Magyar Ifjúság, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-20 / 51. szám

­ Tisztelettel hajtjuk meg a zászlót 7 N­­egy­ven esztendővel ezelőtt, 1918 december 30-án este is nagy esemény történt a Társadalmi Múzeum Eötvös utca 3. szám alatti helyiségében. Az IOSZ, az egy hónappal előbb alakult ifjúmu­nkás szövetség szakított az opportuniz­mussal, kimondta teljes elszakadását a szociáldemokrata párt­tól és hatalmas többséggel kommunista irányelveket fogadott el. Ezzel, — bár a szövetség csak később vette fel a KIMSZ nevet — 1918 decemberének utolsó előtti napján megalakult Magyarországon a kommunista ifjúsági szövetség. Négy évtized! Négy, harcban, küzdelemben, munkában el­telt évtized. Ha most csak eseményeket villantunk fel , megbocsátson az olvasó, de esztendők harcait felölelni, köte­tek kellenek. Nagyszerű emberek gárdáját kellene bemutat­nunk: Lékai Jánost, Kilián Györgyöt, Kulich Gyulát, Ság­­vári Endrét és a többieket. Nagyszerű események sorát kel­lene felelevenítenünk: a KIMSZ harcát a proletárdiktatúra megteremtéséért, ifjúkommunista hősök helytállását a 19-es Magyar Vöröshadsereg soraiban, illegális túrákat, tüntetése­ket, partizánharcokat, a harcot a Szabad Magyarországért, s a KIMSZ utódainak, a felszabadí­­tási ifjúsági mozgalom­nak, ifjúsági szövetségünk mai tlstének fontos mozzanatait. De az olvasó — aki előtt most felvillan egy-egy kép a 40 eszten­dő előtti múltból, aki megismer egy-egy történetet ifjúkom­munista elődeink harcából a szabad, demokratikus és függet­len Magyarországért, ne feledje, vérrel írták a KIMSZ tör­ténetét. Ne feledje, büszkeség, sokra kötelező büszkeség ma a KIMSZ utódjának tekinteni a mi ifjúsági szövetségünket. Tisztelettel hajtjuk meg a zászlót az előd, a példakép előtt. Az Ifjú Proletár, a KIMSZ lapja már 1919. január 7-én meg­jelent és segítette a Kommunista Ifjúsági Szövetség harcát a párt oldalán a proletárdiktatúra megteremtéséért. Ifjúmunkás és ta­­noncsztrájkok, tüntetések követték egymást ez idő tájt. Az őszi­rózsás forradalom még nem hozta meg az áhított szabadságot, emberi jogokat. A KIMSZ első perctől ezt a jelszót írta zászlajára: „Mi már nem leszünk kizsákmányolt proletárok!’* És ez a jelszó százezrek szívében talált visszhangra. Ezzel a jelszóval vonultak fel 1919 januárjában Budapesten a tüntető tanoncok. íme az egy­kori krónikás, az Ifjú Proletár így jegyezte fel az eseményeket: AZ ELSŐ LÉPÉS ,A főváros és környékbeli ifjúmunkások hatalmas tüntetése" „A hideg és szürke reggelen százával tódultak a legfiata­labb proletárok a Hunyadi­térre. A vágy az új és jobb élet után kergette ki őket az utcára. Testükön ennek a tár­sadalomnak nyomaival: véz­nán, sápadtan, rongyosan jöt­tek el, de szemeikből nem le­hetett kitépni a fiatalos fellán­golást. Tudták, miért jöttek. A mai társadalom ellen lázadtak fel hangos szóval, a mai ki­zsákmányolás ellen villantot­ták meg parázsos énekek me­lódiáit. Fajcó köd burkolta be a tö­meget. Karjukat egymásba fonták. Ismét felhangzott