Magyar Ifjúság, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-03 / 1. szám

AZ ÁRRENDEZÉSSEL évi 320 millió forintot takarít meg a lak­naapg Az új év első napján —áruforgalom csupán fél száza­­n mint ezt a napilapok hírül tékát érintő, mintegy 330 mil­­adiák — a párt és a kormány újabb fontos intézkedést ho­zott: az iparban és az építő­iparban új termelői árak lép­nek élet­be s ezzel együtt ja­nuár 1-től módosul néhány fogyasztási cikk kiskereske­delmi ára is. Ezt az intézkedést az tette szükségessé, hogy az alap­­anyagiparban s így a feldol­gozó iparban is a termelői árak sok esetben megközelí­tően sem tükrözték a gyárt­mányok tényleges önköltségét. A régi termelői árrendszer még a népgazdaság 1950-es termelési feltételeire és szer­kezetére épült. Márpedig azóta úgy a népgazdaság szerkezeté­ben, mint az ipar technikájá­ban, a költségtényezőkben lé­nyeges változások történtek. Éppen ezért volt már évek óta megoldásra váró feladat az új termelői árrendszer beve­zetése. Ezzel kettős a cél: egy­részt minimumra csökkenteni az iparban az állami dotációt s ugyanakkor elérni, hogy a ter­melői árak jobban tükrözzék a termékek önköltségét. Az új árrendszer a gazdaságosabb termelést szolgálja. A párt és a kormány újévi intézkedése folytán szükséges­sé vált néhány, a lakosság el­látása szempontjából másodla­gos cikk fogyasztói árának emelése is. A kiskereskedelmi h­ó forint évi kihatású emelést azonban bőségesen ellensúlyoz­za a 650 millió forint évi ki­hatású fogyasztói árcsökkenés. Csupán a zsír és a szalonna­­félék árának csökkenése, a vendégl­á­tó­ipar­ban végrehaj­tott árrendezés, valamint vidé­ken az egységes háztartási és világítási áramtarifa bevezeté­sével mintegy 229 millió forin­tot takarít meg évente a lakos­ság. Az árleszállítás a könnyű­ipari cikkek közül is több tex­til, ruházati és cipőipari termé­ket érint, így példá­ul a férfi és női nylon holmik ára mint­­egy 5—25 százalékkal csökkent. A petróleum ára 2 forinttal, a­­ benzin ára 1,30 forinttal lett­­olcsóbb. Mindent egybevetve az új ipari termelői árak beveze­tése azt jelenti, hogy a fogyasz­tói árak részleges módosításá­val évente mintegy 320 millió fo­rintot takarít meg a lakosság. A most végrehajtott árren­dezés is tovább növeli a lakos­ság, a bérből és a fizetésiből élők reáljövedelm­ét. Ez az in­tézkedés is a párt következetes politikáját tükrözi. Ugyanúgy, mint azok az intézkedések, amelyek — többek között a január 1-én életbelépő nyug­díjrendezés, a pedagógusok fi­zetésének emelése — eddig is születtek a nép jólétének, élet­­színvonalának emelése érde­kében. Nem „kucserák "-hajték! cím úgy gondolom rész­­­­­etes magyarázatra szo­rul. Nem is akarok ennél töb­bet mondani, csupán annyit, ami ennek indokolásába be­lefér. De vegyük talán sorjában a dolgokat Közismert pesti emberek a kocsisok, s még inkább azok, akik a téli tüzelőt szállítják a házakhoz. Egy ilyen TÜ­­KER-fuvarnál csodálatos dol­gok történtek. A kocsis lapátolta a szenet a kosarakba, a rakodó pedig hordta befelé. Egyszer csak érzi, hogy könnyebb a kosár. (Mert ők abban a pillanatban, ahogy felemelik, szinte kilóra megmondják, mennyivel több vagy kevesebb.) Nem szólt semmit, csak vitte a kosara­kat. A háziasszony számolt Amikor megvolt a 15 kosár — mert ő nem vett észre sem­mit a csalásból — még borra­valót is akart adni. De leg­nagyobb meglepetésére a ra­kodó, egy szőke, szimpatikus fiatalember, így szólt: — Köszönjük, mi megkap­juk ezért a fizetésünket.