Magyar Ifjúság, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1961-07-01 / 26. szám

ÚJ A VÉLEMÉNYE? A Komszomolszkaja travna ankétja a Fórumra Június 25-én kezdődik Moszkvá­ban a Világifjúsági Fórum. Ezzel az eseménnyel kapcsolatosan több szovjet lap, a Komszomolszkaja Pravda, a Lityeraturnaja Gazeta, a Szmena, a Junoszty és a Vok­­rug Szveta kérdőívvel fordul a különböző országok fiataljaihoz. A Fórum célja a sokoldalú véle­ménycsere. Viszont sokan nem juthatnak el a Fórumra ezeken a válaszokon keresztül mégis hangot kaphat az ő véleményük is­ a világ ifjúságának nagy ta­lálkozóján. A kérdések a követ­kezők: 1. véleménye szerint melyek korunknak azok a legfontosabb problémái, amelyeknek megoldása csak akkor lehetséges, ha a vi­lág ifjúsága egyesíti erejét? 2. Hazájában a fiatalság prob­lémái közül (a munka, a képzés, a kultúra, a technika és a szo­ciális fejlődés terén) melyek a legfontosabbak? 3. Mit kell tenni ön szerint a béke megszilárdítása érdeké­ben? Hogyan vélekedik az álta­lános és teljes leszerelésről? 4. Mi a véleménye a különböző országok fiataljai kapcsolatainak kiszélesítéséről? 5. Mi a véleménye hazája fia­talságáról és problémáiról? 6. Ön szerint mi a legjellem­zőbb kortársaira (céltudatosság, kötelességtudat, céltalanság, lel­kesedés, szkepticizmus stb.)? 7. Van-e személyes célja az életben? 8. Mi ez a cél és hogyan gon­dolja­ elérni ? 9. Hisz-e abban, hogy eléri cél­ját? 10. Hány éves? Képzettsége? Foglalkozása? Neme? Hol él , milyen országban, faluban vagy városban? Válaszát elküldheti szerkesztő­ségünknek, vagy közvetlen Moszk­vába, a következő címre: Redak­­cija Komszomolszkaja Pravda, Moszkva. otrockja, tlpafyfo & | , v., A FESTŐ ■yy'/t. v. ,*//. CSŐBÚTOR v ./Ki'/r/ AZ EGYSINÜ VASÚTTAL me­gyünk az olasz Párizs Lágymányosá­ra egy csepp Magyarországot látni. Belgák, csehszlovákok és brazil lá­nyok az útitársak, s egy pergőnyelvű, nyughatatlan olasz bácsi, aki kéret­len szívélyességgel magyaráz: — Torinóban ötven éve már volt egy kiállítás, azt is a munka tiszte­letére rendezték. Láttam, ahogy meg­néztem ezt is, de ide most jövök má­sodszor ... — Mi tetszett akkor? — A brazil pavilon ... Mindenki kapott ingyen egy csésze kávét... — És most? Gondoltam, az olasz pavilont ajánlja majd, vagy az amerikait, aminek méreteiről, modern megoldá­sáról sokat beszéltek Torinóban. — Ha bemennek a főépületbe, ke­ressék az emeletre vivő lépcsőt, ott találják a magyar kiállítást, — azt nézzék meg. Mint egy kis oázis eb­ben a nyugtalan, moderneskedő, de alig érthető kavargásban. A „MONORATOIA" MEGÉRKE­ZIK, s bácsi sietős léptekkel tűnik el. Az egysínű vasút több, mint fél kilo­méteres pályán viszi a látogatókat a fő­bejárattól a kiállítási csarnokig. A magyar ifjúsági küldöttség pedig ott áll a hatalmas, betonból és üveg­ből épített, óriási oszlopokra tá­maszkodó épület előtt és mintha ösz­­szebeszéltünk volna, valamennyien a mozgólépcsőt keressük, az emeleti oázishoz vezető utat... A kiállításon szereplő országok mindegyike külön témát kapott. A Szovjetunió például a munkahely egészségügyét mutatja be, Csehszlo­vákia a termelőszövetkezetek fejlő­déséről ad számot, az angol pavilon­ban láthatjuk a tudomány nagy sze­repét a termelőmunkában, a magyar részleg témája pedig a kézműipar. Múlt századi egyedi remekekkel kezdődik kiállításunk: díszes or­mánysági ládával, mézeskalács-sütők formáival. Mellettük