éne­kük: „A szabadság honába tar­tunk.” A menet megindult. És elől a széles zászló vö­­röslödt ki. A betűk áttörték a reggeli szürkeséget. „Mi már nem leszünk ki­zsákmányolt proletárok.” Úgy ám! Nem leszünk!... A Hunyadi tér unalmas ké­pe mintegy varázsütésre el­tűnt. Mindenütt lelkesen tár­gyaló csoportok. Itt-ott már feltűnik egy-egy piros zászló és egy-egy jelzőtábla a követ­kező felírásokkal: , „Követeljük az 1884-iki gya­lázatos tanonctörvény eltörlé­sét!” „Követeljük a nappali ta­­noncoktatást!” Majd rendes négyes sorok­ban hatalmas csoportok ol­vadnak bele a gyülekezők tö­megébe. Nemsokára már el sem férnek a téren, kiszorul­nak a mellékutcákba is... Az egész tömeg négyes sorokban állt fel, és megindult a belát­hatatlan hosszú sor, élén egy kifeszített piros zászlón a kö­vetkező felírással: „Mi már nem leszünk ki­zsákmányolt proletárok!” Munkásdalokat énekelve és a mozgalmat éltetve vonult végig a tömeg a legpéldásabb rendben az Andrássy úton, Fürdő utcán és a Lánchídon át a Kereskedelmi Miniszté­rium Lánchíd utcai palotája elé.” Az Ifjú Proletár, 1919. ja­nuár 20. £ & $ ~yjí 7 ■y A párt, a KIMSZ, a dolgozó tömegek harca sikerrel járt. 1919. március 21-én megszületett a Tanácsköztársaság! Új erőre kapott az ifjúmunkásmozgalom is. 1919. június 18-án nagy ese­ményre került sor az ifjúsági szövetség történetében: a KIMSZ megtartotta első kongresszusát. A Kommunista Párt, amely min­dig édes gyermekének tartotta az ifjúsági szövetséget, nagy szere­k­ a fiatalok felé. A párt lapja, a Vörös Újság, így írt a KIMSZ I. kongresszusáról: 23 tatám. * Vg&g PWtXJETAajAI EGYESÜLJETEK!* MMuaasrix ’ ‘..... &SA . PRoauawcm AWftsatAíat flűtOvKT- I Afiyatcraaafo vx*> áUttyinteBta MMwmitnunMi «rrnuoma. KJUMate* MJM, Iflumuaításafc! ElvfárMk! A m mt»rn#ckm*te totMtésár# az *g+*z is járnunk Ás*a#a 1­s nteré&i f «*­*»/ jur­ius 25-én az $ ****** to* lámád*««*, * m*t3**far**«o* »t­ere«*­ Az Ifjú Proletár tüntetésre hívja a fiatalokat. TÁMOGASSUK A DOLGOZÓ IFJÚSÁG MOZGALMÁT! " ly A külső és belső ellenség együtt szövetkezett a Magyar Ta­nácsköztársaság megdöntésére. A tapasztalt frontharcosok mellett 1-r fiatal fiúk tíz- és tízezrei fogtak fegyvert a proletárhaza védel­­mére. Ifjúmunkások, diákok, parasztfiatalok jelentkeztek töme­­gesen önként a magyar Vörös Hadseregbe, hogy fegyverrel véd­jék meg a munkáshatalmat. A ViI/A csoport jelentkezik A VÖRÖS HADSEREGBE A KIMSZ (Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége) pesti VII/A. cso­portja éppen gyűlést tartott a burzsujoktól elvett Erzsébet­városi kaszinó nagytermében, amikor a napirendet megsza­kítva, egy elvtársunk bejelen­tette, hogy a szovjetnek sür­gős szüksége van az ifjúmun­kásokra a fronton. Az egész csoport­ — körülbelül kétszá­zan lehettünk­— egyszerre át­­érezte a forradalmi kormány felhívásának fontosságát. Az ifjúmunkásoknak a forradal­mi fronton a helyük! Azonnal határozatban mon­dottuk ki, hogy mindenki je­lentkezzen a kaszárnyában fegyveres szolgálatra. Más­napra már katonaruhában