Magyar Ifjúság, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-02 / 1. szám
Kovács János már az új - -= ház ablakából nézi, hogy ■ .r~~" mikor szikkad fel egy ki~ .....~~= csit az út, mert nincs kedvére a kényszerpihenő. Menátovics Sándor bácsi ■z= hol mosolyogva, hol komolyan arccal mesél a fiataloknak = a régi tanyai emberek éle— Jó lenne már, ha mi "= is Ebesen laknánk — mutat Mészáros Lajos a távo__ labbi falu felé, majd ke=?== rét szeméhez emelve fi-f= gyeli a szép új házakat. . .=■ (Gajdár Pál felvételei.) /Jt^ginogtak a tanyák Ebes körtm/a nyékén.__/ /— Rájuk fért már — mondja csendesen Menátovics Sándor, a Vörös Csillag Tsz tagja és elgondolkozva kinéz az iroda ablakán. Kívülálló ember legtöbbször hamis fogalmakat alkotott az életükről. Vonzó, idilli magányt sejtett a tanyák csendjében, s titkon még vágyott is utána. Csak aki itt él, az tudja igazán, mit is jelent tanyán lakni. Az akácfákkal körülvett horpadt házikóik űzött cselédek nyomorát takargatták. A nyomort, melyről az ebesiek nem beszélnek szívesen, mert a múltjuk. Keserű emlék, fekete és súlyos, mint a hajdúsági sár. Néhány évvel ezelőtt még hiába kerestük volna ezt a helységnevet a térképen: Ebes. Észrevétlenül, napról napra nőtt fel a debreceni országút mellett. Abban különbözik a többi falutól, hogy rendezett utcái, egyforma, tiszta és takaros házai vannak. Lakói termelőszövetkezeti parasztok, akik hadat üzentek a tanyai életnek. Az idősebbek még csak el-elbírkóztak volna a sárral, de fiaik számára már nyomasztó volt a tanyai csend és az egyedüllét. Gondjuk: három és félezer hold föld, gondjuk: a gép, gondjuk: a szép ruha és a mozi... S mindez más vágyakat érlelt meg bennük, melyek túlnőttek a szűkablakú, szárkupacokkal körülvett házikók világán. Erről beszélgetünk Kovács Jánossal. A zömök, szőke hajú legény rákönyököl az asztalra és eres, tömzsi kezén nyugtatja a fejét. Tekintete újra és újra körüljárja a szobát, nem tud vele betelni. A múlt hónap óta ők is ebesi lakosok. Néhány éve egyre csak a pénzt gyűjtötte két öccsével együtt, hogy felépülhessen az új ház. Segítség is akadt. A szövetkezetben az idén megkezdték a szénporos téglaégetést, melyből nekik is jutott. — így tudtunk kikecmeregni a sárból — mondja elégedetten. Nehéz lenne az örömet leírni, melyet a család érzett, amikor házavató ebédhez ültek. János az asztalfőn foglalt helyet, s az öreg, kopott tanyai házukra gondolt, mely azóta talán már össze is dőlt. Az anyjuk kiszedte az ételt a tányérokba, a szeme nedvesen csillogott és boldog-szomorúan megjegyezte: — Csak szegény apátok megérhette volna. Sokan élnek még kinn a tanyákon, de már mindenütt komolyan foglalva lakoznak a költözködés gondolatával. Karmazsin Istvánék is új otthont akarnak építeni Ebesen. A fiú nagyon unja már a kinti életet. Hosszú az út a faluig, sokáig kell a Gál-dűlő sarát dagasztani, s a a téli estéken nincs mit csinálni. — Néha elmegy az ember a szomszédba kártyázni, aztán lefekhet aludni. Ennyi az egész — mondja a 21 éves, kékszemű fiatalember. — De majd ... A „majdról” szűkszavúan nyilatkozik. Néha, esténként papírt és ceruzát fog, s azt számolgatja, hány munkaegysége van a család öt tagjának. Ezer? Még több. Magában