Magyar Ifjúság, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-03-23 / 12. szám

MÁRCIUS E­STÉK ildll Az elhagyott színház? A közönség már elfoglalta helyét a zsöllyéken és a pá­holyokban, a nézőtéren kigyulladnak a reflektorok, a szín­pad felé ontják a fényt, és a nézőtér elsötétedik. Mindjárt szétnyílik a függöny. De addig tekintsünk kissé körül! Képzeljük azt, hogy most a világosítók néhány pillanatra a reflektorokat idefordítják a nézőtérre. A közönség ül a zsöllyéken és a páholyokban, de nem minden zsöly­­lyén és páholyban ül közönség. Milyen furcsa, milyen foghíjas a nézőtér! Ebben a felkiáltásban megérzi a kér­dést a színigazgató, széttárja karját, mint aki tehetetlen, és csak ennyit mond: — Nem furcsa ez ma már, így van hónapok óta, sőt... így van ez más színházakban is...­ És még mennyi mindent el lehet, vagy kell is mon­­danid erről a foghíjas nézőtérről. Kissé több fényt kérünk rá! A reflektorok felerősödnek, minden arc jól látható. Különös mód nemcsak az, amelyik itt van, hanem az is, amelyik nincs itt Már csak ilyen a színház, akár a színpadra, akár a nézőtérre tekintünk benne: felmutat­ja az idő tulajdon alakját.. .* Most éppen azt mutatja, hogy csökkenőben a színházak látogatottsága. De nem a látogatók, hanem a látogatások száma csökkent Így méginkább elgondolkoztató. Kimutathatóan jórészt ugyanazok járnak színházba, akik eddig. Csak a mostani szezonban kevesebb darabhoz jönnek el. Akik eddig sem ide jártak, azok most sem itt vannak. Mennyire hiányzik mind a mai napig például Csepel! Vagy általában a munkásság, vagy a fiatalság. Messzire nyúlnak a foghíjas nézőtér gyökerei. Ha ezen a márciusi estén történetesen a pécsi Nemzeti Színházban lennénk, ott például a bányászokat nem látnánk. Van ugyan nekik autójuk is, jókedvük is, esténként autóba is ülnek, mennek szórakozni, dehát nem a színházba, attól valamivel távolabb. Nem érezheti-e a színház ezek után, hogy ő az elha­gyott? A függöny ma és minden este mégiscsak szét­nyílik. Látható a „Rómeó és Júlia” a Vígszínházban, a „Holnap folytatjuk” a Nemzeti Színházban, a „Tanner John házassága” a Madách Színházban, az „Amerikai tragédia” a Jókai Színházban, hogy csak a téli válasz­ték díszeit említsük. Kitűnő színházi esték! Úgy látszik, ez még mindig nem elég az üdvösségre. A nézőtér általá­ban, a szezon egészét tekintve, erősen foghíjas. A színház­ba járók mindenképpen kevesebbszer ülnek be a zsöllyék­­re és páholyokba, mint még pár évvel ezelőtt is; mond-­­­juk el ezt még egyszer, ha már szóba hoztuk. Szívesebben töltik az estét másutt, akár otthon is, kényelembe he­lyezkedve, a televíziós készülék ernyője előtt; erről be­szélünk manapság legtöbbet, mint a színházlátogatott­­ság csökkenésének szembetűnő okáról. De az is hozzá­tartozik a színházbajáráshoz, hogy az emberek válogató­­sabbak lettek, jobban megfontolják, mit néznek meg mi­re költik a pénzt. Nemcsak színházjegy van a világon, hanem takarékosság is, egy-egy új bútor, egy-egy kül­földi társasutazás, vagy öröklakás, vagy autó, vagy ép­pen autó-nyereménybetétkönyv; erről, mint idevágó ok­ról, már kevesebbet hallani. Egy nagy tömeg pedig soha életében nem volt még színházban — Budapesten, talán leginkább azok, akikből kellett volna kialakulnia a so­kat emlegetett „új közönségnek”; ezt a tényt, mert szep­lő volt kulturális életünkben, mély hallgatás fedte. Két irányzat támadt a színházakban, hogy kilábol­­janak ebből a nehéz helyzetből. Az egyik szerint be kell mutatni azokat a nagy nyugati sikerdarabokat, amelyekben van sajátos irodalmi érték, de