Magyar Ifjúság, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
n A pesti lélektan oknyomozói értékes adalékkal egészíthetik, ki megfigyeléseiket, ha beülnek egy moziba és a legutóbbi híradó pergetése alatt jól odafigyelnek a közönségre. Mutatják ugyanis a Lottó tárgynyeremény sorsolásának főnyereményét, a teljesen berendezett két szoba összkomfortot. A felvevőgép lencséje végigpásztáz a gyönyörű két szobán: néma csend. Hipermodern bútorok: csend. Gépesített konyha, csillogó berendezés: enyhe mocorgás a széksorokéin. Televíziós készülék, rádió: a székek recsegni kezdenek. Éléskamra: telis-teli kompótokkal és egyéb konzeri■’ékkel: a közönség felsőhaji. Kolbászok: halk felvidítások. Italok, hosszúnyakú üvegekben: boldog moraj fut végig a sötétben. Végül pedig az első ,.lakó”, a kedves „házőrző” kátyus: önfeledt és hangos tetszésnyilvánítás. Mi már ilyenek vagyunk! __ (kf) FÜRDÉS A JEGES DUNÁBAN SuDAPOIT VILÁG PROLETÁRJAI, E&tf&$IETEK! .u n - a VII. ÉVFOLYAM. /. SZÁM 19631. S. A NAGIAR KOMAI IMST A SZÖVETSÉG KÖ/I’OMI LAPJA U.A hidmühely előtt Szerelők a pódiumon ♦ A szegecselők mutatványa ♦ Az 1963-as „vendég“ A magasban Voszka Rezső elkiáltja magát: — Vigyázzatok, ne billegjen! A fölöttük levő kalapács alakú daru, amely vasmarhásba szorítja a hatalmas, több tonna súlyú terhet, mintha értene a hangos szavakból, olyan óvatosan ereszti le az alsó toronyrészt, mint ahogy műszerész illeszti szerszámját a finom alkatrészhez. A pódium erkélyén levők megörülnek neki, belefújnak a markukba, hogy melegítsék, s a fiatalabbak lehajolnak, leszedik a vasszerkezetre tapadt havat, gombócokat gyúrnak belőle, lehajítják éppen annak a nyakába, aki arra jár. — Ne bolondozzatok — szól félig megrovóan, félig barátján az előbbi hang. Voszka Rezső, az ifjúsági brigád vezetője a szerelőtéren. Nincs rajta vastag vattaruha, mint a többieken, csak a kék munkaruha, egy sál a nyakában, micisapka a fején — mintha dacolni akarna az idővel. Pedig az konok. Hajnal óta áztatja az eső a szere esteret, s mégis, sehol nincs egy csepp víz sem, rögtön odafagy, ahogy , leér. A szél is hidegebb itt a holt Duna-ágnál, mint másutt. Hát még ott fönt, a készülő daru tetején... De hát ők nem sokat törődnek vele. Ha most érkezett el az ideje annak, hogy helyére kell tenni a toronyalsó részt, az 5 tonnás, a külföldi megrendelésre készülő portáldarun, akkor nem lehet késlekedni. — Mi sem tettük annak, idején — mondja Újvári Vince, az előkészítő csoport vezetője. — Az év első daruja már lábon állva köszöntötte az új esztendőt. Azóta pedig újabbakat kezdtünk el. A hídműhellyel szemben az egyik szériadaru gémjén dolgozik az Ujvári-csoport néhány tagja, Kecskés Sándor. Fürszter József a szétbontott, „oldalára” fektetett gém mellett a fúrógéppel bajlódik. Befagyott. Segítenek rajta hamar. A hegesztőpisztoly felmelegíti, aztán újból hull a fémforgács a letaposott, eljegesedett hóra. Mellettük „akrobata” mutatvány folyik. A szegecselők produkálják magukat. Fiatalember áll a kokszkályha mellett,vagy húsz méterre a sűrített levegős szegecselőkalapácstól, s fogójával belemarkol a tűzbe. Vörösen izzó szegecset vesz ki, egy lódítás — és arrébb éppen a lemezsüvegbe esik. Hányszor ismétlődik a mutatvány? Százszor? Lehet, hogy ötszázszor. — Jó neki — mondom a kályhánál állóra. A szegecselő bakancsára néz. Biztosan átázott már reggel óta. A talpa fölött sötét csík van. A hólé beitta magát. A kesztyűje ott van a vason. Puszta marokkal szorítja a kalapács alumínium fogóját. Jobb úgy. Nagyon hideg lehet, mert vörös a kezefeje, a tenyere. — Nem irigylem — tacsolyodik el —, nyáron is ezt csinálja! Odavet egy pillantást felé. Az éppen a fogóját lendíti. Lapos, elnyújtott ívet ír le a tüzes szegecs a levegőben. A szegecselő már kiált: — Jó gyerek vagy ... Sistereg a hóban a tüzes vas. A feladó nevet. A címzett pedig gyorsan felkapja. Szinte kaparja elő a hóból. Meg akarja mutatni, hogy rajta nem lehet kifogni. A fúvósok megállnak, figyelik a jelenetet. „Nem tudja már beverni” — ítélkeznek. A győztes mozdulatával helyezi a furatba a még mindig vörös szegecset a fiatalember. Ráereszti a légkalapácsot. Alul tart a merevítő, s mint a vas, omlik szét a pár centis vasdarab ... Nagyon rákezd az eső. Nem áztat, páncélt von a ruhára. A szerelőtér azonban nem néptelenedik. — Kutya munka ez ilyenkor — mondja Újvári Vince —, de hát nem akarjuk elfecsérelni az eddigi előretartásunkat. Tavaly december 20- ra teljesítettük az éves tervet, s ráadás volt még egy daru. Az idén az első napok teltek el, s már a második, a harmadik daru is lábon áll. Kár lenne a korábbi igyekezetét most elprébálni. Különben is szorítaz idő. — Hogyhogy? — Vagy tizenhattal több da- ■ rut készít az idén a Magyar Hajó- és Darugyár, mint tavaly. És jó lenne az év végét újból előrehozni. — Melyik lesz a legnehezebb? — Az 1963-as prototípus, az új tizenöt tonnás. De hát nem félünk tőle. Sőt. Készülünk rá... Itt kint, a szabad ég alatt is fogadjuk, ha kell... Esőben, hóban is ... Gyulai Ferenc mm ■ér Fotó: KOTROCZÓ Feltűnéskeltés?. A Mariotingon mindenesetre jó néhányan megálltak. Bámészkodtak, csodálkoztak, és dideregve’szörnyülködtek. Fogat’ás? Legfeljebb egy pár kirsli lehet a nyeremény, nyersen és hidegen. Ugyanis ennél többet senki sem ígért. Szenvedély? Igen, hosszú ideje tart. Immár tizedik esztendeje. 1952-ben történt először... A fiatal, 13 éves fiú, nem törődve az aggódással, a lépéssel, a várható következmények ecsetelésével, belevetette magát a Dunába. Decemberben, Szilveszter előtti napon. A jégtáblák között széleseket csapott, s amikor partot ért, megrázkódott, leverte magáról a jégdarabokat, s örömmel tapasztalta, hogy egyszer sem borzongott meg, egyetlen libabőr sincs a testén. Most, a tizedik ismétlés után, mivel már vagy öt perce kint van a vízből, többen biztatják, öltözzön. Jót nevet. kissé talán mesterkélten. Mindenesetre látni, hogy csöppet sem fázik. —Vyugi, fcalán fáztel? — kérdezi a parton álló ismerősöktől, barátoktól, munkatársaiktól. — Húzzátok össze, magatokon a sálat, esetleg a zsebkendőket is fel lehet használni... Aztán mégis nekikezd a törölközésnek. Lassan, kimért mozdulatokkal. Ahogyan az egy hosszútávfutóhoz illik — nem siet el semmit. Mert Schrilla György, a budapesti Vasas egyik futója — egyébként taxisofőr —aki a különös december végi fürdést néhány perce végrehajtotta, tüntet azzal, hogy nem libabőrös, nem fázik, nincs görcs a lábában, s nagyon kellemesen érzi magát. — Minek köszönheti ezt? — kérdezem. — A reggelimnek. — Mi volt? _ Hat