­ Te pedig — fordult társához — rakj meg még három kosarat, és vidd be... A kocsis, és a háziasszony egyaránt hápogott. — De hát megvolt a tizenk­öt kosár... •— Az igaz. De nem volt mindegyikben nyolcvan kiló. A kocsis megszégyenülten, káromkodva hordta be a fröccsre szánt szenet É s most, kedves olvasók, erre azt mondják, mint én: „Ez is ritka lehet, mint a fehér holló”. Nos, hallgas­sák meg az előbb említett ra­kodó, Elefánt Gyula válaszát. — Egy idő óta alig van lo­pás. Csak sajnos a közvéle­mény előtt ez szinte hihetett­­en, ezért nem veszik észre. Hihetetlen? Sok egyéb hi­hetetlennek tűnő, mégis meg­történt tényeket ismerünk meg. Elefánt Gyula, az új­pesti FÖSPED KISZ-titkára! Igen, KISZ-titkár, ami any­­nyit jelent, hogy ott KISZ- szervezet van, KISZ-tagok vannak, akik már újfajta em­berek. Nem akarunk példákat so­rolni. Ebben a szakmában az eltulajdonításnak tradíciói vannak. S mit tesz az új? Azt, hogy mindig akad valaki, aki így szól: — *Nincs ennek semmi ér­telme. Én nem leszek tolvaj. Ha kocsis, akkor odadobja a hajtószárat. — Csináld egyedül, én ki­szállok. Ha rakodó a KISZ-tag. — Hordd be magad, én majd nézlek. S a beszélgetés egyre több „,hihetetlen” dologról ad hite­les bizonyítékot. — De azért még megisszák a magukét? — kérdezem. — Nevetni fog, nem! — mondja Elefánt Gyula. — Persze butaság lenne állíta­ni, hogy közöttünk bárki ne inna, ha jólesik. De munká­ban soha. F­urcsa az is, hogy magya­rul beszélünk, azaz nem a jól ismert zsargonban. — Persze — hangzik a vá­lasz —, mert minket a köz­mondás is népszerűsít. Ká­romkodik, mint a kocsis. Pe­dig mi is kulturálódunk, ta­nulunk. Televízió, rádió lemezjátszó, könyvtár tanúskodik erről. Mindezt a kultúrhelyiségben gyakran keresik fel a fiatalok. — S mi van a „kucserok­­kal”? Ha jól tudjuk, így hív­ják a kocsisokat. — Hívták. Mi szakmásítva vagyunk. Nem kucserok, ha­nem hajtók, és nem trógerek, hanem rakodók. Itt hangzott el tehát a ma­gyarázatra váró mondat, amely a címben szerepel. S most, amikor a magyarázat végére értünk, hadd tegyünk hozzá még annyit: nem szentté avatásról van itt szó. Csupán a közvélemény tájé­koztatása ez arról, hogy min­den változik, előre halad. Kovács György HUSZÁRVÁGÁS a­­második félidőben Takarékosság - Pazarlás 3:2 (1:2) a Ganz KK-ban Ennek a nem 90 perces mérkőzésnek az „első félide­jét” még a múlt év június derekán „közvetítettük” a Ganz Kapcsolóból. Akkor a gyár fiataljai már hónapok óta mérkőztek a Kőbányai úton, hogy rendbehozzák szé­nájukat, s eredményeket ér­jenek el a takarékossági moz­galomban. A mérleg serpenyője akkor a pazarlás oldalára billent... Százezres értékű anyagok „tűntek el” a hanyag anyagkezelés miatt, divattá vált, hogy egyesek társaik helyett is bélyegezzenek reg­gel a bélyegző óránál. Sok jó alkatrész a hulladékba ke­rült, a présműhely pedig a notórius vándormadarak át­­járóháza lett. Ez, és sok más negatív tényező okozta, hogy a „nagy mérkőzés” első fél­ideje 2:1-re alakult a