Magyar Ifjúság, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-02 / 1. szám

Kovács János már az új - -= ház ablakából nézi, hogy ■ .r~~" mikor szikkad fel egy ki­~ .....~~= csit az út, mert nincs ked­vére a kényszerpihenő. Menátovics Sándor bácsi ■z= hol mosolyogva, hol komoly­an arccal mesél a fiataloknak = a régi tanyai emberek éle­— Jó lenne már, ha mi "= is Ebesen laknánk — mu­­tat Mészáros Lajos a távo­__ labbi falu felé, majd ke­=?== rét szeméhez emelve fi­­-f= gyeli a szép új házakat. . .­=■ (Gajdár Pál felvételei.) /Jt^ginogtak a tanyák Ebes kör­­tm/a nyékén.__/ /— Rájuk fért már — mondja csendesen Menátovics Sándor, a Vörös Csillag Tsz tagja és elgondolkozva kinéz az iroda ablakán. Kívülálló ember legtöbbször hamis fogal­makat alkotott az életükről. Vonzó, idilli ma­gányt sejtett a tanyák csendjében, s titkon még vágyott is utána. Csak aki itt él, az tudja igazán, mit is jelent tanyán lakni. Az akácfákkal körülvett horpadt házikóik űzött cselédek nyomorát takargatták. A nyomort, melyről az ebesiek nem beszélnek szívesen, mert a múltjuk. Keserű emlék, fekete és sú­lyos, mint a hajdúsági sár. Néhány évvel ezelőtt még hiába kerestük volna ezt a helységnevet a térképen: Ebes. Észrevétlenül, napról napra nőtt fel a deb­receni országút mellett. Abban különbözik a többi falutól, hogy rendezett utcái, egyforma, tiszta és takaros házai vannak. Lakói ter­melőszövetkezeti parasztok, akik hadat üzen­tek a tanyai életnek. Az idősebbek még csak el-elbírkóztak vol­na a sárral, de fiaik számára már nyomasztó volt a tanyai csend és az egyedüllét. Gond­juk: három és félezer hold föld, gondjuk: a gép, gondjuk: a szép ruha és a mozi... S mindez más vágyakat érlelt meg bennük, melyek túlnőttek a szűkablakú, szárkupacok­kal körülvett házikók világán. Erről beszél­getünk Kovács Jánossal. A zömök, szőke hajú legény rákönyököl az asztalra és eres, töm­zsi kezén nyugtatja a fejét. Tekintete újra és újra körüljárja a szobát, nem tud vele be­telni. A múlt hónap óta ők is ebesi lakosok. Néhány éve egyre csak a pénzt gyűjtötte két öccsével együtt, hogy felépülhessen az új ház. Segítség is akadt. A szövetkezetben az idén megkezdték a szénporos téglaégetést, melyből nekik is jutott. — így tudtunk kikecmeregni a sárból — mondja elégedetten. Nehéz lenne az örömet leírni, melyet a család érzett, amikor házavató ebédhez ül­tek. János az asztalfőn foglalt helyet, s az öreg, kopott tanyai házukra gondolt, mely azóta talán m­ár össze is dőlt. Az anyjuk kiszedte az ételt a tányérokba, a szeme ned­vesen csillogott és boldog-szomorúan meg­jegyezte: — Csak szegény apátok megérhette volna. S­­okan élnek még kinn a tanyákon, de már mindenütt komolyan foglal­va la­koznak a költözködés gondolatával. Karmazsin Istvánék is új otthont akarnak építeni Ebesen. A fiú nagyon unja már a kinti életet. Hosszú az út a faluig, sokáig kell a Gál-dűlő sarát dagasztani, s a a téli estéken nincs mit csinálni. — Néha elmegy az ember a szomszédba kártyázni, aztán lefekhet aludni. Ennyi az egész — mondja a 21 éves, kékszemű fiatal­ember. — De majd ... A „majdról” szűkszavúan nyilatkozik. Né­ha, esténként papírt és ceruzát fog, s azt számolgatja, hány munkaegysége van a csa­lád öt tag­jának. Ezer? Még több. Magában­ már rég eltervezte: ha beköltöznek Ebesre, akkor elvégzi az általános iskolát és megta­nul traktort vezetni. — Azt szeretem — mondja és úgy nézi a­ közelben pöfögő Zetort, mintha máris ő len­ne a vezetője. Kiderül, hogy mást is szeret. De ezt már a többiek mondják el róla. La­kodalomra készül, két fiasdisznót hizlal, és az árát a „nagy napig” beteszi a bankba. Esteledik. A szántóföldek fölött sűrűsödik a köd. Karikás ostor pattog, valaki a karám felé tereli a sertéseket, csizmája nagyokat cuppan a sárban. Mészáros Lajos az, a ma­gas, halk beszédű fiatalember. Nyomában apró, fekete kutya kullog, Lajos nagyon sze­reti, s helyette inkább maga fut a malacok után. — Én vagyok a kanász — mutatkozik be tréfásan, s egy kicsit feljebb nyomja a kucs­mát izzadt homlokán. Nagyot szív a csípős, esti levegőből, s öreges-akkurátusan felelget kérdéseimre. — Hogy élünk? Hát, megvolnánk valahogy — így ő. A „valahogy” ezt jelenti: ketten laknak együtt az apjával, nyugdíjas tsz-parasat, az idén már két hízót öltek, kettőt eladnak, még öt röfög az akolban, tavasszal sok pénzt adnak érte. Mire költik az árát? — Hátravalót kellene összekuporogni bólogat, s érezni, hogy komolyan beszél. Az idén ötszáz munkaegység értékét viszi haza, s ezen felül a fiataloknak kijáró tízmázsa kukoricát. Lesz miből hozzákezdeni az épít­kezéshez. Mészáros bácsi már hosszú évek óta vágyik arra, hogy saját otthonában élje le hátralevő éveit. Eleget gürcölt a volt nagy­­gazdáék földjén és sokat szorongott a szűk, füstös cselédszobákban. Emlegeti is a fiának. Lajos meg arra gondol, hogy ha beköltöznek Ebesre, gyakrabban jár moziba, meg bálba­, és több idő jut az olvasásra is. — Az újmódi könyveket szívesen olvasom — mondja és hosszan néz a távolabbi falu felé, melyet hét évvel ezelőtt alapítottak a hajdani cselédek. Miért? /R/É ért legtöbbnek soha sem volt imm saját háza, mert sokszor már t. / I későn érkezett az orvos, mert messze esett iskola, város, mozi és minden, ami megkönnyíthette volna az életüket. És mert most emberi körülmé­nyek között, jól élnek az ebesi Vörös Csillag Termelőszövetkezet tagjai... Hankóczi Sándor­ ­ — Szeretnék megtanulni ■—'■­­ traktort vezetni — mondja ■ ■ , mosolyogva Karmazsin Ist­­... van. Az Express Ifjúsági Utazási és Szolgáltató Vállalat ffrffffC társasutazásokat szervez 1960. tavaszán: 1. Moszkva—Leningrád 15 nap Részvételi díj: 1992.— Ft+300 rubel zsebpénz 2. Városnézés az NDK-ban. Berlin—Potsdam—Königstein útvonalon 14 nap. Részvételi díj: 1845,— Ft+60 márka zsebpénz 3. Brünn—Pozsony útvonalon 4 és fél nap Részvételi díj: 720,— Ft +60 korona zseb­pénz Jelentkezni lehet az Express Ifjúsági Utazási és Szolgáltató Vállalatnál, Budapest, XII., Böszörményi u. 20—22., vagy Bu­­daapest, V., Váci u. 10. (városi irodán). Izgalmas bűnügyi történet Magyarul beszélt NDK film. 14 éven alul nem ajánlott. AZ ELSŐ l­ÉPÉS fim HOSSZÚ LENNE FELSOROLNI, MI MINDEN TÖRTÉNT AZ ÓESZ­TENDŐBEN. BESZÉLHETNÉNK GYÁRAKRÓL, TERMELŐSZÖVETKEZE­TEKRŐL, HANSÁGRÓL, BALATONI SÁTORTÁBOROKRÓL, ÜNNEPNAPOKRÓL ÉS HÉTKÖZNAPOKRÓL... MI INKÁBB AZZAL PRÓBÁL­KOZTUNK, HOGY ÖT FIATAL EMBER ÉLETÉN KERESZTÜL MUTASSUK MEG, MIT ADOTT NEKIK, — S EZZEL EGY KICSIT MINDNYÁ­JUNKNAK IS — AZ ELMÚ­LT ESZTENDŐ. VAN KÖZÖTTÜK