annál is több az abszurdi­tás, vagy a szexuálcentrizmus — és ez a közönségcsaloga­­tó csemege. Például Ionescu. A másik irányzat szintén a nagy nyugati sikerdarabokhoz köti magát, azzal a kü­lönbséggel, hogy irodalmi, művészi színvonalra még csak nem is gondol. A kommersz darabokat keresi, a szenzációt, a velőkig hasító izgalmat, és megtalálja a közönségfogót a detektívregényíró Agatha Christie „Egérfogó”-jában. De a nagyközönség nem egér, amellyel játszadozni lehet­ne. Az ilyen csapdáikba csak a kispolgári gondolkozást, a sznobok igényeit, az igénytelenséget lehet becsalogatni. Ha egy színház így épít a közönségre, inkább eltávo­lodik tőle. Elhagyja, magára hagyja. Ezek után nem érez­heti-e a nagyközönség is, hogy némiképpen őt hagyta el az a­lszínház? Simon Gy. Ferenc (Folytatása következik) Új hónap — új érdekességek Néhány nap még és új hónap köszönt ránk. Április. Vessünk előre néhány pillan­tást ... Milyen új érdekességek várnak áprilisban a szórakozni, kulturálódni vágyó fiatalokra? 36 REMBRANDT-RÉZKARD A Szépművészeti Múzeum grafikai osztályán tavaszi premierre készülnek. A XVI—XVII. századi németalföldi grafikából nyílik kiállítás. A kiállítás rendezőjétől, Gerszi Teréz művészettörténésztől halljuk. — Utoljára 1925-ben volt Magyarországon németalföldi grafikai kiállítás. Az új nemzedék nem ismeri a most bemutatásra kerülő gazdag anyagot. A gyűjteményünkben lévő 90 000 lapból válogat­tuk össze azt a 181 lapot, amely most a közönség elé ke­rül. Közöttük lesz Rembrandt 36 rézkarca. Vasárnapok a Vidám Parkban Ezt halljuk Szántó Ká­­rolytól, a Vidám Park igaz­gatójától. — Az ünnepé­lyes kapunyitást április 4- én tartjuk. Áprilisban va­sárnaponként leszünk nyit­va. Tartogatunk néhány meglepetést. Ilyen lesz a tükör-útvesztő. S megújí­tott formában várják ven­dégeinket a repülő, a gon­dolák, az óriás kerék. A közkedvelt hullámvasút áll­ványzatába 45 köbméter fát dolgoztunk be. Kellemes szórakozást és jó időt kí­vánunk! A porondon­ focizó lovak Fekete Lajos, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója mondja: — Áprilisi műso­runkban egy nagy, nemzet­közi produkciót láthat a közönség. A porondon lát­hatják majd az amerikai énekes-táncos testvérpárt, a Kanoi fivéreidet. S a leve­gőben egy NDK-attrakciót: Ariellát és Félixet. Az NSZK-ból elefántok és fo­cizó lovak érkeztek, a svájci Knie cirkuszból csim­pánzok. Fellépnek műso­runkban az Oscar-díjas ma­gyar cirkuszművészek is: a 2 Dunai lovas­ zsonglőrök, a 4 Eötvös zenehumoristák, a 3 Endrész levegőszám, és mások. Szőke Éva leopárdo­kat és oroszlánokat vonul­tat fel. A tizenöt éves lány A története? Ott kezdődik egy távolkeleti, tengerparti városkában. Megszokott utcák, jól ismert fák, szeretett ját­szótársak. Nyugalom. Itt nőtt fel Tánya. Aztán egy napon váratlanul tótágast áll a világ: kiderül, a felnőttek világá­ban nem minden érthető. Tánya tizenöt éves. Beköszönt a szerelem, viharosan és követelőzően. Rendetlenséget és iz­galmat kavar a csendes gyermekkori világban. Mert a tizenöt éves Tányák egy szép napon átlépik a felnőtt kor küszöbét... Erről szól az „Amikor egy lány tizenöt éves” című szov­jet film, amelyet áprilisban játszanak a mozik. A film Ve­lencében díjat nyert. Rendezte: Julij Karaszik. ►-ftye»* ***«**Wg^ ? »WJMWWC'! « Az „Universitas" újra színpadon Az Egyetemi Színpadon az „Universitas”-együttes ké­szülődik Deák Tamás, romániai magyar író „Firtus és Lao­­diké” című darabjának magyarországi bemutatójára. Ki mit mond? Ruszt József, a rendező: — A magánember és a társadal­mi ember konfliktusa, ez