú Hegedűs Sándor, a világotjárt, dús fantáziájú novellista; Jankovics Marcell, a Pozsonyból ideszakadt prózaíró és élettel teli útleírások szerzője; Kállay Miklós, a mélykultúrájú esztétikus, regényíró és színműíró; Kosáryné Réz Lola, bájos hangú, de életszagú regények költőnője; Lázár Béla, a nagyműveltségű művészeti író és műbíráló; Makay Ödön, a nem mennyiségileg, hanem minőségileg excelláló novellista; Márkus László, az Operaház kitűnő tollú igazgatója; Mécs László, a humanista költő; Molnár Ferenc, a világhírű író; Nadányi Zoltán, a kitűnő formaművész, az új hangú lírikus; Oláh Gábor, az erős zengésű debreceni költő; Petri Mór, a különleges versformák soktémájú poétája; Pintér Jenő, a nagy irodalomtörténetíró; Sik Sándor, a katolikus irodalom hivatott vezéralakja; vitéz Somogyvári Gyula, aki már Gyula diákírói név alatt vette be a népszerűség fellegvárát; Szathmáry István, az erőtől duzzadó hazafias költészet ihletett művelője; Szécsi Ferenc, a régi •1252