pazarlás javára. A második félidő elején viharos erejű támadásba kezdtek a gyár kiszistái a pazarlás ellen. Ezt megelő­zően a nyári „uborkaszezon­ban” a KISZ-szervezet egy taggyűlésen alapos fejmosást tartott. A titkár referátuma után a fiatalok is egyetértet­tek abban, hogy a helyzet tarthatatlan, mielőbb tenni kell valamit. Aztán minden dobraverés nélkül megkezdték a „rend­csinálást”. Újjászervezték a „takarékossági válogatott ti­zenegyét” és rögtön akcióba kezdtek. Felújító brigádot szerveztek, felkutatták a gyár területén az elfekvő készlete­ket, a gazdátlan készülékeket. A felújított készülékeket a gyár adta el leszállított áron. A két alapszervezet tagjai egymással vetélkedve dolgoz­tak társadalmi munkában, a húszórás mozgalomban. S miközben kialakult a „ranglista”, — Szvitek István lett az első, 40 órával, Keserű Lajos 34 órával, Timcsák Magda 28 órával —, elkészült ezerötszáznegyvenkét darab fotocsipesz, amit elfekvő al­katrészekből válogattak ki. Csupán ezzel több mint 10 000 forintos megtakarítást ér­tek el. A gyár fiataljai részt vet­­tek a papírgyűjtésben is, és rövid idő alatt több mint ezer kilogramm papírt gyűj­töttek össze. A kapcsolótad­ó­­műhelyben a profilvált­ozás miatt veszélyben volt a terv teljesítése. A fiatalok társa­dalmi munkában segítették a gyártmányok határidőre való elkészítését. A KISZ-bizott­­ság kezdeményezésére a gyár takarékossági brigádja meg­kezdte a selejtes bakelit al­katrészekből a színesfém érintkezők kiszerelését is. Ezt újra felhasználják. Eddig a színesfém-részekkel együtt a bakelit-anyagot eltüzelték a kazánházban. Igaz, nagyon kormolt, de jól ésett. A fia­talok kezdeményezése meg­szüntette ezt a „tüzelőanya­got.” A lakásnélküli ifjú háza­sok is akcióba kezdtek: bri­gádot alakítottak, s társadal­mi munkában dolgoznak a budapesti lakóház -épí­tkezése­­ken. Nagy László, Szeiler Oszkár, Dezső János, Horinka István már több száz órát dolgoztak az újpesti Kilián­­garázs, a Rákóczi úti OTP- lakás, az újpesti ifjúsági lakótelep építkezésén. Egy szó mint száz, a gyár fiataljai a takarékossági moz­galom közeledő egyéves év­fordulójára — becsületükre legyen mondva — kiköszörül­ték a csorbát. S noha nem csaptam fel játékvezetőnek, megítélésünk szerint a most folyó „második félidőben” már 3:2-re vezetnek. S ha a „tartalékokat" is bevetik a küzdelembe, még jobb ered­ményeket éshietnek el. A fia­talok közül többen „felfedez­ték", hogy az inkurrens anya­gok között nagy halom lomb­­fűrészkeret és más alkatrész található. Ezeket megjavítják, alkatrészeket készítenek hoz­zá, s így értékesítik. Fél éve zömében a hibák­ról írtunk! Tavaly savanyú arccal köszöntötték az új évet a Ganz K. K. dolgozói. A nyereségrészesedéskor egy va­sat sem kaptak, mert deficites volt a vállalat. Most, „újévi hírként’’ elmondhatjuk: már bizonyos, hogy szép summa vár kiosztásra. A gyár dolgo­zói példát mutattak Kőbánya üzemeinek, amikor decem­ber 9-én teljesítették évi ter­vüket. A vállalat a nyereség­­részesedés bizonyos százaléká­ból nyaralót vásárol Siófokon, s nyáron már ott üdülhetnek a gyár dolgozói. A présmű­helyben megszűnt az átjáró­ház, nőtt az itt dolgozók át­lag órabére. Megszilárdult a bizonylati fegyelem, a gyár­ M. O. 200-as