a modern kor egyik érdekes konf­liktusa. Igyekeztünk ezt a mondanivalót lehetőleg sallang­mentesen érvényre juttatni darabunkban. Sólyom Katalin, a Laodiké alakítója: — Ez a szerep bonyolult, s a szöveg csak fogódzó. Csak a játék egészével lehet megértetni a nézőkkel a szerelmesekben lejátszódó fo­lyamatot. Fodor Tamás, a darab „kulcsszerepének” alakítója: — A jóst és papot, Theopompost játszom. Élő hús-vér ember, nem afféle „bölcs öreg”. Fiatal és szerelmes egy római he­­térába. Ez a szerelem lesz az elrettentő tükör Laodiké és Fictus előtt. Ez döbbenti rá őket szerelmük hazug voltá­ra. Mert Theopompos és a hetéra kapcsolata kevesebb ál­szeméremmel átszőtt, igazabb. Érdekes szerep. Csak si­kerülne ... Mi­­ reméljük. A szerző Fekete hajú, negyven körüli férfivel találkozunk a Béke Szállóban. Körülötte három társa áll. Kettő egészen fiatal, a harmadik kissé kopaszodik. Szenvedélyesen vitatkoznak. Oroszul. A tegnap esti kon­cert a téma. A fek­etehajú férfi bemutatja barátait. — Ő itt — és a kopaszo­dóra mutat — Konsztantyin Vansenkin, a költő. Több ver­sét megzenésítettem. Legis­mertebb: a „Szeretlek élet”. A magas, szökés fiatalember: Kohno. A barna: Kobzon. Éne­keseik. Alig múltak húsz éve­sek, nagyon tehetségesek. Most pedig mi m­utatjuk be a feketehajú férfit: Eduard Kolmanovszkij, a kitűnő szov­jet zeneszerző, Sebalin pro­fesszor tanítványa. Már egé­szen fiatal korában arra töre­kedett, hogy az úgynevezett nagy téma — a nagy mű — mellett, minél több kedves da­locskát komponáljon, amelye­ket úton-útfélen énekelhetnek az egyszerű emberek. Talán nincs vidéke a Szovjetunió­nak, ahol ne énekelnék tőle a „Szeretlek élet”-et, vagy a Jevtusenko versére írt „Akar-e Moszkva háborút?” című da­lát. — Valahogy úgy vagyok a dalokkal — mondja a szim­patikus művész a zongora mellett —, mint a dohányosak a nikotinnal. Nem tudok le­mondani róluk. Azt tartom: nem baj, ha az emberek nem tudják a szerző nevét, csak énekeljék a műveit! Szerintem, nem az a dal az igazi, ame­lyik a specialistáknak tetszik és a szűk­ szakmai körből nem tud kitörni a nép közé. Közben két csinos fiatalasz­­szony érkezik. A feketehajú: Karina Liszi­ián, a világhírű operaénekes lánya. A szőke: Galina Kuznyecova. Ők is a társulathoz tartoznak, éneke­sek. — Most járnak először Ma­gyarországon? — Én már voltam itt — szól a költő. — A háborúban. — Mi még soha nem vol­tunk Magyarországon — mondja Kolmanovszkij. —Bár elég jó a kapcsolatom a ma­gyarokkal. Én komponáltam a zenét a „Néma levente” moszkvai bemutatójához. — S mivel foglalkozik je­lenleg? — Ha véget ér ez a kon­certkörút, Moszkvában folyta­tom a megkezdett munkát. Hi­szem, hogy a kommunizmus építésében megtalálom az igazi nagy témát, ami után minden zeneszerző vágyako­zik. Bécs István Folytatódik sztárfotó pályázatunk: A „KI JÁTSZOTTA?' A „KI JÁTSZOTTA?’» első része a február 23-i lapunkban jelent meg. Akkor négy számozott fotót közöltünk, négy híres filmszerepről. Ezek voltak: (1) Pauline Bonaparte; (2) Marco Polo; (3) Saul király; (4) Lady Hamilton. Most pedig közöljük annak a négy sztárnak a fényképét és nevét, akik a négy film­szerepet játszották. A sztárok nevéhez önök csak hozzáírják az általuk ját­szott filmszerep számát, és az így ka­pott megfejtést levelezőlapon elküldik szerkesztőségünkbe. Beküldési határidő: április 9. Cím: Magyar Ifjúság — „Ki játszotta?” pá­lyázat, Budapest,­­VIII., Somogyi Béla u. 6. Eredményhirdetés: az április 20-i tizenkét oldalas számunkban. A helyes megfejtők között 100 hazai és külföldi filmszínész dedikált