KOHÓMÉRNÖK, ÁPOLÓNŐ, OPERAÉNEKES, HONVÉDTISZT, SZÖVŐNŐ. AMI TÖRTÉNETÜKBEN KÖZÖS: VALAMENNYIEN PÁLYAKEZDŐK. MOST LÉPNEK PÁLYÁJUK ELSŐ, JELENTŐS LÉPCSŐFOKÁRA, TELE TER­VEKKEL, VÁGYAKKAL NÉZNEK AZ ÚJ ESZTENDŐ ELÉ. (írták: Sárdi Mária, Somos Ágnes és Bodrogi Sándor) SARASTRÓ a közönség előtt 1957 tavaszán egy magas, barna fiatalember jelentke­zett az Operaházban. Bemu­tatkozásul egyik legkedve­sebb számát, a Varázsfuvo­la főpapjának, Sarastrónak csodaszép áriáját választot­ta. Amikor a próbaéneklésről visszament az Újpesti Gyap­­júszövőbe, ahol tíz esztendő­vel ezelőtt mint ifjúmunkás kezdte, mindenki azzal fo­gadta a fiatal textiltechni­kust: — Sikerült? Nem mert igent mondani, de a munkatársak már öröm­mel szorongatták a kezét, ők bíztak Mészáros Sándorban, ezért taníttatták a gyár költ­ségén. Így lett Mészáros Sándor a Magyar Állami Operaház ösztöndíjas énekese. Nehéz munka következett. Előbb egészen kis szerepek, később már nagyobbak. A Tosca bör­tönőre, Napóleon a Háry Já­nosban, őrtálló a Varázsfu­volában, azután a múlt esz­tendő novemberében az első nagyobb állomás, az Aida fő­papja , Ramsis. Alig két esztendő az Ope­raházban, és máris ilyen nagy munkát, tudást igénylő szerepek. Hogyan? A fiatal basszista szerény fiú, és erre a kérdésre szin­te az Operaház egész névso­rát sorolja, mennyire segíti őt mindenki. Tanárairól be­szél, partnereiről és a kórus tagjairól, akiket igazságos, de a legszigorúbb kritikusok­nak tart. Ami három évvel ezelőtt merész álomnak tűnt, azt 1960 hozza meg a tehetséges, fiatal basszistának. A Va­rázsfuvola felújításának be­mutatójára készül januárban az Operaház. A második sze­reposztást a fiatalokra bíz­ták, és Mészáros Sándor Sa­­rastró szerepében most­ már nemcsak a vizsgabizottság, de a közönség elé is odaáll­hat. Talán éppen ez a szerep — az éj királynőjét, a sötétsé­get elűző, az igazság, az em­beri jóság győzelmét hirdető főpap szerepe — jelenti majd az igazi pályakezdetet a fia­tal énekes útján. z a riport rossz! Még meg sem írtam, ami­kor a szerkesztő rám nézett, és már akkor meg­mondta: nem lehet közölni — legföljebb majd Szilveszter­kor. Biztosan igaza van (glyukk). Na tessék. Rá is csuklottam. Úgy látszik, valaki emleget. Hiába, sok az ismerősöm. Mert, micsoda dolog az — méltatlankodott a szerkesztő —, hogy valaki az olvasóknak panaszkodik? Amikor már Pe­tőfi is megmondta: ha nem tudsz mást, mint elnyafogni saját fájdalmadat... Engem nem érdekel... (gluukk): Én akkor is panasz­kodom! Igenis, panaszkodom, mert nem vagyok megelégedve a magyar paraszt vendégszere­tetével. Amióta ezek a drága jó gyerekek leszüreteltek, és legyilkolták a disznókat, azóta egyenesen gátolják az embert a munkában. Mert kérem, mi baja lehet egy pesti újságírónak? Ha van pénze, iszik, ha nincs pénze, nem iszik. Ha elmegy egy művészhez, vagy tudóshoz, kér tőle egy interjút , megkapja. De mit csináljon az a szegény falura járó riporter? Ha el­megy Egresre, benéz a Bence Józsi bácsihoz; kér tőle egy interjút — kap egy pohár bort. Ha elmegy Kerekegyházára, benéz a Szabó Jani bácsihoz; kér tőle egy interjút — kap két pohár bort. Solton kap három pohár bort meg egy rőt kolbászt. Ha rossz a gyomra, megkínálják egy pohár pálin­kával. Ha nem használ, meg­kínálják kettővel. Ha nem