ifjúsági export­brigádja pedig háromnegyed­év alatt több mint 260 000 fo­rinttal teljesítette túl a ter­vét. A „huszárvágás” tehát si­került. Vajon mit hoz az 1959-es esztendő? Z. F. : Elkészült az új öttonnás kikötői portáldaru mintapéldánya a Ganz Daru éa Kazángyárban, 40 esztendős az ifjú kommunista sajtó Negyven esztendővel ezelőtt, 1919. január 1-én jelent meg az első kommunista ifjúsági lap, az Ifjú Proletár.A szemtanuk, akik maguk is ott jár­tak, akik maguk is részt vettek az Ifjú Proletár szerkesztőségi munká­jában, azt mondják, nehéz lenne hason­latosságot találni egy mai lapszerkesz­tőség és az 1919-es Ifjú Proletár szer­kesztősége között. Az Eötvös utca 3 szám alatti ház kis szoba-konyhás la­kásában együtt húzódott meg a mozga­lom központja és az Ifjú Proletár szerkesztősége. Nehéz lenne különvá­lasztani a kettőt. Mozgalmi központ volt maga a szerkesztőség is, valósá­gos irányító centrum. Lényegében két ember — Lékai János, a KIMSZ első titkára és Boros F. László szerkesztet­ték az első lapszámokat. Hogyan lett mégis újság az Ifjú Pro­letár? Méghozzá olyan újság, amelyet megjelenése pillanatában szétkapkod­tak, s szinte ronggyá olvastak az ifjú­munkások? Tanított az újság és erre a tanító szóra szomjúhoztak a fiatalok. „Mi az osztály, mi az osztályharc?”­ — ezt próbálták megmagyarázni az első szá­mok és ez akkor nagyon is a fiatalok elevenébe vágó kérdés volt. Révai Jó­­szef írt cikket Marx gazdasági taní­tásairól, elméleti cikk jelent meg a proletárdiktatúráról. D­e nemcsak ebből állt a lap. Az ember, ha először veszi kézbe a megsárgult példányokat, szinte nem is érti, hogyan tett szert annyi érdekes híranyagra például a tanoncok életé­ből? Állandó rovat támadta hétről-hét­­re a tanoncnyúzó mestereket a januári, februári hónapokban. Honnan szereztek tudomást ezeknek a tanoncoknak az életéről? S a választ ez adja meg: on­nan, hogy a szerkesztőség valóságos mozgalmi központ volt. Ha a tanoncot ütötte-verte a mestere, ha éhbérért ro­­botoltatta, ahelyett, hogy a szakmát ta­r­totta volna — a fiatal agitátorok fel­világosítása nyomán a tanonc már tud­ta, hova forduljon. Szinte óráról órára kopogtattak a szerkesztőség ajtaján a fiatal tanonc­­gyerekek s panaszolták el bajukat, fájdalmukat. Amelyik mesterről azután cikk jelent meg az újságban, bizonyos, hogy nem merte többé megütni a ta­­noncát. Harcra mozgósított az újság a pro­letárdiktatúráért, a fiatal munkások jo­gaiért. „Készülünk a nagy órára“ írta a lap vezércikke január 27-én. „Mi lesz a népoktatással?” — teszik fel a kér­dést sok tízezer fiatal nevében Kunfi miniszterhez. A lap február 3-i száma nyíltan kimondja: „Amíg az osztály­­uralom fennáll, addig nincs megoldás, addig­ minden megoldási kísérlet v-es délibáb. Minden megoldásnak egy az előfeltétele: Forradalmi úton (mert másképp nem lehet) kivenni a tőkések kezéből a kizsákmányolás fegyverét, a termelési eszközöket és megalapítani a proletariátus uralmát!” I­rodalmat, igazi, szép irodalmat ad­ni a fiatal olvasók kezébe —ezért harcolt Lékai a szerkesztőségben. És egymásután szedte ki a nyomdász Gor­kij tárcáit, Ady Endre, Nagy Lajos, Tolsztoj írásait. És ő maga Lékai Já­nos, valami egészen különös stílust te­remtett meg a