mai alkotások: herendi porcelánok, üveg és fémtár­gyak. Ez a rész szimbolizálja a „kez ’-et. A következő rész azt mutat­ja, mit adott az emberi értelem és tehetség — a „fej”. Itt az Eötvös-in­­gától Bláthy-Zipernovszky-Déri transzformátorán át Csonka János karburátoráig mindent megtalálni, amivel a magyar tudósok, feltalálók gazdagították a világot. — Magam sem tudtam — mondta Signore Agnelli, a Fiat gépkocsigyár egyik igazgatója, — hogy magyar mérnökök találták fel a karburátort... A „SZÍV” a magyar kiállítás harma­dik vezérgondolata. Mit adott a nép­nek a felszabadulás után kibontako­zó emberi munka? Maketten mutat­juk a látogatóknak a szentendrei kul­­túrházat, a Hámán Kató úti úttörő­palotát ... A legtöbben is mégis egy óriási készülék előtt állnak. A Gam­ma daganatkutatója egyetlen a vilá­gon. A tudomány csodája. A beteg ráfekszik, bekapcsolják a motort, s egy tű az előtte elhelyezett grafiko­non pontosan kirajzolja a belső da­ganat helyét. — Eleinte kevesen jöttek hozzánk — mondja Kalmár György, a magyar kiállítás vezetője. — Aztán meg­tört a jég. A gyerekek, akik az isko­lával voltak itt először, másnap el­hozták szüleiket, s a szülők a bará­tokat, azok meg vidéki ismerőseiket is. „E un solliero dopo tanti schemi astratti — Megkönnyebbülés ez any­­nyi absztrakt ta­bla után” — írta ven­dégkönyvünkbe­ professoressa Odine Mari, egy lányiskola igazgatónője... A CIRCORAMA épületében, ahol a Walt Disney társaság pompásan szép filmjét látjuk a mai Olaszország népéről, tájairól, találkoztunk ismét öreg olasz barátunkkal. — Látták? — kérdi rögvest. . — Mit? — Hát a magyar kiállítást! Most mondom csak, hogy magya­rok vagyunk, s persze hogy első dol­gunk volt oda menni. — Becsüljék meg nagyon ezt az életet — szólt. — Én láttam Budapes­tet. 20—25 éve, az új Magyarország­ról csak most kaptam képet. De egy nagyon őszintén, szép, finom vonások­kal megrajzolt képet. Grazie, amici — Köszönöm barátaim ... ONODY GYÖRGY -K”KicKX'K'K'KyrKnnK+-*'Xlcxn*'*******1r*'tr*lr**-****ick***-**** ***'*■**+-* OÁZIS TORINÓBAN Kókuszdióval... O­lajkutak nélkül aligha képzelhetnénk el Romániát. Az olajkút immár nemcsak Prahova — a román kőolaj „bölcsője” — jellegzetessége, hanem végigkíséri a látogatót szinte az egész országban — Moshestiben, Mold­vában, Erdélyben, s a tengerpart mentén. Olajkút rajza díszíti a Román Népköztársaság címerét is. Ploestiben egész ,,olaj-dinasztiákkal” találkoz­tunk. A nagyapa, aki még bádogsisakban, kötél­hágcsón szállt le az olajkút mélyére és vödörrel húzták fel az ott mert olajat, most háza melletti kis kertjét gondozza. Az ..apa” a Himalája mel­lett, Indiában fúrja az olajkutakat, a fiú pedig az olajipari technikumon tanul.. . Dumitrescu Dumitru, az ötvennyolc esztendős mester, több, mint három évtizedes szakmai gya­korlattal — egy prahovai „olajcsalád” jellegzetes képviselője. Dumitrescu Dumitru apja néhány évtizeddel ezelőtt még szekérrel járta Ploesti utcáit: olajat árult, mint ma a szódavizes. Ő azonban már a kőolajipari gépekhez szegődött. Tizenhat eszten­dős korában került a belga Concordia érdekelt­ség javítóműhelyébe, amelyből — elsősorban az utolsó évtizedben — kifejlődött m áz.Május 1. kő­olajipari gépgyár. A fabódés javítóműhelyből Európa egyik legjelentősebb gyára lett. Fúrótor­nyokat — jelenleg 4500 méter mélységig, — szi­vattyúkat, finomítóberendezéseket és komplex berendezéseket