kilométer, mezítláb! Nagyon jólesett. — És a vacsora? — Még nem tudom. De most már sietek, mert délután kezdődik a műszak ... Egyébként jövőre szívesen látom magukat vendégül, ugyanebben az időpontban a Balaon on. .az egyik .c.en peuszaniú, a másikon meg Miérünk ... Jó ... ? — Nem tudom — hebegem fázósan a hideg Duna-parti szélben —, de talán jobb lenne egyes szám első személyben ... (gyf) (Fotó: Csuzi Zsuzsa) _________1 ARA: 1 FI ESKÜ A VÁROS FŐTERÉN furcsa izgalom hullámzik át a testen. A lányok, lábujjhegyen pipiskednek, a férj lak unteit elnémul a szó és mindenki a menetelő oszlopokat nézi. Megható és felemelő a találkozás. A laktanya szigorú, zárt világa rejti a katonáik életét, de az üzemek, gyárak, hivatalok dolgozói most úgy érzik, ezen a napon közelebb kerülnek egymáshoz. A katonák életének egy darabja tárul fel előttük. S az egység jön, egyre közelebb hangzik a léptek dübörgése. Az első századok bekanyarodnak az ünneplő sokaság oszlopsorai közé, aztán megadnak feszesen, mozdulatlanul. Sokan előbbire furakodnak, tágra nyílt szemmel kutatják a nyílegyenes sorokat. — Ott a fiam — sóhajt megkönnyebbülten egy kendős parasztasszony. — Pista! Pistukám — kiált egy szép, fekete hajú leány. Egy méterre sincsenek egymástól. A fiú meghallja a kedves hangot, a tekintete odavilan, az öröm egy pillanatra ellágyítja kemény vonásait, de aztán megint csak feszesen előre néz. A katonát köti a regula. Pár perc múlva azonban más parancs hangzik és rövid időre felbomlanak a sorok. A rokonok, hozzátartozók magukhoz ölelik a katonákat, Kónya Ferenc honvéd szinte kézről kézre vándorol. Itt van az apja, az édesanyja, a sógora és a nővére. Messziről jöttek, de nem bánták meg. — Valamikor én is itt szolgáltam ebben a helyőrségben — meséli csendes szóval az édesapa —. Itt tettem esküt is. , — Csak akkor nem volt ilyen szép az eskütétel — veszi át a szót Sarkadi Nagy Sándor bácsi, a szentesi Kalininisz tagja. — Még a laktanyába sem engedtek be senkit. Az istenre esküdtettek bennünket, a nép nevét nem volt szabad még kiejteni sem. Kónya és Sarkadi Nagy honvéd mosolyog az öregek emlékein. Hiszik is meg nem is, amit azok mondanak. Nekik már elképzelni is nehéz azt a sok szenvedést, amit a szüleik megértek. Nem is hagyják az öregeket a múltban kalandozni. — Mi újság odahaza? Emlegetnek-e bennünket? — kérdezik kíváncsian. — Persze, hogy emlegetnek — mosolyodik el Kónya bácsi. — Valahogy megnőtt a tekintélyetek, mióta katonák vagytok. Más szemmel néznek benneteket. Most, hogy híre ment az eskütöknek, a fiatalok küldöttségileg akartak eljönni (Folytatás az 5. oldalon.) (Tudósítónktól.) A kandeláberekben lobog a láng, a hősi emlékművek előtt díszőrség áll. A házfalakon drapériák vöröslőnek, s az ablakokbanzászlót lenget a szél. Iennepi külsővel pompázik Szeged főtere, és az utcákon árad a nép. Idős emberek, fiatal lányok sietnek a téren magasodó emelvény felé, ahol máiad, érdeklődött sokasága várakozik. Aztán valahol a térre futó hosszú Fő utca végén katonazene harsan és egyre erősebben dong az aszfalt. Jön az egység eskütételre. A vezénylő tisztek kardján cukrcanva csillan a téli nap fáradt fénye, s Vérre! írt jelszó Nemrégiben közepes nagyságú ládát hajóztak be egy Kubába induló szovjet görösre. A láda olkán ez a felirat állt: „Vigyázat, műemlék! Törékeny!” A fuvarlevélben az „áru jellege” rovatban viiszont ez állt: „Faldarab.” . . . 