lapban saját írásával. Nem is stílus volt az, sokkal több an­nál — egy lángoló, mélységesen hívő, az életet forrón szerető ember vallo­másai, szenvedélyes felkiáltásai. Azt írja az első szabad május elseje elé: „... Kitárjuk mellünket. A májusi szelek végig járják fiatal testünket. Érezzük vérünk pezsdülését. Rajta! Rajta! Ez a május legyen az igazi vö­rös május. A diadalmas május, lázon­gásaink valóságba szökkentették esz­méinket, amelyeket börtönbe lehetett dugni, le lehetett tagadni — de megölni nem lehetett soha...“ A Tanácsköztársaság győzelme után már „igazi” szerkesztőséget kapott az Ifjú Proletár. Megszűnt Rákosi Vikto­­rék reakciós lapja, s helyébe a Rökk Szilárd utcai szerkesztőségbe a Vörös Újság költözött. Itt szorítottak helyet az Ifjú Proletárnak is. Mint ahogyan az ifjúsági szövetség is elválaszthatat­lanul egybeforrott a párttal, úgy a párt lapja és a KIMSZ-lapja is együtt har­coltak a Tanácsköztársaság felépítésé­ért, tudósítottak a front eseményeiről, egészen ... egészen addig a nem várt tragikus napig. A lap utolsó, legális száma már nyomdában volt, az aratás­ról írták a vezércikkét , miközben a szövetkezett külső és belső ellenforra­dalmi erőknek sikerült leverni a pro­letárdiktatúrát. A párt illegalitásban, a KIMSZ il­legalitásban. De mi lett a KIMSZ har­cos lapjával? Nem találkoztak vele töb­bet a fiatalok? Találkoztak. 19­20-ban Bécsben nyomják ki a lapot,­­S21-ben a szerb megszállás alatt levő S­ecset akad nyomdász, aki kinyomja. S 1922 nyarán már újra Pesten, készül a lap. Egy kis Ráday utcai lakás albérleti szobájában sokszorosító gépen nyom­ják a KIMSZ-újságját. És mikor hosz­­szabb kényszerszünet után 1928-ban fiatalok összeadta pénzből vásárolt sok­szorosítógépen, papíron újra megjelenik az újság, büszkén írják rá: „Ifjú Proletár — a Kommunista If­júmunkások Magyarországi Szövetségé­nek lapja — III. évfolyam 1. szánt.” A proletárdiktatúráért harcoló 1919- es Ifjú Proletár utódjának vallot­ta magát ezzel az egy évtizeddel később megjelenő ifjú kommunista újság is, mint ahogy elődünknek tiszteljük mi is, a KIMSZ első lapját. Elődünknek tiszteljük, s követőjének valljuk ma­gunkat. A kortársak annak tulajdonítják az Ifjú Proletár népszerűségét, hogy min­dig az igazat írta, hogy mindig az ele­venbe vágó kérdésekről irt bátran, nem félve semmitől, hogy mindig a fiatalok jogait védelmezte, hogy a fiatalok érde­keiért harcolt minden sorával, minden betűjével. Ez az út, a kommunista ifjú­sági sajtó útja, ezen az úton szeretnénk mi is méltó követőivé válni, a sokkal nehezebb körülmények között lelkese­déssel, az igaz ügybe vetett mélységes hittel íródott ifjúkommunista lapnak, az Ifjú Proletárnak. vrrAr, pro. rrárjai gmrsftf­ffrrgf­t. évfolyam Budapest, 1919 január 71. szám AZ IFJÚ PROLETÁR AZ IFJÚMUNKÁSOK ORSZÁGOS szövetségének hivatalos lapja Tagok dUtalanul kaptak KaotkoaíM cég és klaDOMvatal: V.