már rég eltervezte: ha beköltöznek Ebesre, akkor elvégzi az általános iskolát és megtanul traktort vezetni. — Azt szeretem — mondja és úgy nézi a közelben pöfögő Zetort, mintha máris ő lenne a vezetője. Kiderül, hogy mást is szeret. De ezt már a többiek mondják el róla. Lakodalomra készül, két fiasdisznót hizlal, és az árát a „nagy napig” beteszi a bankba. Esteledik. A szántóföldek fölött sűrűsödik a köd. Karikás ostor pattog, valaki a karám felé tereli a sertéseket, csizmája nagyokat cuppan a sárban. Mészáros Lajos az, a magas, halk beszédű fiatalember. Nyomában apró, fekete kutya kullog, Lajos nagyon szereti, s helyette inkább maga fut a malacok után. — Én vagyok a kanász — mutatkozik be tréfásan, s egy kicsit feljebb nyomja a kucsmát izzadt homlokán. Nagyot szív a csípős, esti levegőből, s öreges-akkurátusan felelget kérdéseimre. — Hogy élünk? Hát, megvolnánk valahogy — így ő. A „valahogy” ezt jelenti: ketten laknak együtt az apjával, nyugdíjas tsz-parasat, az idén már két hízót öltek, kettőt eladnak, még öt röfög az akolban, tavasszal sok pénzt adnak érte. Mire költik az árát? — Hátravalót kellene összekuporogni bólogat, s érezni, hogy komolyan beszél. Az idén ötszáz munkaegység értékét viszi haza, s ezen felül a fiataloknak kijáró tízmázsa kukoricát. Lesz miből hozzákezdeni az építkezéshez. Mészáros bácsi már hosszú évek óta vágyik arra, hogy saját otthonában élje le hátralevő éveit. Eleget gürcölt a volt nagygazdáék földjén és sokat szorongott a szűk, füstös cselédszobákban. Emlegeti is a fiának. Lajos meg arra gondol, hogy ha beköltöznek Ebesre, gyakrabban jár moziba, meg bálba, és több idő jut az olvasásra is. — Az újmódi könyveket szívesen olvasom — mondja és hosszan néz a távolabbi falu felé, melyet hét évvel ezelőtt alapítottak a hajdani cselédek. Miért? /R/É ért legtöbbnek soha sem volt imm saját háza, mert sokszor már t. / I későn érkezett az orvos, mert messze esett iskola, város, mozi és minden, ami megkönnyíthette volna az életüket. És mert most emberi körülmények között, jól élnek az ebesi Vörös Csillag Termelőszövetkezet tagjai... Hankóczi Sándor — Szeretnék megtanulni ■—'■ traktort vezetni — mondja ■ ■ , mosolyogva Karmazsin Ist... van. Az Express Ifjúsági Utazási és Szolgáltató Vállalat ffrffffC társasutazásokat szervez 1960. tavaszán: 1. Moszkva—Leningrád 15 nap Részvételi díj: 1992.— Ft+300 rubel zsebpénz 2. Városnézés az NDK-ban. Berlin—Potsdam—Königstein útvonalon 14 nap. Részvételi díj: 1845,— Ft+60 márka zsebpénz 3. Brünn—Pozsony útvonalon 4 és fél nap Részvételi díj: 720,— Ft +60 korona zsebpénz Jelentkezni lehet az Express Ifjúsági Utazási és Szolgáltató Vállalatnál, Budapest, XII., Böszörményi u. 20—22., vagy Budaapest, V., Váci u. 10. (városi irodán). Izgalmas bűnügyi történet Magyarul beszélt NDK film. 14 éven alul nem ajánlott. AZ ELSŐ lÉPÉS fim HOSSZÚ LENNE FELSOROLNI, MI MINDEN TÖRTÉNT AZ ÓESZTENDŐBEN. BESZÉLHETNÉNK GYÁRAKRÓL, TERMELŐSZÖVETKEZETEKRŐL, HANSÁGRÓL, BALATONI SÁTORTÁBOROKRÓL, ÜNNEPNAPOKRÓL ÉS HÉTKÖZNAPOKRÓL... MI INKÁBB AZZAL PRÓBÁLKOZTUNK, HOGY ÖT FIATAL EMBER ÉLETÉN KERESZTÜL MUTASSUK MEG, MIT ADOTT NEKIK, — S EZZEL EGY KICSIT MINDNYÁJUNKNAK IS — AZ ELMÚLT ESZTENDŐ. VAN