és fegyveresen láttuk egymást viszont és egy hét múlva kü­lönböző frontokon harcoltunk Tanács ma­gyarországért. Vagy tizen a csoportból a nemzetközi ezred délszláv zászlóaljába nyertünk beosz­tást és április 29-én már a de­markációs vonalon voltunk. Május 1-re Kaposvárra vezé­nyeltek bennünket, ahol egy hatalmas népgyűlésen tíz kü­„Nagyszerű eseménye lesz holnap a volt új városháza épületének, melyről a rohanó események, a tanácsok első kongresszusa, a proletariátus világra szóló harcának forga­tagában meg kell emlékezni. Míg a volt osztályparlament­­ben a Tanácsok Kongresszusa folyik, az új városházában az ifjúmunkások tartják országos gyűlésüket. Olyan kép ez, mely mélyen bevilágít az új­­ társadalmi rend életébe. Az ifjak, értékes, nagyrabe­­csült harcostársaink a prole­tárdiktatúra előtt, most tart­ják gyűlésüket, most erősítik a szövetséget, hogy megállják helyüket a tanulásban és harcban a proletárdiktatúra idején, hogy ők és minden ifjú társuk, dolgozó munkás, ember legyen a kommunizmus idején. Tanulni, dolgozni, szervez­ni, agitálni akarnak az ifjak, s minden szeretetünk, minden segítségünk legyen az övék. Zászlójukra, melyre ők maguk írták fel: „Mi már nem le­szünk kizsákmányolt proletá­rok!” hadd írhassák fel, hogy ők édes gyermekei a proletár­­hazának. Ne legyen senki a felnőtt munkások között, aki bántja, aki elnyomja őket. Elég volt nekik a régi szenve­dés, mert kétszeresen elnyomot­tak voltak az ifjúmunkások. Űzte, hajtotta, kizsákmányol­ta őket a tőkés, fiatal testük és lelkük szörnyű igában senyvedő... Ennek többé elő­fordulni nem szabad ... Úgy emelje fel bárki is az ifjú­munkásra a kezét, hogy a szo­cialista jövőt bántalmazza! Úgy bánjunk el minden ifjú-­ munkást bántalmazóval, mint a szocialista jövő ellenségével. Támogassuk, szeressük az ifjúmunkásokat. Ők minden­­ reménységünk, bizodalmunk, ők a mi munkánknak az ér­telme. Jól harcoltak, legyenek egyenjogú társaink az ifjak.K­lönböző nyelven ismertették a nap fontosságát és azokat a feladatokat, amelyeket a vá­rosi és falusi dolgozóknak együtt kell megoldandók. , Párisi Munkás, 1927. már­cius 19. 1912. március 15. Ott vannak függetlenségi tüntetésen a Petőfi-szobornál rendezett az ifjúkommunisták is. £ &£ A Tanácsköztársaságot leverték, rettenetes, nehéz idők követ­keztek. A párt tagjainak és az ifjúkommunistáknak is illegalitás­ba kellett vonulniok. De az ifjúsági vezetők jól tudták, hogy nagy szükség van az ő szavukra. Szakszervezeti ifjúsági csoportokban, sportegyesületekben, láttak munkához — mindenütt, ahol a fiata­lokat megtalálhatták. Ezernyi módját eszelték ki, hogyan segíthet­nének bajbajutott társaikon. Gyűjtöttek a Vörös Segély­ részére, segítették a bebörtönzött­ek, a munka nélkül maradtak családtag­jait. Az alábbi történetet a IX. kerületben egy alkalommal össze­hívott ifjúsági találkozón mondta el mai fiataloknak egy idős asszony, a KIMSZ egyik régi harcosa. Ifik egy illegális túrán. ELVTÁRSI SEGÍTSÉG ÖSSZEHÁZASODTAK és jött a gyerek. Jött, méghoz­zá