„ Eö­tv­ös­ utca 3. szám troffiofd­el era: (féli Onto ( * Ifyai uáa . . Tékás János Esténként percnyi nyugta sincs az ide-oda lengő üveg­ajtónak. Munkából haza jövet mindenki siet vacsorázni, át­öltözni, ki-ki randevúra, mo­ziba, színházba, táncolni, ba­rátokhoz vagy rokonokhoz megy —-, természete, pénztár­cája és programja szerint. Bizony ezen az estén sem sok ablakszem világít ki a Frangepán utca sűrű sötétjé­be. De ha szerencsénk van, azért itthon találunk néhány fiatalt a hatalmas új építőipari munkásszállóban. * Melkvi Mihály a ház leg­­ősibb lakója. Vele indult el a jövő-menő, idetelepedő és el­kívánkozó embereik hosszú so­ra. Legelőször őt jelentették be az első emelet 104-es szo­bába. Itthon érezte magát a szál­lóban már akkor is, amikor még teljesen üres volt. Bár­melyik ajtó kilincsét lenyom­ta,, bárhol kitárta sarkig a nagy ablakot — mindenhol a saját keze munkájával talál­kozott. A 27 éves szegezőla­katos szerelte fel az épületek zárait, kilincseit, mindenféle apró vasszerkezeti munkáit. Azóta mér sokféle épületet fúrt, faragott, de itthon, a ház­ban is akad­ javítani valója. Munka után mindig ennek lát neki. — Mindenféle bajjal hoz­­zám fordulnak. Üvegezek, vil­­lanyt szerelek, asztaloskodok, vízvezetékeket re­parálok... — így mondja ráncba szaladó mo­sollyal az arcán, s érződik a hangja hordozásában, hogy megszokta már a sokoldalúsá­gán elcsodálkozó szemeket. Olyan nyugodt magabiztosság­gal jár-kel a szobában, mint a­hol mindkét talpával a föl­dön érzi magát, de a fejét már olyan magasan tartja, hogy az túl megy az emelt fő legmagasabb határán is. — Kiskőrösről való vagyok, de hamarosan eljöttem onnan, mert otthon sehogy sem talá­lom fel magam. Nekem szük­ségem van a nagyváros fé­nyeire és az eszpresszókra. — Kivett-e már valamilyen könyvet a szálló óriási könyv­tárából? — Itt nincs olyan, ami ne­kem kellene! — Mi a legnagyobb vágya? — Egy négytalálatos a lot­tón. Utána megnősülnék.. . Ennyi az egész! Melkvi Mi­hály szereti a szakmáját, s bár még nem is szabadult fel, mégis úgy beszél, mintha ne­ki már az életben nem kellene többet tanulnia, csak élvezni az eszpresszókat. Senki nem adja tudtára, hogy a mi világunk nem azért ad lehetőséget a fiataloknak a tanulásra, a fejlődésre, a meg­becsült szakmák elsajátítására, hogy azok az első — és tegyem hozzá: sikeres — léptek után megtorpanjanak a szórakozó­helyek fényes ajtaja előtt. Melkvi Mihályból még több is lehetne az életben, mint amit ő rózsaszínű álmaiban kíván. De ehhez fel kellene „ébred­nie”! ..­ Szeles,szeleburdi, szél­toló és szélkakas. Mind a négy jelző pontosan ráillik Szél Sándor 19 éves kőműves­re, aki mindezt még saját ne­vével is megerősíti. Szentesről való, s már né­hány szakmát kipróbált. Elő­ször gimnáziumiba járt. Ott­hagyta. Aztán cukrászatot ta­nult, lakatos mesterséget, s utána lett belőle kőműves. — Bár soha ne lettem volna kőműves! — mondja, s gyor­san utána teszi. — Nem is le­szek már sokáig! Nem nekem való dolog ez! Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon me­leg van. Visszamegyek cuk­rásznak. Az nekem való, könnyű szakma! Ha nem látnám, hogy arca kicsattan az egészségtől, azt hinném: valami súlyos beteg­ség férge rágja, vagy vézna, nyápic gyerek — annyit sír, sopánkodik. — Mi­vel tölti el az estéit? — Mindig elmegyek valaho­vá. Az Operettszínházban vol­tam legutóbb, meg a Kamara Varietében. Sokat járok tán­colni ... De itthon is van elég szórakozás! — odakacsint ko­romfekete szobatársára-­ cin­kosára.