Szociológia 1990

1-2. szám - Elmélet - Karácsony András: Niklas Luhmann társadalomelmélete és az autopoiézise

ség, és ezért értelmetlen a korábbi időszak gondolkodásában a rendszeralkotás után kutatni, így pl. a középkori "summá"-k sem rendszerek, hanem inkább a tudástartalom tanításra alkalmas közlési formája (M. Heidegger, 1986. 44—46. o.). A történeti elhatároláshoz kapcsolódva jelentésbeli különbözőségeket is elválaszt Heidegger. Szerinte a rendszerfogalmat használhatják a "szüniszté­­ma" jelentésében, amely a belső összeillesztésre utal, és a "szüsztéma" je­lentésében, amelynél inkább csak összetoldásról, véletlenszerű összekapcsoló­dásról van szó (M. Heidegger, 1986. 42—43. o.). Nézzük akkor, hogy milyen eltérő kontextusokban (paradigmákban) értelmező­dött a rendszerfogalom.'1' — Főképp a filozófiában vált általánossá az a felfogás, amely a rész és az egész fogalmaival határozta meg a rendszert. Itt a részek egymáshoz és az egészhez való vonatkozásának belső rendjéről van szó. A környezet fogalma eb­ben a kontextusban nem jelent meg. A rendszerként tekintett összefüggésekben a "rendező alapelvet" kutatták. Az "egész" úgy jelent meg, mint ami több a részek összegénél. Kérdéses azonban, hogy hol helyezkedik el ez az "egész"? Ha magában a rendszerben, akkor be kell vezetni a reprezentáció fogalmát, mellyel a rendszer egységét a rendszerben megjelenítő résszel jelölik meg. Ez az elképzelés már a differenciálódás gondolatát vetíti előre, mert a rendsze­ren belül az egységet reprezentáló rész elkülönül a többi résztől. A másik lehetséges verzió pedig, hogy az egész nincs a rendszerben, akkor pedig meg kell válaszolni, hogy hol van az, ami "több", mint a részek összege? Ez a problematika egészen a Frege és Russell által is vizsgált kérdésig vezet, amely akörül forog, hogy a halmaz maga része-e a halmaznak (Nagel—Newman, 1985. 78—80. o.)? Ennek a filozófiai tradíciónak az alapproblémája, hogy az egészt egyszerre kétféleképpen kellett elgondolnia, mint egységet és mint ré- 2 szék összességet. — A következő típusban megjelenik a rendszer mellett a környezet fogalma. Az első ilyen próbálkozások az ún. egyensúlyelméletek voltak, melyek a kör­nyezetet mint zavarok forrását, a rendszert pedig mint ezen zavarok kompenzá­lására törekvőt vették figyelembe. Ez az új paradigma a kibernetika "nyitott rendszer" koncepciójában tisztult le véglegesen. Eszerint a rendszerek csak a környezetükkel folytatott interakció szelektív vezérlésével tudják magukat fenntartani. A jelenségeket nem mint egy adott struktúra részeit magyarázták, hanem a környezettel való kölcsönhatás alapján értelmezték. A figyelem foko­zatosan eltolódott a struktúráról a szerveződésmód irányába, mégpedig azért, mert ha a rendszerek részei viszonylag autonómak, akkor ezen autonóm egységek

Next