olyan gyorsan és ponto­san, mintha expressz ajánlva rendelték volna. Örömmel köszöntötték is, csak az szo­morította szívüket, hogy az ifjú apa munka nélkül volt, s így egyetlen lyukas garas nél­kül kellett fogadni a kis trón­örököst. Még annyi pénzük sem volt, amiért szép új in­­gecskét vehettek volna. Sze­rencsére akadt a háznál egy fehér gyolcslepedő, azt dara­bolták fel. Pólyát, a mama tollas párnájából szerkesztet­tek. Pelenkául pedig elnyűtt férfi- és női ingek rongyai szolgáltak a kis Ferkónak. Az apa, az „öreg” Ferkó hiá­ba járta el félszázig a lábát, hogy munkát szerezzen, sehol sem akadt szerencséje. Az élet meg fogyott, nem volt semmi kitartásuk, pedig a gyerek mindég éhes, az asszonynak meg táplálkozni kellett vol­na. Nagy any­ó kiforgatta a zse­beket, átkutatta a ládafiát, megnézte a fellelhető összes ráncokat, de nem lelt sem­mi örömet. ODAKINT az ablak alatt macskák farsangoltak, behal­latszott a nyávogásuk. Eny­he tavaszi szél cirógatta az ablakot, a felhőtlen égbolt bőkezűen szórta a csillag­fényt. Valaki kopogott az aj­tón. — Tessék — nyögte az apa. Hosszú póznaforma legény lépett a szobába. Nyomában két lány, majd másik három fiú. Úgy megtelt a kis zug, hogy moccanni sem lehetett. — Jóestét, jóestét — kö­szöntek sorban. Aztán nekirontottak a ri­­vásra fakadt apróságnak. Elő­ször az egyik lány kapta ki anyja karjából, cuppanós pu­szit nyomott az arcára, majd tovább adta a másiknak. Az is megcsókolta, megnézegette, beszélt hozzá, próbálta vi­gasztalni, de nem hatott. — Ejnye, ejnye, de jó torkod van! — kacagott na­gyot és visszanyújtotta a gyermeket anyjának. — Gra­tulálok — fordult az apához, — derék fiad van. Gratuláltak a többiek is. Az ember, megköszönte szé­pen, illendően. Fáradt, szo­morú szemében — ha csak egy pillanatra is — felra­gyogott az apai büszkeség. — Mi van veled? Dolgo­zol? — kérdezte a „hosszú”. — Sajnos, nem. — Kár. Pedig most elkelne a pénz. Nekem nagynehezen sikerült elhelyezkednem a tejüzemnél. — Az jó. És a többiek? — Mindegyiknek van he­lye. Péter — mutatott egy nagydarab, mackómozgású fiú­ra — a pékeknél trógerol. La­ci drehál a Ganzban, Imre szintén. A lányok meg a Stühmerben dolgoznak. Csak rólad nem hallottunk. Mosta­nában nem jársz az otthon­ba. — Megnősültem, aztán min­den megváltozott. Igyekeztem meghúzni magamat. A múlt hónapban mégis kicsaptak az üzemből. Pocsék világ. Phü! — köpött ki maga elé. Most már senki­­sem figyelt a gyerekre. Az apát hallgat­ták, aki úgy ült előttük ron­gyos ingében, mint egy megté­pázott Krisztus — négy élet gondjával a vállán, egyetlen falat kenyér nélkül. — Na, majd kerítünk vala­mi állást — mondta a hosz­­szú. Hangjának bizonytalansá­ga azonban elárulta, ,hogy maga sem hisz a sikerben. AMILYEN ROBAJJAL JÖTTEK, ugyanolyan robaj­jal szedelőzködtek. Búcsúzóul mégegyszer megríkatták a­ ki­csit, aztán eltűntek a Szűk ajtónyitásban.­­ — Ki ez a hosszú bolond? — kérdezte nagyanyó, miköz­ben sajnálkozva babusgatta a durva kezektől megríkatott unokát.