készít. Nemcsak a romániai szük­ségleteket látja el, hanem a termelés 50 százalé­ka külföldre megy, közte Indiába is. Sokan jártak Indiában ebből a gyárból... Szo­­ltán Oszkár, a főmérnök irányította India föld­jén az első román fúrófelszerelés felállítását, Dja­­vara Mucinál. Azon a vidéken sok gázkitörés volt, s ezeket az „istenek” cselekedetének tekin­tették, s tiszteletére templomot is építettek a helybeliek. A hegy már kétezer esztendeje zarán­dokhely volt. A sziklára épített templom néhány üregén jött ki a gáz, amely a pap gyertyagyújtá­sára robbant, s erre fel­hozták az áldozati elede­leket az „isteneknek” ... A geológusok megmond­ák, hogy ha olajért fúrnak, ott feltörhet a gáz is, elvonva a zarándokhelytől... De az igazi szenzáció Djavara Muciban néhány hét múltán­­ a hatalmas olajfúró volt, s messzi környékről­­ jöttek csodálni a folyékony fekete aranyat, amely­­ fellendíti a vidék gazdasági életét... — India egy másik vidékén félszáz indiait ta­­í­nítottunk, harmincan románok az olajfúrásra, —­­ tette hozzá Dumitrescu Dumitru. — Amikor vég-­­re oda jutottunk, hogy felállítsuk az első szon­­i­dát, összegyűltek a környékbeliek, a varázsló­­ pedig egy kókuszdiót hozott, s imája kíséretében­­ pezsgő helyett ezzel avattuk fel a hatalmas tor-­­nyot!­­ , India, Afganisztán, Kína ... Románia, ahová­­ nem is olyan régen a kőolajipari felszerelések minden darabját külföldről hozták, immár más­­ országokat segít saját olajiparuk megteremtésé-­­ben.... SEBES TIBOR \t • *1 iW fúrótorony olajat kutat Olaszországi, kínai, laoszi, portugáliai és romániai írásunk A POKOL KAPUJA A tenger Portugália életé­nek egyik legfontosabb közege. Ebből a szempontból is két csoportra oszlanak az emberek: akik élvezik az óceán szépségeit és akik élet­fogytiglan rabszolgaként szol­gálják a végtelen­ víztükröt. Estoril, a „portugál Riviéra” központja talán a legszebb hely, amit valaha láttam. Pál­­más sétányok, hófehér villák, tűző napfény, zajtalan luxus­kocsi-csodák, a szállodák előtt tábornok-külsejű és az érkezők előtt közlegény-alá­zattal meghajtó portások. Még a természetesen Shell-tulaj­­donban levő benzinkutak sze­mélyzetének egyenruhája is hófehér. A paradicsomtól nem mesz­­sze már ott van egy kis ha­lászfalu, amelynek a neve is szimbólum: Boca do In­ferno. A Pokol Ka­puja. A nevét ugyan egy természeti tüneménytől nyer­te — az óceán mennydörög­ve zúdul be itt a századok során maga vájta sziklaüre­gekbe — de ez a név a ha­lászok életmódja, a hihetetle­nül kemény munka és a hi­hetetlenül kis jövedelem miatt is stílszerű. Ha kedvező az idő, nincs ünnep és nincs éjszaka, a langyos, csillagos éjszakákon is hálóhúzók és szigonyosok kiáltásaitól hangos a vidék. Hajnali 3 óráig a kereskedők már útnak is indítják a zsákmányt Lisszabon és a többi nagyváros felé. Mert ha jó az idő, kereskedő számá­ra sincs erre záróra. Nehéz­zé és veszélyessé teszik a halászatot a primitív eszkö­zök. A kisebb csónakokon kí­vül 16 660 halászhajó járja a hullámokat és ebből 1961-ben csak mintegy 1500 motoros, a többi olyan, mint évszázadok­kal ezelőtt­, vitorlás. A tonhalat például így fog­ják: nagy csoport halász több csónak segítségével óriási köralakú hálót feszít ki. Kis „bejáratot" hagynak a ton­halak számára és amikor már több zsákmány úszott be a körbe, megfeszítik a hálót, felszínre kényszerítik a ha­talmas példányokat. Ekkor ... ekkor valami