gyógyul meg tőle, akkor bele­pusztul, de enni és inni mu­száj. Muszáj, mert a falusi ember ételét-italát — ha szí­vesen adja — megvetni nem szabad. És aki nem veti meg — mert nem akar senkit meg­sérteni —, az úgy jár, mint én a múltkor Badacsonyban... (gluukk)L­emegyek az egyik jó komámhoz — ismer­tem, mert riportot ír­tam róla pár hónappal ezelőtt — mondom neki: a pinceszer­ről szeretnék valami színes beszámolót csinálni. Az érde­kelne, hogy megvannak-e még a régi présházak, élnek-e még a régi hegyi szokások? (És a többi, és a többi...) Mert úgy van az, kérem, hogy izgatja az embert — nemcsak engem, másokat is —, most, hogy egy­re alakulnak a tsz-ek: mi lesz a borospincékkel? — Értem — bólintott Ferkó. Mert így hívják a jó komá­mat. Olyan 23—24 év körüli fiatalember. Azt mondja: — Én nem akarok sokat pré­dikálni, felülünk a „csikóra”, aztán kimegyünk a Szent Györgyvári hegyre. Ott akad egy-két régi pince, meg egy­két régi szokás is. De előbb szólok a komának, az Imré­nek, mert ő járatosabb az effé­le népi dolgokban. Szép piros Pannóniát veze­tett elő a fészerből, ami per­cek alatt felröpített bennünket a szőlőhöz. Ahogy megálltam a tetőn, és lenéztem a völgy­be, még a levegő is más volt, ízesebb, illatosabb. Kihúzta zsebéből a nagy péter-kulcsot, amit azért hívnak péter-kulcs­­nak, mert hozzá hasonló csak szent Péternek lehet odafenn a mennyországban. De hát kell-e annál nagyobb menny­ország, mint amikor kitárul egy badacsonyi pince ajtaja, és az ember arcába belecsap a hordópenész, fojtó, keserű sza­ga. Fogadok, hogy akinek egy­szer része volt e földi tóban, az sohasem kívánkozik más mennyországba. Egy üres kádat borítottunk fel asztalnak. Fatuskókból, saj­tárokból és egyéb alkalmatos­ságokból kerekítettünk köré székeket. A sarokban füstös, kormos tűzhely gubbasztott. A kiöregedett szőlőkarókból gyújtás is került. Néhány perc múlva már lobogott is a láng , a lábaiban sistergett, ser­­cegett a jó disznópörkölt. Ugyanis a sonkát nyersen hoz­ták, mert az a jó, ha ott ké­szül el a helyszínen, és ami­kor már puhulni kezd, egy kis borral is nyakon öntik. A bor­tól lesz aztán a leve olyan föl­­séges, hogy ha az embernek beleér a nyelve, még a lába ujjában is érzi az ízét. Egyébként Imre volt a sza­kács. Ahogy odahajolt a tűz fölé, és a fejét megvilágította a láng, a nagy, kerek képén valósággal ragyogott a népha­gyomány. A pörkölthöz homokban tá­rolt szép, egészséges zöldes­pirosas cseresznyepaprikát ha­raptunk, és, hogy ne csípje a szánkat, minden harapás után ittunk egy pohár bort.­­ Így kezdődött az interjú. Hogy hogyan folytató­dott, arra pontosan nem emlékszem. Azt még tudom, hogy később héberből és slag­ról ittuk a bort, és én a prés­medencében aludtam, mert reggel az Imre keltett fel. — Mi van, édes komám? Beteg vagy? — kérdezte rész­véttel. (Aranyszívű gyerekek ezek a parasztok. A bajban úgy együtt éreznek az emberrel...) — Nem, nem vagyok beteg — nyögtem —, csak egy ki­csit a gyomrom meg a fejem... (glyukk). — Kutyaharapást a szőré­vel ... — nyomott a kezembe egy üveget. — Mi ez? — Pálinka. Kisüsti. Ha eb­ből iszol, rögtön rendbejössz. Nem jöttem rendbe (glu­ukk)! Nem bizony, még a vo­naton sem. Azért volt úgy oda a szerkesztő. Rossz lett a ri­port — kevés benne