Szociológiai Szemle 10. (2000)
4. szám - Műhely - Gyukits György: A társadalmi tőke szerepe az orvosok érdekérvényesítésében
Dyukits György erősíti, hogy az orvosok közül csak az praktizálhat, aki tagja a kamarának. Ebből következik, hogy ha valakit kizárnak, akkor nem folytathat legitim módon gyógyító tevékenységet. A kamara nem tipikus érdekérvényesítő szervezet, szemben a szakszervezettel, de közvetetten elláthat ilyen funkciókat is, például amikor meghatározta az orvosi egyetemre felvehető hallgatók számát az USA-ban a XX. század elején. A hallgatói létszám szabályozásával - ami a gyakorlatban a medikus létszám alacsony szinten tartását jelentette - ugyanis sikerült az orvosok bérét magasan tartani (Conrad Schneider 1990). A professzionális autonómia ideáltípusa leginkább a XIX. században valósult meg. A XX. században azonban mindinkább megkérdőjeleződött. Ezt a folyamatot de-professzionalizációnak nevezik. E jelenség okai közül kettőt emelnék ki: egyrészt, míg a XIX. században az orvosok - mai kifejezéssel élve - vállalkozók voltak, és jövedelmük közvetlenül a felső vagy a középosztály tagjaitól származott, addig a XX. században mindinkább jellemzővé válik, hogy beosztottakká lesznek az egyre hatalmasabbá dagadó egészségügy intézményrendszerében. A kórházakban és a klinikákon a főnök ítéletet alkothat a beosztott orvosok munkájáról, sőt felül is bírálhatja tevékenységüket. Végső soron a munkahelyi vezető gyakorolhatja a kamarai funkciókat. Másrészt a biztosítók is beleavatkozhatnak a szakmai kompetenciába, például oly módon, hogy takarékossági szempontból előírják, milyen gyógyszereket írhatnak fel a betegnek és milyet nem, vagy ellenőrzik, hogy az alkalmazott kezelésre tényleg szükség volt-e. Ha az orvosok nem tartják be a biztosító ajánlásait, akkor az felbonthatja a velük megkötött szerződést. Amíg XIX. században és a XX. század elején a kamarai funkciókat ellátó Magyar Királyi Orvosi Egyesület egy alulról szervezett, független társaság volt, addig a harmincas évek közepén létrehozott Orvosi Kamara már az állam által kisajátított szervezet, amely inkább képviselte a politikai elit, mint a tagság érdekeit. Később, a magát szocialistának nevező rendszerben éppen arra való hivatkozással szüntették meg a kamarát, hogy kiszolgálta a Horthy rendszert. Annak ellenére, hogy a rendszerváltás előtt nem volt kamara, és a szakszervezet is csak papíron létezett, az orvosok egyes csoportjai az érdekérvényesítés terén egyáltalán nem bizonyultak eredménytelennek. Ezt példázza, hogy a fogászok, a szülészek és a szemészek fenntarthatták magánpraxisukat még a Rákosi érában is, holott e rezsim a piaci jellegű tevékenységek minden formáját illegálisnak minősítette és üldözte. Hogyan sikerülhetett mindez? A politikai elit valószínűleg önös érdekeit szem előtt tartva hunyt szemet a magánpraxis ügyében. Rákosi is maszekhoz járt, állítja egy fogász professzor. Egy-egy befolyásos vezető jelenléte a pacientúrában nagyfokú védettséget jelentett az orvos számára: az említett fogorvos például amulettként használta azt az elismerő oklevelet, amit személyesen Rákositól kapott: az oklevél a rendelője falán lógott, hogy mindenki jól láthassa. Az eset a kötelezettségek és elvárások típusú társadalmi tőke jelentőségét húzza alá. A magánpraxist persze csak megtűrték, soha nem lehetett tudni, hogy meddig folytatható, és azt sem, hogy nem viszik-e el ezért az orvost. Az idézett professzor szerint mindenki rettegett, aki maszekolt. Ő is állandóan attól félt, hogy eljön érte a fekete autó. Egyszer aztán csakugyan megállt a ház előtt. A rendelő ablakán ugrottam ki és meg sem álltam a határig - emlékszik vissza a történtekre. Még utoljára hazatelefonált, és csak ekkor derült ki, hogy nem érte, hanem a rendelésére jöttek.