mesébe illő kö­vetkezik. A szigonyos halá­szok — megannyi modern Poseidon — a tengerbe vetik magukat és a megsebzett, vergődve menekülő tonhal hátára ugranak, így hamarabb kimerül az áldo­zat ... Nem véletlenül nevez­te el a helyi köznyelv ezt a nehéz, életveszélyes halászati módot a tengeri bikaviadal­nak. A Pokol Kapujától nem messze, egy másik halászfa­luban, Costa de Caparicában hatalmas szemet festenek a csónakok felfelé szökő orrá­ra, „hogy figyelje az ördö­göt”, egy harmadik falucskát pedig — hasonló okból — Olhaónak, Nagy Szemnek hívnak. Olhaóban — így él­nek Portugáliában a mór hó­dítás maradványai a sok te­kintetben konzervált keresz­­tény középkor maradványai mellett — a lányok, asszonyok ma is csak lefátyolozva me­hetnek ki a házból. Í­gy élnek 1961-ben a nyo­mor és a babona bilin­cseiben, a természetnek és a tőkének kiszolgáltatva, az amanhat, a holnapot várva az óceán ibériai rabszolgái. HARMATH ENDRE Feszülnek az izmok... A parti homokról a vizbe­ vonszolják bár­káikat a halászok. »'tyyvi­um viu , a nap meg éppenhogy kibújt az ezerlakosú Phongsavan mögött emelkedő magas hegy mögül. A déli irányból vezető úton parasztasszonyok igyekeztek szin­te futólépésben a városkába. Eladásra szánt portékájukat cipelték, a vállukra vetett, ket­téhasított, hajlékony bambuszrúd végeire akasztott kosaraikban. A főutcán ellenkező irányból hét, rikítósárga lepedőbe burkoló­zott, kopaszra borotvált bonc — buddhista pap — haladt libasorban. Reggeli kolduló sé­tájukat végezték ... Néhány ház előtt fiatal és idős asszonyok álltak, derekukhoz szorított égetett agyag­­edénnyel. A várakozó asszonyok amikor a boncok már csak három-négy lépésre toltak tőlük, leérdepeltek. Erre Buddha panjai is megálltak és egyenként a térdeplő elé lép­tek. Az pedig, a derekához szorított edény­be nyúlva, egy-két marék főtt rizst tett az eléje járuló bonc rizsestálkájába. Buddha laoszi papjai naponta háromszor koldulják így végig a város utcáit. " Egyik kolduló­útjukról hazatérőben, távolról követtem őket, hogy megtudjam, hol áll a hajlékuk, mint itt nevezik: a pagoda. Előző nap ugyanis azt hallottam, hogy a phong­­savani pagodában néhány Vientianéból el­menekült bonc is él. Még aznap reggel úgy kilenc óra tájban tolmácsom kíséretében el is sétáltam a város nyugati oldalán meghúz­­ódó pagodához. A pagoda előtti kertben né­hány­ fiatal bonc Vékony bambuszrudakat szabdalt a virágoskert díszítéséhez. Elmond­va a laoszi üdvözlő szót, a „kombárdi”-t, az éppen mellettünk állótól megkérdeztük: — Beszélhetnénk-e a Vientianéból elmene­kült bonctársaikkal? A megkérdezett fürgén fellépdelt a pago­dába, majd néhány perc múlva megjelent az ajtóban és szívélyesen invitált befelé. A vastag bambuszoszlopokra épült pagodába — padlózata egy fél méterre lehet a földtől — egy keskeny deszkalépcsőn jutottunk fel. A lépcsőről egy szinte üresen tátongó, hosszú, homályos előtérbe jutottunk. Mindjárt a be­járatnál mintegy méter magas nagy tam­tam­dob állott. Az előtérből elég széles ajtó nyílott a pa­goda belső termeibe. Az ajtó előtt, helyi szokás szerint, kiléptünk a cipőből és csak azután léptük át a küszöböt. A pagoda amit egyben templomként, szál­láshelyként és iskolaként is használnak — legbelső részében, Buddha oltára elött, öt boncot pillantottam meg törökülésben. Intet­tek, hogy menjünk csak közelebb. Ilyen invitálás után egészen az oltár közepéig ha­ladtunk