a konkré­tum. De hát kérem, tegyék a kezüket a szívükre, és mond­ják meg őszintén: én vagyok a hibás? (Gerencséri) CSAK MÉG EZ SIKERÜLJÖN... A kis Forgács Gizi akkor látott életében először belül­ről „igazi” szövőgyárat, ami­kor felvételre jelentkezett a KISTEXT gyárba. Valaki elébe tett két szál fonalat, és azt mondta neki: — No, kislány, mondja meg nekem, melyik a vasta­gabb? Gizi morzsolgatta ujjai kö­zött, nézegette, azután hatá­rozottan rámutatott az egyik­re: — Ez! Mind a két szál egyforma vastag volt. De mivel a töb­bi kérdésre jól megfelelt, megkérdezték tőle: — A szövő- vagy a fonóta­nulók közé írjuk? Szövő? Fonó? Őszintén szólva még azt sem tudta, mi a különbség a kettő között. De látva, hogy a többség­ a szövőtanulók sorába áll, odament ő is. Három hónappal ezelőtt volt a szakmunkásvizsga. Akkor az összes vizsgázó nevét beledobták egy nagy kalapba, és úgy sorsolták ki, melyik teremmesterhez ke­rül majd. Gizi még a szemét is be­­húnyta, a sorsolás közben, úgy mormogta magában: — Jaj, csak még ez sike­rüljön. Jaj, csak a Vándori bácsihoz húzzanak ki... Kihúzták. És Vándori mes­ter egy hét múlva már hat gépet bízott kedves tanítvá­nya kezére. Gizi az új esztendőt már mint szövőnő kezdi, és most már nemcsak ő tanul, de ta­nít másokat is. A kispesti középiskolások járnak min­den délelőtt a műhelybe, és nem egy közülük már Gizi­től lesi a szövőnők mester­ségét. És befejezésül csak egy mondatot Gizikétől: — Mi lesz a következő lé­pés? — Azt mondják, két évi gyakorlat után jelentkezhe­tek technikumba. Én nagyon, nagyon szeretném... r yarn1''WT'VT imr WW MINDEN ÚJ, MINDEN SZENZÁCIÓ Tegnap a terepen volt, ma tantermi foglalkozást ve­zet, s mindennap ébresztőtől takarodóig beosztottaival van. Huszonkét éves, és negyvennél is több katonát bíztak gondjaira. Ifjú pa­rancsnok. Száznyolcvanhat centi magas, s ha megdicsé­rik, f elpirul. Amikor idén ősszel tisztté avatták, azt hitte, már mindent megta­nult. Ma úgy érzi, hogy ke­veset tud. — Amikor kikerültem az iskoláról, úgy éreztem, eljött az én időm. Azt hittem, a tiszti hivatás nem is lesz oly nehéz. Azután bevonul­tak az első beosztottaim, megannyi egyéniség é­s leg­szívesebben hazaszaladtam volna apámhoz, Alsózsolcára, vagy volt iskolai parancsno­kaimhoz, hogy megkérdez­zem, miként kell ennyiféle emberből egységes csapatot kovácsolni. Ekkor ízlelte meg az em­berré nevelés fáradságos, sokszor idegőrlő, nagy kitar­tást igénylő munkáját. Az első napoktól valósággal együtt élt beosztottaival, ki­puhatolta, kik önállóak, kik szorulnak támogatásra, kik cinikusak, s kikben lüktet önfeláldozást, sok-sok áldo­zatot vállaló szív? S mire a katonák beöltöztek, mikorra első beosztottai megtanulták a jobbra, balra át-ot, ő is gazdagabb lett sok tapaszta­lattal. — A hivatás első lépcsőin a legnehezebb felkapaszkod­ni — mondja. — Ekkor még nincs rutin, és nincs „típus­eset” sem. Ekkor csak egye­di jelenségek vannak, min­den új, minden szenzáció. Talán meg sem birkóztam volna velük, ha tapasztalt tiszttársaim nem sietnek se­gítségemre. A KISZ — mely­nek tagja vagyok — nagyon sokat segített. De a munka nehezét magamnak kellett elvégeznem. Orbán Károly hadnagy elvtárs elindult hivatásának széles útján. Az új esztendő­ben már ő is többet