Magyar Horgász, 1965 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1965. január / 1. szám
vanOÍMMKH HÜRMÜHÜIH Mi horgászok magunk is gyakran elemezzük, kutatják kedvenc foglalatosságunk lényegét: mi is tulajdonképpen a horgászat, mi vonz újra meg újra bennünket a vizek partjára. Még többször hangzik el azonban ez a kérdés „laikus" ismerőseink, barátaink ajkáról, hiszen aki nem műveli, még kevésbé értheti, mi jót is találhat világszerte az a sok millió ember a vízparti üldögélésben, a látszatra oly egyhangú és hosszadalmas várakozásban. Az új év elején több különféle beosztású és foglalkozású horgásztársunkat kérdeztünk meg ebben a tárgyban. A kapott válaszok nemcsak nekünk, horgászoknak szólnak, hanem, úgy véljük, kívülálló barátainknak is fejezetet adnak. Íme, néhány vallomás kedvenc sportunkról, szórakozásunkról, a horgászatról Dr. Barca kiutat ismeretes, hogy sok esetben még akkor is nehezen szabadulunk meg munkánkkal kapcsolatos gondjainktól, amikor a munkahelyünket, az iróasztalt, a hivatatt már elhagytuk. Az utca, az otthon szinte folytatása tesz napi munkaélményeinknek. E lényegében hasznos, de mégis fárasztó élménysorozattól felüdülés céljából csak úgy tehet elszakadni, ha érzékszerveink és idegrendszerünk merőben más környezeti ingerek hatása alá kerelnek. Tehát nem a semmittevés pihentet, hanem az olyan másféle tevékenység, amelyben az idegrendszerünk lazán, feszültségmentes ételritmusban működik. A horgászás iiyenfajta pihentető tevékenység. Biztosítja az érzelmek játékos hallámzását, ami az idegrendszer fontos pihentetője. A horgászás mindig reményzeti várakozással kezdődik, a horgász mindig a jövőben, az elkövetkező órák sikereinek gondolatában él és horgászás közben érzetemvilága tele van szolid izgalmakkal is. Ez a horgászás pszichológiája. A nyáron atkonpatkor egy fűzbokor mettett üttem és a tennugró nap fenségében gyönpörködtem. Azon elmélkedtem, vajon a világ melyik részén látják felkelni azt a szikrázó ifjú napot, amely a badacsonyi hegyek mögött eltűnni tetszik. E gyenpőrű köryezetben nem unatkoztam, annak ellenére, hogy több mint egy órája tartottam ujjaim között a mozdulatlan horgászzsinórt. Bealkonyodott. A réten batrót, hátán lttgporral, kezében a szokásos kellékekkel egy horgásztárs kőzetedést. Nem messze tőlem megáitott és hetpet választott magának. Látszott, hogy valami nagyon fontos jelentőséget tulajdonít ennek is. Eigpezni kezdtem őt és benne önmagamat is tartom. Gondosan tetette két botját, szétnyitotta a tábori széket. Kis dobozokat hetpezett maga mellé, vittás faágat szúrt a földbe, horgot, zsinórt mustráit, vizet kémzett és láthatóan élvezte a gyenyőrű kömyezetben a horgászás nehezen várt örömeinek minden előkészítő mozdulatát. Lassan, szinte megfeledkezve a világról rakosgatott, végül bevetette horgait, aztán teáit és rágyújtott. Az jutott eszembe, hogy a szomszédom elindulásától eddig a pillanatig ejtett órák adventi éyermeköröme a beteljesülés pillanatához, a megtepetésben, a nem vártban rejtőző öröm pillanatához érkezett. Arra gondoltam, hogy biztosan ellopnám egy pihenésre vágyó ember örömét, ha elárulnám neki, hogy másfél órája meg sem mozdult a zsinórom. Hiszünk tehát néhány méterre egymástól ugyanazzal az érdeklődéssel, az étet gondjairól megfeledkező, zsibongó izgalommal, néztük a vizet, a partokon kigputó fényeket és befeferedkeztünk a mozdulatlan várakozásba. A várakozásba, amely mindig a szebbet, a sikeresebbet, az újat ígéri, önmagában is örömöt okoz és ünnepi érzéssé tetti ez a horgászt, az vezérigazgató.a Mindenekelőtt úgy gondolom, az a rend, hogy horgászídzsaimnak fogásokban gazdag új esztendőt kívánjak,És persze, kettő egészséget is hozzá, mert az sem mellékes. — Te talán megzavarodtál, hopp beálltál a pecásokhoz? — szokták tétem kérdezni. Mert, hogy én ugyebár futballista voltam, ami eléggé mozgalmas sportág. Most meg a pontozás... hát kevésbé mozgalmas, no, ezt azért be kell ismerni. De az is igaz, hogy a sportoló egyszer elérkezik egy olyan étetkorba, amikor már nem megy tovább a mozgalmas, sok erőt igénylő játék. Az ilyen korszak biztosan eljön, akárcsak a hatat. És akkor valóságos megváitás a pecabot. Megváltál, meg nálam gyermekkori nosztalgia is, lévén, hogy a Sebes-Kőrös partján nevelkedtem fel, a márnákkal és domolpkokkal vívott küzdetemben. S az akkori impressziók egész életemen át kisérnek; ha fotpók mellett utazom, a táj szépsége csak mellékesen erzik szemembe, mert én egyre csak a „jó helpet" keresem. A jó hetpet, ahol meg lehet tetepedni. S külföldön, ha akad egy szusszanásnyi időm, megállok a pecás mögött, kibicetek neki, s a leggyakrabban szóba is elegpedek vele. De tovább megyek egy lépéssel nem hivatkozom a gyerekkorra. Hi- Barca Nándor.