KÖZÖTTÜK KOHÓMÉRNÖK, ÁPOLÓNŐ, OPERAÉNEKES, HONVÉDTISZT, SZÖVŐNŐ. AMI TÖRTÉNETÜKBEN KÖZÖS: VALAMENNYIEN PÁLYAKEZDŐK. MOST LÉPNEK PÁLYÁJUK ELSŐ, JELENTŐS LÉPCSŐFOKÁRA, TELE TERVEKKEL, VÁGYAKKAL NÉZNEK AZ ÚJ ESZTENDŐ ELÉ. (írták: Sárdi Mária, Somos Ágnes és Bodrogi Sándor) SARASTRÓ a közönség előtt 1957 tavaszán egy magas, barna fiatalember jelentkezett az Operaházban. Bemutatkozásul egyik legkedvesebb számát, a Varázsfuvola főpapjának, Sarastrónak csodaszép áriáját választotta. Amikor a próbaéneklésről visszament az Újpesti Gyapjúszövőbe, ahol tíz esztendővel ezelőtt mint ifjúmunkás kezdte, mindenki azzal fogadta a fiatal textiltechnikust: — Sikerült? Nem mert igent mondani, de a munkatársak már örömmel szorongatták a kezét, ők bíztak Mészáros Sándorban, ezért taníttatták a gyár költségén. Így lett Mészáros Sándor a Magyar Állami Operaház ösztöndíjas énekese. Nehéz munka következett. Előbb egészen kis szerepek, később már nagyobbak. A Tosca börtönőre, Napóleon a Háry Jánosban, őrtálló a Varázsfuvolában, azután a múlt esztendő novemberében az első nagyobb állomás, az Aida főpapja , Ramsis. Alig két esztendő az Operaházban, és máris ilyen nagy munkát, tudást igénylő szerepek. Hogyan? A fiatal basszista szerény fiú, és erre a kérdésre szinte az Operaház egész névsorát sorolja, mennyire segíti őt mindenki. Tanárairól beszél, partnereiről és a kórus tagjairól, akiket igazságos, de a legszigorúbb kritikusoknak tart. Ami három évvel ezelőtt merész álomnak tűnt, azt 1960 hozza meg a tehetséges, fiatal basszistának. A Varázsfuvola felújításának bemutatójára készül januárban az Operaház. A második szereposztást a fiatalokra bízták, és Mészáros Sándor Sarastró szerepében most már nemcsak a vizsgabizottság, de a közönség elé is odaállhat. Talán éppen ez a szerep — az éj királynőjét, a sötétséget elűző, az igazság, az emberi jóság győzelmét hirdető főpap szerepe — jelenti majd az igazi pályakezdetet a fiatal énekes útján. z a riport rossz! Még meg sem írtam, amikor a szerkesztő rám nézett, és már akkor megmondta: nem lehet közölni — legföljebb majd Szilveszterkor. Biztosan igaza van (glyukk). Na tessék. Rá is csuklottam. Úgy látszik, valaki emleget. Hiába, sok az ismerősöm. Mert, micsoda dolog az — méltatlankodott a szerkesztő —, hogy valaki az olvasóknak panaszkodik? Amikor már Petőfi is megmondta: ha nem tudsz mást, mint elnyafogni saját fájdalmadat... Engem nem érdekel... (gluukk): Én akkor is panaszkodom! Igenis, panaszkodom, mert nem vagyok megelégedve a magyar paraszt vendégszeretetével. Amióta ezek a drága jó gyerekek leszüreteltek, és legyilkolták a disznókat, azóta egyenesen gátolják az embert a munkában. Mert kérem, mi baja lehet egy pesti újságírónak? Ha van pénze, iszik, ha nincs pénze, nem iszik. Ha elmegy egy művészhez, vagy tudóshoz, kér tőle egy interjút , megkapja. De mit csináljon az a szegény falura járó riporter? Ha elmegy Egresre, benéz a Bence Józsi bácsihoz; kér tőle egy interjút — kap egy pohár bort. Ha elmegy Kerekegyházára, benéz a Szabó Jani bácsihoz; kér tőle egy interjút — kap két pohár bort. Solton kap három pohár bort meg egy rőt kolbászt. Ha rossz a gyomra, megkínálják egy pohár pálinkával. Ha nem használ, megkínálják