­­ — Tejes — szólt elgondol­kozva Ferkó. — A munkás­­otthonból ismerem. MÁSNAP REGGEL pedig a tejes a maga üveg te­jét, amit fizetségül reggelire adtak neki, odarakta a kocsi­ra a többi közé. Azután útba kerítette a kis utcát és meg­állt a ház előtt, ahol soha­sem szokott megállni a tejes. Óvatosan odalépett a zseb­kendőnél ablakhoz, hogy el­helyezze a gyermeknek valót. És akkor, mintha hirtelen megcirógatták volna az ar­cát, elmosolyodott, öt kifli és két zsemlye nevetett felé a csöppnyi párkányról. Egyiket megtapintotta, még meleg volt. Melléjük állította a fe­jet. Amikor ismét felugrott a kocsira, Pétert, KIMSZ-cso­­portjuk másik tagját, a pékek kihordóját látta kilépni a szomszéd kapuján. (Gerencsér!) "v - ■ •, ‹ - !‚*%» 4MM I. V. %*■ áSi * i - *7,& . . , 'Vg7 ».>,<• f» * ' ', | .... .U..r[.--J is :> i A kommunista párton belül működő fiatal kommunista „Mari csoport tagjai 1944. október 6-án felrobbantották Gömbös, fasiszta miniszterelnök szobrát. Ezrek vagyunk, de milliók leszünk" — hirdette az egykori ifjúmunkásdal. De ők, az ezrek hatalmas részt vállaltak i­s abból, hogy mi, mai milliók szabad hazában élhessünk, hogy valóra válhatott a KIMSZ első jelszava és mi már valóban nem vagyunk és soha többé nem leszünk kizsákmányolt proletárok. Ezért, mi mai fiatalok, kiszisták és nem kisz­­isták, a ma ifjú nemzedéke, soha nem múló hálával, tisztelettel őrizzük az első harcosok, az elődök emlékét, őrizzük azzal, hogy gátat építünk az áradó Dunának, őrizzük azzal, hogy lecsapoljuk a mocsarakat és új termőföldet adunk a hazának, őrizzük azzal, hogy fiatal két karunk erejével, és minden tudásunkkal a mi szabad hazánk, a mi szocialista­­jövőnk építésén fáradozunk. És tanulni akarunk tőlük, mi, mai kiszisták a tíz, a húsz, a harminc, a negyven évvel ezelőtti ifjú­­kommunistáktól. Tanulunk elvhűséget, hazaszeretetet, bátorságot, kitartást a munkában, tanulásban, bátorságot, s ha kell, önfeláldozást is a párt ügyéért. : ■■ ■■■■m■ ■■ :■■■ ■ ■ ■■ : : ■ : ■ ■ ■ ■ ■ : ■ : A KIÜRÍTÉS 1944 decemberében a német fasiszták és magyar pribékjeik, a nyilasok ki akarták üríteni Csepelt, hogy aztán a gyárvárost a közelgő szovjet csapatok előtt hadszíntérré változtassák. Az ifjúkommunisták hatalmas tüntetést szerveztek, me­lyen a község lakossága tiltakozott a kiürítés ellen. A tiltakozás eredménnyel járt, de a tüntetés fiatal szervezői közül kettőt a nyilasok elfogtak és a csepeli nyilasház­ban kínozták, faggatták őket társaik felől. Társaik Kormos László vezetésével meg­támadták a nyilasházat és kiszabadították onnan az ott őrzött foglyokat. Kormos László a nyilasokkal vívott közelharcban hősi halált halt. A­­mikor másodszor sétált el a ház előtt, szembe találkozott Péterrel. A nyurga fiú szeméből most is huncut szikrácskák pattogtak, nem látszott raj­ta semmi félelem. Úgy mentek el egy­más mellett, mintha soha sem talál­koztak volna még. Péter kényelmes léptekkel haladt el mellette, s egyene­sen a nyilashoz kapujában ácsorgó őr felé tartott. Laci a szeme sarkából óva­tosan nézte. Egy pillanatra megrémült. Csak nem ront el mindent ez a kölyök? Aztán megnyugodott. Péter oda­lépett az őrhöz, sapkájához emelte a kezét, s tüzet kért. Aztán folytatta az útját. La­ci megértette.