­­*• A múltkor pél­dául beraktak ide hozzánk két öreg krapekot. Napok alatt kiüldöztük őket. Vizet lo­csoltunk az arcukba, meg ■„ csillagot vágattunk” velük. Ezt úgy kell csinálni, hogy az alvó ember lába ujja közé papírt tesz az ember és azt meggyújtja... Arca ragyog, szeme a „hecc“ emlékeitől csillog. — Azt mondják rám, hogy huligán vagyok! Marhaság. Utálom ezt a szót!... Akik Szél Sanyit, huligánná kiáltják ki, azok csak cifra kabátját, nyegle modorát, „csudajó hecceit” látják. 19 évével könnyű munka után sóhajtozik, mert senki sem zárta még ki előtte a kőműves munka csodálatos teremtő varázsát. Tőle senki meg nem kérdezte, hogy mit adna annak a 19 éves fiatal­nak, aki az ő apjával rúgatna álmában csillagot!..! • Jártamban-keltemben már sok emberrel találkoztam, s megismertem sorsukat. A ta­pasztalat azt mutatta­: azok­nak az embereknek, akiket az élet, a gyermekkor valamilyen úton-módon megnyomorított, egy része elzüllik, de nagyobb része ember lesz! Olyan em­ber, aki szilárdabb az acélnál, és keményebb a kőnél. Vicsek Ferencet vacsorafő­zés közben találtam az első emeleti konyhában. Ő is 19 éves. Ő is kőműves. De az élet nem fkímélte fiatalságát Arról kérdem, hogyan töl­tötte otthon a karácsonyt, új­évet. — Nem mentem haza —— mondja lehajtott fejjel. — Nekem nincsen apám... vagyis van, de az nem az apám, mert az apámat nem ismertem. Csodálkozva nézek jó, kí­­csit bonyolult a dolog. — Hát szerelemgyerek va­gyok! Ilyen is kell, hogy le­­gyen! Nem igaz? — Lángvö­rösre gyűl az arca, úgy néz rám kihívóan. — A nagy­anyám nevelt. Mikor megszü­lettem, anyámat kitiltották otthonról. Csak hatéves ko­romban ismertem meg, ami­­kor férjhez ment. — Kilencéves voltam, ami­kor először láttam kőműve­seket. Vizet hordtam nekik. Aztán egy másik vízhordás döntötte el az életemet. Ara­tók mellett dolgoztam Köves­­den, s az én becsületesen meg­keresett fejadagomat mosten­hámék eladták, elitták. Ekkor, 1951-ben nekivágtam a nagy­világnak. Azóta nem voltam otthon. Anyám hívott, de azt válaszoltam, hogy csak ak­kor megyek, ha az az iszákos férje már nem lesz ott! — Nagyon szeretem a szak­mámat. Most az Üllői úti házak renoválásán dolgozom. Esténként a dolgozók iskolá­jába járok. Hatodikos vagyok. Ha elvégeztem, megyek épí­tőipari technikumba! Be kell hozni, amit gyerekkoromban elmulasztottam. A vállalatnál én vagyok a KISZ szervező tit­kára. Hallgatnak rám, segí­tenek nekem a gyerekek, és­ ez nagyon jólesik. Tavaly nyáron például munkaidő után segítettünk egy szabadtéri színpadot elkészíteni. Ifjúsá­gi brigádunk büszkesége, hogy egy év alatt felhúztunk há­rom teljes épületet a Hévízi úton. De amikor a KISZ-tit­­kár, a brigádvezetőnk elment iskolára, szétesett az egész társaság. Hosszú idő óta kér­jük már a vállalatot, hogy en­gedélyezze egy nagyobb ifjú­sági brigád létrehozását, s ad­jon ennek a brigádnak olyan munkaterületet, ahol meg­mutathatjuk, hogy tudunk dolgozni. Szeretnénk, ha meg­­bíznának bennünk a 45-ös Építőipari Vállalatnál Ujcsek Feri arcáról már el­tűnt a zavart mosoly. Tervez, épít. Kezével is, és gondolat­ban is. Ő lesz annak a na­gyobbik résznek az egyik de­­rekas embere, ha nyakas ge­rincét soha más előtt nem hajtja meg, csak a tanköny­vek feketebetűs lapjai, s a habarcsos vödör fölött. Somos Ágnes

Next