fényképét sorsoljuk ki. Például: Jean-Paul Belmondo, Jean Pierre Cassel, Marie José Nat, Miche­line Presle sajátkezűséig aláint sztár­fotóját. Tehát — visz­ont látásra április 26-án, amikor elkezdődik sztárfotó pályázatunk második fordulója! CUN eS A megfejtés: négy név és négy szám :mmm ? in , J'é­au oCortobrits­ic­a Lapzárta után érke­zett a hír, hogy meghalt az operairodalom szinte valamennyi nagy basz­­szus szerepének világ­hírű előadója: Székely Mihály, kétszeres Kos­­suth-díjas, a Magyar Népköztársaság kiváló művésze. Élt 62 évet. Emlékét kegyelettel őrizzük. Képző­művészeti krónika . NEMZETI GALÉRIA: Hr Nemes Lampérth Jó­zsef emlékkiállítás. — Har­minchárom évet élt, tizen­két éve maradt az alkotás­ra. Meghalt hajszol­tan, seb­zetten, 1924-ben. A világ rossz volt hozzá, s ő meg­konstruált magának egy másik világot. Ezek az ő rajzai. Vászonra, festékre csak ritkán volt pénze. A tusrajzai olyanok, mint a festmények. Nagy és érde­kes művész, a magyar Van Goghnak is mondják, de ő inkább Nemes Lampérth József. Érdemes felfedezni és tudomásul venni, hogy van nekünk egy eredeti, élő Nemes Lampérth Józse­fünk.­­ MEDNYÁNSZKY-TE­­­' RÉM: Magyar tájak és emberek. — A Képcsarnok Vállalat az élő magyar fes­tészet tárgykörének gazda­gítása érdekében 1962-ben pályázatot hirdetett. Az eredmény? Ez a tárlat. A kiállított anyag a szokásos: nem is rossz, nem is jó. Pe­dig várják az alkalmat mű­vészeink, főleg a fiata­lok ... itt volt az alkalom, kopogtatott, hát oda kellett volna kicsit jobban figyel­niük ... ELSŐ KÖTET A kötet címe: a „Napébresztő”. A költő, akinek ez az első kötete: Soós Zoltán. Neve nem ismeretlen a vers­olvasók előtt. Verseivel többször találkozhattak hasábjain­,­kon, s másutt is, folyóiratokban, napilapokban, rádióban. A költő huszonhat éves. Soós Zoltán ennek a huszonhat évnek a mérlegét teszi elénk, hogy elkísérjük őt a világra csodálkozó kamaszkortól a kommunista hitvallásig vezető úton. A Hajdúságból jött, a nyugtalanság küldte „világot látni”. S ez a kötet is csak útjelző lehet a költő számára, ahonnan visszatekinthet arra, ami mögötte van és előtte áll. Fontolt beszédű fiatalember. Lapozgatja a karcsú kö­tetet és odateszi az olvasó elé. Timoxpexe egy életet IV. Két filmmel - egy ország Amikor első filmszerepét ala­kítja, kereken harminc eszten­dős. Nyomban utána egy má­­sikat kap. A „Mindenki titkár­sága” című filmhez hívják. Nem érti, miért lett egyszeri­ben ilyen kapós. Kimegy a gyárba és megtudja: a produk­ció egyik munkatársát Mario Mattolinak hívják ... Másnak százzal sem sikerül — Vittorio két filmmel hó­dítja meg Itáliát. Nevét már 1932-ben országszerte ismerik. Most Milánóban él, ahol sa­ját kabarét alapít. Egy este távirat várja az öltözőben: „Apa haldoklik. Jöjj.” Negyed­óra alatt egy versenyautót köl­csönöz és Rómába száguld. De későn érkezik. A szűkös lakásban holtan fekszik a pa­pa. Kezében egy nyitott újsá­got szorongat. Az újságban ol­dalas cikk: „Vittorio De Sica, Olaszország új sztárja”. Theresa azt mondja Vittorió­­nak: — A papa nagyon boldog emberként halt meg ... ISMIt ROMI Vittoriót megtöri a csapás. Megbeszéli Giudittával: felad­ják a milánói kabarét és visz­­szatérnek a gyászba borult családhoz. Bérbe vesznek egy üres színházat, Giudittával és az új társulattal próbálni kez­denek. A római bemutató emléke­zetes siker. Egyfolytában egy esztendeig játsszák a darabot... Egyik este Mario Mattol­ je­lentkezik. Kétéves szünet után ismét filmezni hívja Vittoriót. De ezúttal nem ő segít. Neki kell segíteni. — Senki sem bízik bennem. Elsőfiilmes