1961. áprilisában amerikai kalózrepülőgépek jelentek meg Kuba egén, és bombákat dobtak Libertad városára. Az agresszió egyik első áldozata Eduardo Garcia Delgado fiatal milicista volt, aki halálos sebet kapott egy bombaszi fánktól. Társai odaszaladtak a haldokló harcoshoz, de látták, hogy már nem tudnak rajta segíteni: a végét járja. Eduardo utolsó eredével félkönyökre támaszkodott és kezét a földön szétömlött vérbe mártva öt betűt írt a ház falára, amelynek tövében a halálos találat éve. Az öt betű ez volt: F-I-D-E-L. Fidel Castro neve, mint harci jelszó azt jelentette, hogy a fiatal hős — aki néhány másodperccel később kiszenvedett — utolsó pillanatáig hű volt a forradalomhoz. Két nappal később Playa Giron-ná megindult az amerikai ellenforradalmár zsoldosok partraszállása (ennek előkészítése volt bombázás is) és Eduardo bajtársai hoszszú napokig harcban álltak a betolakodókkal. Az intervenciósok csúfos veresége után a fiatal harcosok visszatértek ahhoz a házhoz, ahol Eduard Gorf-a n-’g *dn hős halált halt, és kivágák a falnak azt a darabját, amely társuk vérrel írt feliratát viselte. Az öt betű azonban halványulni kezdett. A kubai ifjúkommunisták pedig elhatározták, hogy a hősiesség emlékműveként örökre megőrzik. Ekkor jutottak arra a gondolatra, hogy a faldarabot elküldik a Szovjetunióba, ahol vannak olyan szakemberek, akik értettek a tartósításhoz. Így érkezett meg a libertadi ház falának darabja Moszkvába, a Grabas akadémikusról elnevezett Központi Művészeti Restauráló Műhelybe. Az intézet munkatársai nehéz feladat elé kerültek. Volt már dolguk megrepedezett freskókkal, restauráltak, konzerváltak az idő vasfoga által kikezdett ősi fóliánsokat is, de olyan esetről még nem is hallottak, hogy vérrel írt feliratot kellett valakinek tartósítania. Amikor azonban meghallották a felirat történetét, elhatározták: minden körülmények között végrehajtják az előttük tűzött feladatot. Galina Tomasevics asszony vezetésével a műhely tudományos munkatársai sok száz vegyi preparátumot, ismert és addig ismeretlen konzerváló anyagot próbáltak végig, amíg megtalálták azt, amelyikre szükségük volt. Sikerült olyan hajszálvékony bevonatot készíteniük, amely a nedvességtől, a fénytől, a hőtől egyaránt évszázadokra megóvja a vérrel írt jelszót, sőt —■ fénytörési sajátosságainál fogva — még világosabbá is teszi azt, így indult vissza Havannába a hősiesség páratlan emlékműve. K. I. BAJNOKOK A BAJNOKOKRÓL 8. OLDAL ifjú parancsnokai Mi figyelemre méltóbb a hírben, hogy elkészült Kecskemét reprezentatív szállodája, az Aranyhomok, hogy a KÖZTI tervezői tehetséget sugárzó hipermodern, minden kényelemmel ellátott szállodát terveztek, vagy hogy az új létesítmény vezetését fiatalokra bízták? A hírben ez is a legszenzációsabb. Az igazgató, a huszonhárom éves Gömbös Sándor, helyettese se sokkal idősebb. Menyhárt Lajos huszonhat éves. A portánál, a konyhában, az étteremben mindenütt a legfiatalabb vendéglátóipari szakemberek teljesítenek szolgálatot. Bizonyára jól megszolgálják majd a bizalmat. Felső képünkön: Gömbös Sándor, a fiatal igazgató szervíroz. Alsó képünkön: A szálloda presszója. Fotó: Bauer Sándor