- Ideges a gyerek, s vala­mivel be akarta bizonyítani a bátor­ságát. Már harmadszor sétált el a ház előtt, amikor az őr felfigyelt rá. Észre­vett — futott rajta keresztül a gondo­lat, s valami forróság öntötte el. Érezte, hogy elkezdődött. Nyugodt lélekkel át­sétált az utca másik oldalára, és meg­állt a nyilasház mellett húzódó kőkerí­tésnél. Látszólag belemélyedt egy ha­talmas falragasz olvasgatásába. Az árpádsávos egy darabig toporgott, aztán felé indult: — Mit ácsorog itt? Nincs jobb dolga? — Nem látja? Olvasok! — válaszolta Laci nyugalmat erőltetve hangjára. Az őrt meglepte a fiú bátor, szinte kihívó hangja. Nem ilyet vert, s most egy pillanatig nem tudta, hogy mihez kezdjen. Aztán közelebb lépett hozzá és ütésre emelte a kezét, hogy valahogy visszaállítsa tekintélyét. Ahogy azonban belenézett a fiú elszánt arcába, vissza­­hökölt. — Lódulj innen! — förmedt rá. Laci azonban nem tágított. Hiszen éppen az volt a terv, hogy a nyilas be­lekössön. Úgy tett, mintha a plakátot olvasná, félszemmel azonban a nyilast figyelte. — Nem értetted? Lódulj innen! — támadt az ismét rá, most már dühösen. — Jogom van a plakátot elolvasni. — fordult feléje a fiú. — Majd megmondom én mihez van jogod. — válaszolta gúnyos hangon az árpádsávos, s megragadva Laci karját, igyekezett őt magával vonszolni. Laci csak gyengén ellenkezett. A kapuból újabb két árpádsávos sietett az őr se­gítségére s a fiút most már egyesült erővel magukkal vitték. Laci a kapu­ból félszemmel hátra pislantott. Elége­detten látta, hogy Feri és Péter gyors léptekkel sietnek a nyilasház felé. A sarkon feltűnt Szabó Jani és Ács Pali is. Eddig minden jól sikerült, pontosan úgy, ahogy tervezték. A nyilasok közös erővel betuszkol­ták a ház egyik ajtaján, közben nem kímélték tőle öklüket. A folyosóról egy szobába lökték be, ahol szembeta­lálta magát egy barnaképű, hosszú­nyakú, zöld félbőrkabátot viselő nyilas­sal, aki az íróasztala mögötti karos­székben terpeszkedett és vizespohárból éppen valami pálinkafélét kortyolgatott. Valami főnök-féle lehetett, mert a ka­­­puőr, akivel az összeütközése kezdődött, alázatos hangon tájékoztatta őt a tör­téntekről : — Amikor távozásra szólítottam fel, belémkötött és megütött. — Nem ütöttem meg — javította ki Laci nyugodt hangon. — Nem kérdezte senki! — üvöltötte a bőrkabátos. Arca eltorzult, mintha kutya marta volna meg. Felugrott az íróasztal mögül és gyors léptekkel Laci előtt termett. — Mit kerestél erre? Miért ácsorog­­tál a ház előtt? — Reggeli egészségügyi sétámat vé­geztem — válaszolta Laci nyugodt hangon.