és ott összetett kézzel mélyen meg­hajolva üdvözöltük vendéglátóinkat, a közé­pen ülő legidősebb bonc a padlóra muta­tott, hogy foglaljunk mi is helyet. Miután elhelyezkedtünk, tolmácsom útján máris feltettem az első kérdést: — Igaz-e, hogy Vientianéban a legszebb pa­godát felgyújtották az amerikabarát katonák és ezért m­enekültek el a­ városból? Míg tolmácsom ismertette kérdésemet, és az egyik bonc anyanyelvén válaszolt, körül­néztem a pagodában. Az előttünk levő leg­hels/í róc? KülfölóbAn ! HnH rt *­ö ni n r­­gott oltárasztal, közepén egy nagy aranyo­zott Buddha-szobor, két oldalán pedig ki­sebb alakokból egy-egy Buddha-szobor cso­port. Az oltártól jobbra, a fal előtt, egy könyváll­ványt láthattam, megtömve könyvekkel. A jobb fal mellett pedig egy égésien alacsony ágy volt. Mellette hordozható kis telepes rádió. A nagyterem két oldalán voltak a boncok fekhelyei. A padlóra terített pokróc töltötte be az ágy szerepét. Nézelődésemből tolmácsom hangja zökkentett ki. — Kérdésére — kezdte — Bramaha Sing­­haraja válaszolt. — Két hete érkezett meg Phongsavanba, de Vientianét már másfél hó­napja elhagyta. Ezért ért ide ilyen soká, mert a járt utakat elkerülve, az őserdei ös­vényeken kereste meg a Patet Lao harcosait. Azt mondta, Vientiane legnagyobb és leg­szebb pagodája a decemberi harcok során valóban elpusztult, találat érte. De nem szán­dékosan rombolták le. — Miért hagyták el akkor mégis a fővá­rost? — Azután, hogy Kong Le kapitány csapa­tai elvonultak — mondotta Singharaja —, Nos­avan tábornok négy társunkat kivégezhet­te. Mi ugyanis az ő jelenlétükben is kimond­tuk a lakosságnak, hogy a nép ügyét Kong Le ko­itány és a Patet Lao-mozgalom szol­gálja. S ők nem tudták elviselni, hogy ki­mondtuk az igazságot. Arra számítottak, hogy társaink kivégzésével elnémíthatnak benn­üin­ket. De mi otthagytuk őket. Látogatásom idején, elhangzott a felhívás a tűzszünetre, így megkérdeztem Singharaja boncot, helyesli-e a tűzszünetet? — Egyetértek vele — mondta. — Ha be­köszönt a béke, a nép boldog lesz. A nép is, és mi, a boncok is békét akarunk. De ha Nosavan, az amerikaiak szolgája, visszauta­sítja a tűzszüneti felhívást és az egyezke­dést, azt mondjuk a népnek, harcoljatok az amerikaiak szolgái ellen. Látogatásom elején a pagodába lépve még úgy találtam: Buddha papjai sötétségben és homályban élnek. De Singharaja none sza­­vai arról győztek meg, hogy Buddha laoszi papjai a pagodák homályában is a néppel éreznek... VWX>N\X>>XVSXNN>^>CyXXXVVv\XXXXXXXXXXX>XXXXVX>XXXXXXXXX-\XV\X'v Boncok a phongsavan! pagoda előtt. Balról a harmadik a riportban szereplő Singharaja BŐGŐS LÁSZLÓOBCSE(fSSl9BOBK£|^^N&^9CQ6Bfi£BDQR£Bi SANGHAJ Vangcse utca 108 Kínában tett utazásaim emlé­kei között eleve­nen élnek Sanghaj képei. Igaz, több­ször is alkalmam volt megfordulni ebben a Tokió után legnagyobb távol-keleti met­ropolisban, de egyetlen látogatás is magával ragad­ja a távolból érke­ző idegent. A Sanghaj szálló 17. emele­téről — innen a legjobb a kilátás — látható az egész nyolcmilliós óriásváros. A Huangpu folyó, amely ketté­szeli Sanghajt, csakúgy, mint a Duna fővárosunkat, mágnes­ként vonzza a Duna-part pest­budai látképéhez szokott te­kintetet. Ám a hasonlóságokat hiába keresi a szem, a különb­ségeket leli meg. A szélesen hömpölygő folyam szürke hul­lámaiból nem karcsú hidak emelkednek ki, hanem óceán­járó gőzösök acélbástyái. S ezeket