Szociológia 1976
3-4. szám - Tanulmányok - Papp Zsolt: Elméleti nézőpontok a „kései” tőkés állam működéséhez
lembe és viszonozzák a teljesítmények szubjektumainak óhajait. Ily módon az óhajok érvényesítési esélyeinek és a társadalmi teljesítmények megbecsültségének kereszteződéséből előáll az érdekek éppen működő konkrét hierarchiája, és ez mint a szükségletek figyelembevételének és ellátottságának rangsora jelentkezhet. b) A kapitalizmus mint társadalmi rendszer felhasznált fogalma. Témánk a „kései” tőkés állam működésének szemügyre vétele. Mivel ezt a tőkés társadalmi összrendszer reprodukcióját biztosító feltételek és kísérletek felől szeretnénk elvégezni, megkerülhetetlen az összrendszer fogalmának előzetes tisztázása, olyanképpen, hogy ez az állam szemszögéből adódó és rendszerintegratívnak nevezhető feladatokra is fényt vessen. A kapitalizmus értelmezhető a termelési ágazatok életrehívásának, a meglevő ágazatok átrendezésének, a munkaerő ágazatok alá való besorolásának és az adott népesség szükségletkielégítő javakkal történő ellátásának meghatározott rendszereként. Olyan rendszerként, ahol e feladatok ellátására a magántulajdonon alapuló tőkeviszony és tőkeértékesülés mechanizmusai alakultak ki, szoros összefüggésben a működésük társadalompolitikai és ideológiai jóváhagyását biztosító intézményekkel. E rendszer fejlődésének logikája az említett mechanizmusokban megtestesülő önpusztító jelleg megújuló hatálytalanításaként és az önpusztító tendenciák megújuló újratermeléseként jellemezhető. Az önpusztító vagy válságaktualizáló jelleg az egyes — fentebbi — alrendszerek síkján, illetőleg az egyes alrendszerek között, azok meg nem feleléseként jelentkezik. Olyan nem szándékolt és kikalkulálhatatlan következményekben lép elő, amelyek végső soron a társadalmi rendszer egészének folyamatos reprodukcióját kérdésessé teszik. Ezért részben az alrendszerek síkján, részben pedig az összrendszer vetületében kerül sor olyan felfogó, elhárító és kompenzáló mechanizmusok kiépítésére, amelyek megkísérlik a rendszer részterületeinek és egészének adaptációját biztosítani. E körülményt a tőkés viszonyokat kutató szociológia már kifejezte mint a csere- és nem csere típusú struktúraelemek dualizmusát, más oldalról mint a rendszerimmanens problémáknak rendszeridegen eszközökkel történő leküzdését. Miben rejlik a válságaktualizáló és önbénító jelleg lényege? Röviden: a magántulajdon bázisán nyugvó feltétlen tőkeértékesülés körülményében. 1. A magánjellegű termelés és tőkeértékesítés képtelennek bizonyul arra, hogy meghatározott társadalmi funkciókat ellásson, jóllehet ezek saját működésének is előfeltételei. 2. A magánjellegű tőkeértékesítés vezérelte gazdasági prioritások és termelési alternatívák olyan társadalmi konfliktusokat produkálnak, amelyek az ilyen jellegű prioritásokon és alternatívákon nyugvó termelés folytatását, politikai és szociális keretfeltételeinek legitimációs alapját összeroppanással fenyegetik. Az alrendszerek önellentmondása és inadekvációja ezért azt jelenti, hogy az említett szabályozó mechanizmus működésével járó logika szakadatlanul olyan válság- és feszültség-tendenciákat érlel meg, amelyek túllépik az alrendszerek megterhelhetőségét, s amelyeknek hatálytalanítása túllépi magának a szabályozó mechanizmusnak a teherbíróképességét. A nem teljesített, ám társadalmilag elvárt funkciók ellátása, valamint a rendszert fenyegető konfliktusok elhárítása megköveteli, hogy a magántőke érdekeit — óhajait és imperatívuszait — bizonyos mértékben átprofilírozzák, vagy legalábbis hogy ezt megkíséreljék. A magántőke új alternatívákkal való ellátása a tőkés állam uralmi funkciót ellátó intézményeiben fogalmazódik meg. Célja a tőkés társadalmi rendszer fennmaradásával és reprodukciójával összefüggő rendszerintegratív teendők ellátása.