­­ — Szem­tel­enkedsz? — kérdezte a bőrkabátos dühtől remegő hangon. — Eltaposlak, te kutyafajzat. Laci igyekezett nyugodt képrét vágni, de belül valami furcsa remegés indult el a gyomra tájékáról. Időt kell nyerni — hajtogatta egyre magában, s igyeke­zett gyengeségén erőt venni. — Mit kerestél erre? — csattant is­mét a bőrkabátos kérdése. — Már megmondtam. Az egészség­­ügyi sétámat végeztem. — Te!! — üvöltötte a bőrkabátos, s nyála belefreccsent a fiú kép­ébe. Ütésre emelte öklét, de mielőtt lecsap­hatott volna, olyat kapott az állára, hogy hátravágódott és fejét beleverte az íróasztal szélébe. Társai meglep­ed­­tek a váratlan eseménytől, s néhány pillanatig dermedten bámultak a zö­mök, feketehajú fiúra. Ez elegendő időt jelentett Lacinak arra, hogy az íróasz­tal mögött keressen menedéket. A nyi­lasok fegyverükhöz kaptak, de­­lövései­ket felfogta az íróasztal. Laci lövései azonban célbataláltak. Az égyük nyilas szétvetett karokkal zuhant arccal előre, a másik megfordult a tengelye körül és neki esett a harmadiknak, aki ijedten igyekezett szabadulni váratlan terhétől. Laci felhasználta a keletkezett zűrza­vart, kiugrott az ajtón és sietve rohant végig a folyósón. Tudta, valahol a fo­lyosó végén van a pinceajtó, amely mögött a foglyokat tartották. Hallotta, hogy az udvaron társai is működésbe léptek és szaporán dörögtek a fegyve­rek. Az ajtó mögött álló őr izga­tottan figyelte a kívülről behallatszó lövöldözést és nem tudta eldönteni mi­tévő legyen. Az elébe toppanó fiútól úgy meglepődött, hogy ideje sem ma­radt lekapni a fegyverét a válláról. Laci a kezében szorongatott pisztollyal akkorát csap­­tt a fejére, hogy belesaj­­gott a tenyere. A nyilas, mint egy ho­mokzsák gurult le a pincelépcsőkön. A pince mélyéről hangok hallatszot­tak. Itt vannak — töltötte el Laci szi- fi, vét az öröm, s rohant le a lépcsőkön, hogy minél előbb karjaiba szoríthassa bajtársait. — Laci! — kiáltott fel valaki a sötét­ben. — Pista — rohant oda hozzá a fiú és zokogva ölelte át Ág Pista vállát. A visszafojtott idegesség most robbant ki belőle. Erőt vett magán és a többiek felé fordult. — Gyerünk fiúk! menekülnünk kell. Ág Pista az eszméletlen őr fegyverét vette magához, egy másik fogoly az őr pisztolyát fogta kezébe. Felsorakoztak a pinceajtó előtt. — Ha kinyitom az ajtót mindenki fusson, amerre lát. Hirtelen feltárták a pinceajtót és ki­tódultak a folyosóra. Ott egy lelket sem találtak. — Jól dolgoznak a fiúk, — állapította meg elégedetten Laci. A kertből és a szobákból lövöldözés hal­latszott. — Karcsi a nyolcas szobában van — fogta meg Ág­rista Laci vállát. — Most vallatták. A nyolcas szoba ajtaja előtt megtor­pantak egy pillanatra. Azután Laci megragadta a kilincset és lenyomta. Az ajtó zárva volt. Pista félretolta La­cit, két lövést eresztett a zárba, s neki­vetette izmos vállait az ajtónak. A következő pillanatban a három barát már egymás karjaiban volt. Nem volt idő azonban az érzékenykedésre. Laci egy pisztolyt nyomott Karcsi ke­zébe és indultak kifelé. A folyosó egyik ablakát szemelték ki, hogy azon ke­resztül kiugrálnak a kertbe. Már csak két lépés választotta el őket az ablak­tól, amikor a folyosó végéről lövések dörrentek és a golyók süvítve húztak el a fejük