rendezőnek senki sem ad hitelt. Pedig jó a könyv, siker lenne a film. A producereknél a te neveddel érveltem. Azt mondták: „Nagy sztár” —, de csak drágítaná a filmet, nem tudjuk megfi­zetni ... Vittorio Mariéra mosolyog. — Hagyd abba, öregem. Ne fizessetek! Adjatok néhány szá­zalékot a film hasznából — én hiszek benned, vállalom ... Két hét múlva megkezdőd­nek a felvételek. A film világsiker. Vittorio eddigi legnagyobb jövedelmét kapja. Nevét világszerte meg­ismerik és megjegyzik. Mario Mattoli máris befutott rende­zőnek számít... Hetek múlnak, hónapok. 1937-et írunk. Vittorio 35 éves. Hetedik éve él Giudittával. — Miért nem házasodtak ösz­­sze? — kérdezik barátaik. — Tényleg, miért nem háza­sodunk össze? — kérdezi Vit­torio. És egy hét múlva meet­­erküszne­r. Három évvel ké­sőbb, 1940-ben megszületik Fini, örökre búcsút vesz Giu­­dita a színpadtól. Huszonegy, sikerekben gazdag év és je­lentős hírnév áll mögötte . . . Vittoriónak most már három családot kell eltartania. There­­sát, aki lányával, Flenával él, Maria nővérét, aki két évei­nek anyja és egy sikertelen öz­ember felesége; valamint saját, feleség** é« kislányát, Fém filmet követ életében. Maria most már szinte kizáró­lag vele dolgozik. Jelentős si­kereket arat színpadon is, másra vágyik. Szeretne filmet rendezni. Ám, alighogy megszületik, ki­alakul benne a gondolat, ki­tör a második világháború, úgy látszik, minden, de minden — összeomlik ... SZTÁR M­USCAROl Vittorio túl jól ismeri a film­szakmát ahhoz, hogy tudja, vállalkozásához sehonnan sem remélhet pénzt. Ezért saját, keservesen összekuporgatott tő­kéjét kockáztatja. 1139-­ben rendezi elősz­ör. Hogy biztosabb lehessen a sikerben, tapasztalt társrendezőt keres maga mellé: Giuseppe Amatót. Vittoriónak elvei vannak. Az a véleménye, hogy nem színészekkel, hanem típusokkal kell dolgozni, viszont a típu­sokat csak az utcákon, az élet­ben találhatjuk meg. Most is megszólít egy lányt. A leányról kiderül: asszony, Signora Alessandrini. Vittorio próbafelvételre hívja. Megfe­lel. — Hogy kívánja a nevét a főcímen, Signora Alessandrini? — kérdezi a szerződés megkö­tésekor. — A leánynevemet írják ki: Anna Magnani. Vittorio csak hetekkel ké­sőbb tudja meg, hogy Signora Alessandrini egy kolléga fele­sége, Goffredo Alessandrini filmrendezőé, aki feleségét, bár korábban már statisztált fil­mekben, sohasem tartotta al­kalmasnak filmszereplésre. A film, a „Vörös rózsák”, szép sikert arat. Néhány héttel a bemutató után Vittorio már új filmről tárgyal. Török Rezső olasz földön akkoriban meg­jelent „Péntek Rézi”-jéből szándékozik filmet készíteni. Tárt ajtókra, nyitott pénztár­cákra talál. Rövidesen bemu­tatásra kész a „Teresa Ve­­nerdi”. — Péntek Rézit ismét az első film sikeres főszerep­lője, Anna Magnani alakítja. Már négy sikeres film áll mögötte, négy könnyű, mulat­ságos komédia, amikor 1942 őszén egyik legdédelgetettebb tervéhez nyúl. Hét éve meghitt barátja Cesare Zavattini, a kitűnő új­ság- és neves filmíró, akivel már 1940 táján egy közös öt­letből filmforgatókönyvet írtak. Ezt szeretné most forgatni. A történet egy négyéves gyer­mek szemével láttat egy rosz­­szul sikerült házasságot, amely mindent és mindenkit meg­mérgez maga körül. Az erősödő fasiszta terror idején, egyre fokozódó gazda­sági nehézségek közepette, mind több olyan nehézség tor­nyosul Vittorio elé, hogy már­­már úgy látja, a fasizmusban hallgatnak a múzsák , és vé­gül nem sikerül majd elkészí­tenie ezt a filmet. De ekkor csoda történik ... Fenyves György Jövő héten: Ajtó zárul - ajtó zárul be

Next