Társadalomkutatás 1985 - A MTA Gazdaság- És Jogtudományok Osztályának folyóirata
1985 / 2. sz. - Tanulmányok - Lengyel László: Állapotunkról
lamosabb eleve lemondani a győzelemről, a nekivágás előtt bizonygatni a vereséget stb. Nem véletlen, hogy ma veti fel ezt a kérdést és nem egy gazdagodó magyar világban. És az sem lehet véletlen, hogy a hivatkozott szerzők — Prohászka Ottokár és Palmiro Togliatti — mindig válság kellős közepén, bukott forradalmak után mondják ezt a magyar alkati tulajdonának. Három probléma adódik a kérdésfeltevésből. Az első az, hogy itt valóban csak egy értelmiségi spirituális mítoszról van-e szó, vagy valóban „népi historizmus”-ról, nevezetesen a társadalomba belegyökerező érzésről, amely betöltheti a politikai kultúrát. Nagy kérdés, hogy egy olyan nemzet eleve vállalkozástól visszahőkölőnek, eredményben nem hívőnek állítsunk be, amelynek modern története a „vállalkozások" története. Az 1800-as évek közepe óta, 48—49, majd a kiegyező reformer 67, az 1918— 19-es forradalmak, 1945—48 kísérletei, 1956, majd részben 1968 eseményei arra mutatnak, hogy e nemzet „vállalatai" legalább oly gyakoriak, mint bármely európai nemzeté, ha nem gyakoribbak. És a Kemény Zsigmondok számára elhamarkodottabbak is. Ettől még a magyar társadalom mélytudatában lehet eleve legyőzöttség érzés, csakhogy nem vezethető le az értelmiségiek politikai tudatából. Nagy ellentmondása a népi historizmusnak és az értelmiségi spiritualizmusnak, hogy nem feltétlenül egyazon dologra reagálnak. Miközben a magyar értelmiség elitje ilyen vagy olyan okokból szörnyen rosszul érezte magát a századvégen — elhagyottnak és kifosztottnak —, a magyar társadalom döntő többsége egyszerre volt 48-as érzelmű és így vagy úgy gyarapodó. Miközben a magyar értelmiség egy része reformlázban égett a 30-as évek közepén, Móricz Zsigmond csak egy népi éhínségről tudósíthatta Gömbös Gyulát. És vajon Togliatti irodalomelemzése kielégítő tájékoztatás-e arról, hogyan érezte 1956 végén magát a Beloiannisz, a Csepel munkája, és hogy mit akart? Egy olyan társadalomban, ahol hiányoznak a szilárd közvetítő mechanizmusok az értelmiség és a „nép” között békeidőben is, nehéz képet kapni a népi érzelmekről értelmiségi tudósításokból válság idején. Ha az értelmiség és a „nép" között nem szervesül a kapcsolat, ha a nép csak „etnográfiai", „antropológiai", „szociográfiai" egység, akkor csak feltevésekre vagyunk utalva. A második kérdés a népi historizmusra, mélytudatra vonatkozik. Ennek elemeit szívesen színesítjük értelmiségi tudástöredékekkel. De nem ismerjük eléggé valóságos mechanizmusait. Vegyünk egy példát. Azt hinnénk, hogy a 67-es kiegyezés eléggé beivódott a köztudatba, az emberek eléggé magukba olvasztották a „haza bölcse", a századvég élményeit. Amikor 1948—49-ben széles körű gyűjtést rendeztek arról a parasztság körében, hogy mire emlékeznek 1848—49-ről és az utána bekövetkezett eseményekből, kiderült, hogy a népi tudatban „űr" van 49 és a 14-es világháború között, a 67-es kiegyezés nem tudatosult. És ha vizsgálatot indítanánk az 1968-as gazdasági reform ismeretéről, véleményem szerint hasonló ürességet találnánk a népi tudatban, miközben napra elő tudná sorolni a paraszti közösség, hogy hogyan történt a szövetkezetesítés az 50-es évek végén. Az ismeret kettős hiányáról van szó. Az arcél nélküli, sokszor titkolt, zárt struktúrákban szabályozott, felső szintről vezényelt reformok nemcsak egy tömegkommu