mögött. — Gyerünk a szobákon keresztül — kiáltotta Laci, s az első ajtón beugrott. Társai követték. A szobában öt nyilast találtak, akik az ablakból lövöldöztek a kert felé. Annyira meglepődtek a há­tukba került fiúk láttán, hogy kétség­­beesésükben azt sem tudták, hol keres­senek menedéket. — Az ablakhoz! — kiáltotta Laci, mi­közben két lövést adott le a fedezéket kereső nyilasokra. Hatalmas ugrásokkal rohantak keresztül a szobán. Elsőnek Karcsi ugrott ki az ablakon, aztán Pista követte. Laci maradt utolsónak. Az ablaknál még visszafordult egy pil­lanatra és két nyilast, akik a szekrény mögül ép­pen lövésre készülődtek, meg­sebesített. Az íróasztal mögül azonban egy harmadik rálőtt a fiúra. A lövés Laci vállát érte. Érezte, hogy karján meleg vér csorog végig. A második lö­vés ugrás közben találta el. Arccal elő­re belebukott egy virágágyásba. Ág Pis­ta azonnal ott termett mellette, le­vetette magát a földre, és tüzelni kez­dett az ablakok felé, hogy visszatartsa onnan a nyilasokat. A többiek futva si­ettek segítségükre. Laci felemelkedett s rájuk kiáltott: — Vissza! Menjetek vissza! Menekül­jetek! Pista megragadta a sebesültet, fel­­■ ■ ■■■■■■■« ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ emelte s húzta magával. Az ablakból azonban olyan erős tüzet zúdítottak rá­juk, hogy kénytelenek voltak ismét a virágágyások között fedezéket keres­ni. — Menekülj! — parancsolta Laci Ág Pistának. Mellében égető fájdalmat, ér­zett. Szája szélén apró vércseppek jelen­tek meg. — Itt maradok! — válaszolta Pista elszánt arccal. — Menj, ha mondom! — förmedt rá és sérült kezét mellén a sebre szorítot­ta. Minden szó nehezére esett. — Nem értetted? Menekülj... paran­csolom! Pista kezdett visszahúzódni a kapu felé. Közben minden golyóját kilőtte az ablakokban előbukkanó nyilasokra. A kapunál egy pillanatra megtorpant, meghúzódott a kapu egyik oszlopa mö­gött s várta, hogy Laci utána induljon. Laci maga elé helyezte az eddig inge alatt őrzött kézigránátokat. Az első­ről fogával leszakította a biztosítékot és félig felegyenesedve a földről behají­totta az egyik ablakon. A robbanás megrezgette az egész házat. Mikor a második gránátot vette a kezébe, egy nyilas feje bukkant elő és géppiszto­lyának csöve Laci felé irányult. A so­rozat talált, a fiú megingott, de aztán a kézigránátot bevágta az ablakba. Az újabb robbanás után egy pillanatra csend ülte meg a házat. Laci visszaha­­nyatlott a földre. Már nem érzett sem­mi fájdalmat. Sikerült... sikerült... Egyre csak ez motoszkált az agyában. Ereje teljesen elhagyta, már mozdulni sem tudott. Szeme még világosan lá­tott mindent, ami történik. Látta, hogy a ház ablakai kiszakadtak helyükről és füst és por gomolygott ki rajtuk. A fiúk már messze járhattak. S tá­­volról a község déli részéről ágyúdörgést hozott füléhez a hűvös téli szél. A dörgés mintha egyre közelebb, közelebb jött volna. S egyszer csak úgy érezte, mintha már a szomszéd utcából hallaná. És a kiürítés végleg elmaradt. Szabó Béla :■■■■i■ :■■ .

Next