tud ar­ról, milyen sikerrel. AGYAR... — Értse meg: az én egyéni terveim szorosan hozzákap­csolódnak a Csepeli Vasmű­höz. Sokszor kérdezik tőlem, miért rajongok annyira a szakmámért. Azért, mert szép. És miért szép a kohá­szat? Azért, mert fontos! — ismétli a fiatal kohómérnök Gáti Jenő újra és újra. — Hogyan fogadta a hírt, amikor kinevezték a Vasmű kohászati termelési osztályá­nak vezetőjévé? — Bizony egy kicsit szo­rongtam! Nem csoda! Hat gyár és csaknem tizenkét­ezer ember tartozik hozzám. Hat gyáregység munkáját kellett megismernem. Per­sze az ismerkedés még ma is tart... — Ha munka után haza­megy, mivel tölti a délutáno­kat? Mozi színház, séta... — Ez is, az is. De legin­kább tanulok. Németül és angolul, hogy lefordíthas­sam a külföldi szakfolyóira­tokat. Már régen foglalkoz­tat a kohászati üzemek auto­matizálása. Nemrég a Szov­jetunióban jártam és láttam, hogy az ottani gyárak hen­gersorai mellett szinte telje­sen megszűnt a nehéz fizi­kai munka. Manipulátorok helyettesítik az embert. — A terveiről, vágyairól még nem beszélt... — De hiszen állandóan csak arról beszélek! Itt van például a saválló lemez melynek tonnája százezer forintba kerül. A most fo­lyó kísérletek befejezése után gyár létesül majd e drága importanyag hazai gyártására... — Saját magáról beszél­jen. Az életéről... — Ez az én életem! Tudja milyen öröm volt, mikor láttam, hogy a kísérlet sike­rül! Bármit kérdeztem, bár­hogyan csűrtem-csavartam a mondatokat, Gáti Jenő min­dig visszatért a gyárra, a munkájára, amely betölti egész harminckétéves életét. Az életét tette fel a mun­­kára. Csiri nővérke A minap valamelyik be­teg megneszelte, hogy a nő­vérkét két hónapja még Csirinek becézték a Varga Katalin ápolónőképzőben. Amikor a halkszavú, csen­desléptű Szabó Irén belépett a kórterembe, a becenevén szólította meg. A húszéves kis ápolónő odalépett az ágyhoz, megigazította­­a ta­karót és csendesen csak ennyit mondott: — Ne tessék engem Csir­nek szólítani. Én már fo­­moly ápolónő vagyok! Csiri, — nekünk magéi­gedte, hogy így hívjuk — a Balassa utcai ideggyógy­szati klinika üdvöskéje. Gö­beházáról, a Hajdú-Bih megyei kisközségből úgy­­ dúlt az életnek, hogy orv lesz belőle. De a felvételi nem sik­rült... Úgy érezte ak, hogy minden vágya romni dőlt. S az újságban szén­be ötlött a hír a Varga K­talin ápolónőképzőről... A fiatal nővérke már ni, akar orvos lenni. Éléi célját: segíthet az embe­ren! Fáradhatatlanul já a betegágyak közötti rö kis utat, s visz friss vizet, hírt, vidámságot. — Soha nem hittem, ha ilyen nehéz lesz a munka Azért fárasztó, mert m­áig jókedvűnek kell lenn, ha belülről mást diktálna a szívem. A nővér csak aki lehet ideges, ha a betei nem látják. A beteg­em állandóan a saját haján­­ reng. Ilyenkor leülök ágyszélére és mesélek Filmekről, könyvekről, só darabokról. Az a legszi pillanat, amikor látom, ha rövid időre megfeledkezte betegségükről. Évek kellenek, hogy iskolában tanultakat bel­lessze az életbe. Mohón s­retne mindent megtanuln­i Kicsit szégyellem !­gam, amikor egy-egy bet­séget még nem értek. Ily­kor elcsenem a skórlapot, titokban valamelyik orvo megkérdezem, hogy mit lent? Csiri nővérke boldog. ír széfogja magán a fehér penyt, s szalad be a ke­zembe. Várják a betegei ►i .

Next