a messzi tengerekről érkező hatalmas hajókat apró dzsunkák, foltozott vitorlájú bárkák rajzzák körül... A bal parton pedig nem hegyormok, dombok tekinte­nek le a városra, hanem fel­hőkarcolók kőhasábjai. Lent az utcákon pedálos és moto­ros riksák, kerékpárok, a pi­ros villamosok és a zöld troli­buszok szűnni nem akaró ára­data. A járdákon az egyszerű kék vászonruhába öltözött, nyáron szalmakalapot viselő kínai járókelők sokasága. A Sanghaj szálló tetejéről lelát­ni arra a parkra, ahol ma vi­dám kínai gyerekek játszadoz­nak, futkároznak szabadon, há­borítatlanul. Arra a parkra, ahol a gyarmati időkben tábla figyelmeztetett: kutyáknak és kínaiaknak tilos a bemenet. Tizenkét küldött... Újra meg újra elbűvöli a szemet ez a panoráma. De a város megannyi más látnivaló­val és érdekességgel is meg­lepi az idegent. Az egyik — a kis vöröstéglás ház a Vangcse utcában — különösen kedves minden sanghajinak, minden kínainak. Ugyanis ebben a je­lentéktelen külsejű kis házban zajlott le 40 esztendővel ez­előtt Sanghaj és egész Kína történetének egyik legfonto­sabb eseménye, a Kínai Kom­munista Párt megalakulása. Távolabb a rakpart felhő­karcolóitól, az alacsony házak rengetegében találni rá a mú­zeummá alakított épületre. A ház kapuján emléktábla adja tudtul. 1921. július 1-én itt nyílt meg a Kínai Kommunista Párt első kongresszusa. A múzeum helyiségeiben ki­állított dokumentumok és ké­pek mesélik el ennek az ala­kuló kongresszusnak az érde­kes történetét. 1920—1921-ben már számos illegális marxista kör működött Kínában. Ezek elhatározták, hogy párttá ala­kulnak. Sanghajt, a kínai mun­kásmozgalom egyik bölcsőjét választották a kongresszus színhelyéül. A Vangcse utca 108. számú házban ültek össze, amely ak­kor a sanghaji külföldi kon­cessziós területek egyikén, a francia negyedben állott. A küldöttek 12-en voltak, s mind­össze 50 párttagot képviseltek. A francia gyarmati csendőrség azonban, amely ekkor különö­sen tartott a forradalmi moz­galmak terjedésétől, a nyo­mukra akadt. Néhány nap múlva körülvették a házat, és a pincétől a padlásig átkutat­tak mindent. Nagyon biztosak voltak a dolgukban, már a kommunista küldöttek kezén látták a bilincseket. De csak hűlt helyét találhatták a kong­resszus részvevőinek, akik megneszelték a veszélyt, s ide­jekorán elhagyták az épületet és Sanghajt.­­ Bambusztetős bárka Az alakuló kongresszus igen fontos befejező ülését már biz­tonságosabb helyen tartották. Sanghajtól nem messsze, egy csendes tavon nagyobb bárká­ba szálltak, ott folytatták mun­kájukat. Július 6-án, ezen a bárkán fogadták el a párt szer­vezeti szabályzatát és prog­ramját, ekkor választották meg a párt központi bizottságát is, amelybe beválasztották Mao Ce-tungot, a kínai nép nagy fiát, aki jelenleg a Kínai Kom­munista Párt elnöke. A bambusztetős bárkát, ame­lyen a történelmi jelentőségű események lezajlottak, szintén nagy becsben tartják. Az ere­detijét ugyan már nem talál­ták meg, de elkészítették pon­tosan hű mását és kiállították Pekingben a forradalmi törté­nelmi múzeumban. A kis sanghaji ház termeit nem lehet megilletődöttség nélkül járni. Hiszen elgondol­koztatóak a tények: a meg­alakulásakor 50 kommunistát számláló párt 40 esztendő alatt több mint 10 milliós párttal izmosodott, amely három for­­­radalmi polgárháború harcain­ és viharain át vezette és vitte­ győzelemre a kínai százmillió­kat ... CSONKA ERNŐ

Next