kettővel. Ha nem gyógyul meg tőle, akkor belepusztul, de enni és inni muszáj. Muszáj, mert a falusi ember ételét-italát — ha szívesen adja — megvetni nem szabad. És aki nem veti meg — mert nem akar senkit megsérteni —, az úgy jár, mint én a múltkor Badacsonyban... (gluukk)Lemegyek az egyik jó komámhoz — ismertem, mert riportot írtam róla pár hónappal ezelőtt — mondom neki: a pinceszerről szeretnék valami színes beszámolót csinálni. Az érdekelne, hogy megvannak-e még a régi présházak, élnek-e még a régi hegyi szokások? (És a többi, és a többi...) Mert úgy van az, kérem, hogy izgatja az embert — nemcsak engem, másokat is —, most, hogy egyre alakulnak a tsz-ek: mi lesz a borospincékkel? — Értem — bólintott Ferkó. Mert így hívják a jó komámat. Olyan 23—24 év körüli fiatalember. Azt mondja: — Én nem akarok sokat prédikálni, felülünk a „csikóra”, aztán kimegyünk a Szent Györgyvári hegyre. Ott akad egy-két régi pince, meg egykét régi szokás is. De előbb szólok a komának, az Imrének, mert ő járatosabb az efféle népi dolgokban. Szép piros Pannóniát vezetett elő a fészerből, ami percek alatt felröpített bennünket a szőlőhöz. Ahogy megálltam a tetőn, és lenéztem a völgybe, még a levegő is más volt, ízesebb, illatosabb. Kihúzta zsebéből a nagy péter-kulcsot, amit azért hívnak péter-kulcsnak, mert hozzá hasonló csak szent Péternek lehet odafenn a mennyországban. De hát kell-e annál nagyobb mennyország, mint amikor kitárul egy badacsonyi pince ajtaja, és az ember arcába belecsap a hordópenész, fojtó, keserű szaga. Fogadok, hogy akinek egyszer része volt e földi tóban, az sohasem kívánkozik más mennyországba. Egy üres kádat borítottunk fel asztalnak. Fatuskókból, sajtárokból és egyéb alkalmatosságokból kerekítettünk köré székeket. A sarokban füstös, kormos tűzhely gubbasztott. A kiöregedett szőlőkarókból gyújtás is került. Néhány perc múlva már lobogott is a láng , a lábaiban sistergett, sercegett a jó disznópörkölt. Ugyanis a sonkát nyersen hozták, mert az a jó, ha ott készül el a helyszínen, és amikor már puhulni kezd, egy kis borral is nyakon öntik. A bortól lesz aztán a leve olyan fölséges, hogy ha az embernek beleér a nyelve, még a lába ujjában is érzi az ízét. Egyébként Imre volt a szakács. Ahogy odahajolt a tűz fölé, és a fejét megvilágította a láng, a nagy, kerek képén valósággal ragyogott a néphagyomány. A pörkölthöz homokban tárolt szép, egészséges zöldespirosas cseresznyepaprikát haraptunk, és, hogy ne csípje a szánkat, minden harapás után ittunk egy pohár bort. Így kezdődött az interjú. Hogy hogyan folytatódott, arra pontosan nem emlékszem. Azt még tudom, hogy később héberből és slagról ittuk a bort, és én a présmedencében aludtam, mert reggel az Imre keltett fel. — Mi van, édes komám? Beteg vagy? — kérdezte részvéttel. (Aranyszívű gyerekek ezek a parasztok. A bajban úgy együtt éreznek az emberrel...) — Nem, nem vagyok beteg — nyögtem —, csak egy kicsit a gyomrom meg a fejem... (glyukk). — Kutyaharapást a szőrével ... — nyomott a kezembe egy üveget. — Mi ez? — Pálinka. Kisüsti. Ha ebből iszol, rögtön rendbejössz. Nem jöttem rendbe (gluukk)! Nem bizony, még a vonaton sem. Azért volt úgy oda a szerkesztő. Rossz lett a riport — kevés benne a konkrétum. De hát kérem, tegyék a kezüket a szívükre, és mondják meg őszintén: én vagyok a hibás? (Gerencséri) CSAK MÉG EZ SIKERÜLJÖN... A kis Forgács Gizi akkor látott életében először belülről „igazi” szövőgyárat, amikor felvételre jelentkezett a KISTEXT gyárba. Valaki elébe tett két szál fonalat, és azt mondta neki: — No, kislány, mondja meg nekem, melyik a vastagabb? Gizi morzsolgatta ujjai között, nézegette, azután határozottan rámutatott az egyikre: — Ez! Mind a két szál egyforma vastag volt. De mivel a többi kérdésre jól megfelelt, megkérdezték tőle: — A szövő- vagy a fonótanulók közé írjuk? Szövő? Fonó? Őszintén szólva még azt sem tudta, mi a különbség a kettő között. De látva, hogy a többség a szövőtanulók sorába áll, odament ő is. Három hónappal ezelőtt volt a szakmunkásvizsga. Akkor az összes vizsgázó nevét beledobták egy nagy kalapba, és úgy sorsolták ki, melyik teremmesterhez kerül majd. Gizi még a szemét is behúnyta, a sorsolás közben, úgy mormogta magában: — Jaj, csak még ez sikerüljön. Jaj, csak a Vándori bácsihoz húzzanak ki... Kihúzták. És Vándori mester egy hét múlva már hat gépet bízott kedves tanítványa kezére. Gizi az új esztendőt már mint szövőnő kezdi, és most már nemcsak ő tanul, de tanít másokat is. A kispesti középiskolások járnak minden délelőtt a műhelybe, és nem egy közülük már Gizitől lesi a szövőnők mesterségét. És befejezésül csak egy mondatot Gizikétől: — Mi lesz a következő lépés? — Azt mondják, két évi gyakorlat után jelentkezhetek technikumba. Én nagyon, nagyon szeretném... r yarn1''WT'VT imr WW MINDEN ÚJ, MINDEN SZENZÁCIÓ Tegnap a terepen volt, ma tantermi foglalkozást vezet, s mindennap ébresztőtől takarodóig beosztottaival van. Huszonkét éves, és negyvennél is több katonát bíztak gondjaira. Ifjú parancsnok. Száznyolcvanhat centi magas, s ha megdicsérik, f elpirul. Amikor idén ősszel tisztté avatták, azt hitte, már mindent megtanult. Ma úgy érzi, hogy keveset tud. — Amikor kikerültem az iskoláról, úgy éreztem, eljött az én időm. Azt hittem, a tiszti hivatás nem is lesz oly nehéz. Azután bevonultak az első beosztottaim, megannyi egyéniség és legszívesebben hazaszaladtam volna apámhoz, Alsózsolcára, vagy volt iskolai parancsnokaimhoz, hogy megkérdezzem, miként kell ennyiféle emberből egységes csapatot kovácsolni. Ekkor ízlelte meg az emberré nevelés fáradságos, sokszor idegőrlő, nagy kitartást igénylő munkáját. Az első napoktól valósággal együtt élt beosztottaival, kipuhatolta, kik önállóak, kik szorulnak támogatásra, kik cinikusak, s kikben lüktet önfeláldozást, sok-sok áldozatot vállaló szív? S mire a katonák beöltöztek, mikorra első beosztottai megtanulták a jobbra, balra át-ot, ő is gazdagabb lett sok tapasztalattal. — A hivatás első lépcsőin a legnehezebb felkapaszkodni — mondja. — Ekkor még nincs rutin, és nincs „típuseset” sem. Ekkor csak egyedi jelenségek vannak, minden új, minden szenzáció. Talán meg sem birkóztam volna velük, ha tapasztalt tiszttársaim nem sietnek segítségemre. A KISZ — melynek tagja vagyok — nagyon sokat segített. De a munka nehezét magamnak kellett elvégeznem. Orbán Károly hadnagy elvtárs elindult hivatásának széles útján. Az új esztendőben már ő is többet tud arról, milyen sikerrel. AGYAR... — Értse meg: az én egyéni terveim szorosan hozzákapcsolódnak a Csepeli Vasműhöz. Sokszor kérdezik tőlem, miért rajongok annyira a szakmámért. Azért, mert szép. És miért szép a kohászat? Azért, mert fontos! — ismétli a fiatal kohómérnök Gáti Jenő újra és újra. — Hogyan fogadta a hírt, amikor kinevezték a Vasmű kohászati termelési osztályának vezetőjévé? — Bizony egy kicsit szorongtam! Nem csoda! Hat gyár és csaknem tizenkétezer ember tartozik hozzám. Hat gyáregység munkáját kellett megismernem. Persze az ismerkedés még ma is tart... — Ha munka után hazamegy, mivel tölti a délutánokat? Mozi színház, séta... — Ez is, az is. De leginkább tanulok. Németül és angolul, hogy lefordíthassam a külföldi szakfolyóiratokat. Már régen foglalkoztat a kohászati üzemek automatizálása. Nemrég a Szovjetunióban jártam és láttam, hogy az ottani gyárak hengersorai mellett szinte teljesen megszűnt a nehéz fizikai munka. Manipulátorok helyettesítik az embert. — A terveiről, vágyairól még nem beszélt... — De hiszen állandóan csak arról beszélek! Itt van például a saválló lemez melynek tonnája százezer forintba kerül. A most folyó kísérletek befejezése után gyár létesül majd e drága importanyag hazai gyártására... — Saját magáról beszéljen. Az életéről... — Ez az én életem! Tudja milyen öröm volt, mikor láttam, hogy a kísérlet sikerül! Bármit kérdeztem, bárhogyan csűrtem-csavartam a mondatokat, Gáti Jenő mindig visszatért a gyárra, a munkájára, amely betölti egész harminckétéves életét. Az életét tette fel a munkára. Csiri nővérke A minap valamelyik beteg megneszelte, hogy a nővérkét két hónapja még Csirinek becézték a Varga Katalin ápolónőképzőben. Amikor a halkszavú, csendesléptű Szabó Irén belépett a kórterembe, a becenevén szólította meg. A húszéves kis ápolónő odalépett az ágyhoz, megigazítottaa takarót és csendesen csak ennyit mondott: — Ne tessék engem Csirnek szólítani. Én már fomoly ápolónő vagyok! Csiri, — nekünk magéigedte, hogy így hívjuk — a Balassa utcai ideggyógyszati klinika üdvöskéje. Göbeházáról, a Hajdú-Bih megyei kisközségből úgy dúlt az életnek, hogy orv lesz belőle. De a felvételi nem sikrült... Úgy érezte ak, hogy minden vágya romni dőlt. S az újságban szénbe ötlött a hír a Varga Ktalin ápolónőképzőről... A fiatal nővérke már ni, akar orvos lenni. Éléi célját: segíthet az emberen! Fáradhatatlanul já a betegágyak közötti rö kis utat, s visz friss vizet, hírt, vidámságot. — Soha nem hittem, ha ilyen nehéz lesz a munka Azért fárasztó, mert máig jókedvűnek kell lenn, ha belülről mást diktálna a szívem. A nővér csak aki lehet ideges, ha a betei nem látják. A betegem állandóan a saját haján reng. Ilyenkor leülök ágyszélére és mesélek Filmekről, könyvekről, só darabokról. Az a legszi pillanat, amikor látom, ha rövid időre megfeledkezte betegségükről. Évek kellenek, hogy iskolában tanultakat bellessze az életbe. Mohón sretne mindent megtanulni Kicsit szégyellem !gam, amikor egy-egy betséget még nem értek. Ilykor elcsenem a skórlapot, titokban valamelyik orvo megkérdezem, hogy mit lent? Csiri nővérke boldog. ír széfogja magán a fehér penyt, s szalad be a kezembe. Várják a betegei ►i .