Magyar Ifjúság, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-23 / 12. szám
| / / r // ÉJ SOROZATUNK kaokedudsidk Új sorozatot indítunk. Minden negyedik — a 12 oldalas — számunkban bemutatunk egy-egy világhírű karikaturistát, kevéssé ismert élettörténetük egy-egy epizódján és persze néhány rajzukon keresztül. Kedves olvasóink, most ismerkedjenek meg André Francois történetével és karikatúráival... (Franciaország) A szakemberek azt mondják, hogy ma talán ő a legeurópaibb rajzoló. Kifinomult, árnyalt, művelt, a legérzékenyebb, a legigényesebb önmagáival és a világgal szemben. Lehet... Tény azonban: A „legeurópaibb” rajzoló angol származású feleségével, fiával és lányával, egy egyszerű parasztháziban él Grisyles-Platres-ben (Seine et Oise), lakásában néhány nagyszerű festményen és több ezer finom ízléssel válogatott könyvön kívül a legegyszerűbb bútorok és a legdrágább szőnyegek vannak és tulajdonképp nem túl lelkes a világért. Rajzait — szinte a világ valamennyi országába — postán küldi. Borpincéje van, de nem szereti a gyümölcsöt. Autója van, de alig használja. Azt állítja magáról, hogy nem is karikaturista, hanem festő, meg azt, hogy a világ bolond, mivel éppen azt szerette meg munkáiból, ami abból a legkevesebbet ér, maga mulattatására készített torzrajzait. Azt állítja, ez is csak azt bizonyítja, hogy mindenfelé mennyivel több a képkereskedő, mint gondolnánk. Mert a képkereskedőket úgy jellemzi, egy jó festő munkáiból ,csak a rossz képeket veszik meg, de azokat nagyon biztosan választják ki. Aki nem hiszi, járjon utána, csak egyszer sétáljon végig a Montmartre eldugott képkereskedésein, majd meglátja ... Pályafutása érdekes: Romániában született, 1915-ben. Gyerekkorában szüleivel végigutazta Európát. A párizsi Szépművészeti Akadémián a legjobb mesterek festőnövendéke volt, első nagy képeit, ma, a Louvre modern képtára őrzi. Néhány ragyogó könyvillusztrációt készített, elsősorban klasszikusokhoz. De nem vette meg egyetlen kiadó sem. Ellenben Quichote-sorozatából egyszer kiesett egy benne felejtett tollrajza, arra nyomban jókora summát kapott, és a könyvkiadó egyik újságjában napokon belül megjelent. Azután a szerkesztő újabb karikatúrákat kért. Újabb és újabb szerkesztők keresték. Végül már annyian, hogy menekülnie kellett. Ekkor húzódott vidékre. Már-már majdnem beletört, hogy egész életében csak karikatúrákat rajzol, amikor felfedezője, a Don Quichote-illusztrációkért küldött. Ez a kiadó hatalmas üzletet csinált, amikor a húsz éve világhírű karikaturistát, mint remek illusztrátort mutatta be. André Francois csak mosolygott a primitív üzleti trükkön és a kifizetés napján némi keserűséggel azt mondta: — Tudja én annak idején tele szívvel, lelkesedéssel azért jöttem önhöz, hogy akár ingyen is,ele megjelentesse azt, amit én akkor remekműnek gondoltam. Ez most megtörtént. Én csak ezt és ennyit akartam öntől. Úgy, hogy többé nem lát. A viszontlátásra ... Azzal szépen letette a kiadó asztalára a hatalmas bankjegy-köteget, amit rajzaiért kapott — és kisétált a szobából ... fialta te? 1963. márc. 21-től 27-ig. A szövegben a gyártó országot csak kezdőbetűvel, vagy rövidítve jelöljük. Egyéb rövidítések: mb.: magyarul beszélő, szv.: szélesvásznú, ***: csak 18 éven felülieknek. VÁLÁS OLASZ MÓDRA (mb. olasz)*** Vörösmarty h9, hu, 1, Alfa n4, £6, 8, Bartók 9, i 12, £2, h4, 6, f9, Hunyadi n4, f6, 8. A HARMADIK CSENGETÉS (mp. lengy.): Vörösmarty n4, f6, 8. HÁROMSZOR KEL FEL A NAP (csehszl.): Tanács h4, 6, f9. JÓ EMBEREK KÖZÖTT (mb. szovj.): Dózsa n4, f6, 8, Táncsics n4, £6, 8, Palota 25—27, 5, f8. ... ÉS A TE SZERELMED IS (mb. NDK): Szikra h4, 6, £9, Zuglói n4, f6, 8, Fény n4, £6, 8, Tátra 21—24, h4, (). £9. VIDÁM TÖRTÉNETEK (szovj.): Toldi h4, 6, £9. CARTOUCHE (szv. szvn. fr.): Corvin h4, 6, f9, Szikra nl0, nl2, f2, Május 1. h9, hll. 1, Alkotmány n4, f6, 8. MICI NÉNI KÉT ÉLETE (szv. magy.): Vörös Csillag 9, nl’, £2, Uránia n4, £6, 8, Fény h9 hll. 1. József Attila Művelődési Sláz n4, f6, 8, szerda szünnap, Madách 5, f8, vas. i h3-kor is, Munkás n4, f6, 8, Ady 5, f8, vas. h3-kor is, Felszabadulás n4, f6, 8, Palota 21—24, 5, f8-vas. h3-kor is. AZ ISMERETLENSÉG HATÁRÁN (mb. szovj.): Árpád 22—24, n6, h8, vas. h3-kor is. Vasvári 25— 27, f4, h6, 8, Kárpát 25—26, n6, h8. NAPFÉNY ÉS ÁRNYÉK (mb. beig.): Művész h4, 6, f9, Ugocsa n4, f6, 8. A NAP SZERELMESE (VAN GOGH) (szv. szin. am.): Május 1. f4, 6, f9, Attila 22—24, 5, £8, vas. £3-kor is. A BÉRGYILKOS (szv. mb. olasz): Széchenyi n4, f6, 8. EGY POHÁR Víz (szvn. ny.-n.): Művész nl6, nl2, f2, Attila 25—27, 5, f8 (SZV.). Kossuth Xvn., h4, 6, £9. A MÁSODIK VÁGÁNY (NDK) Tátra 25—27, h4, 6, f9, Árpád 25—27, n6, h8. AZ ARANYEMBER (szvn. magy.): Vörös Csillag 4, n7, h9. Jókai f6. 8, vas. n4-kor is. A KOPÁR SZIGET (lap): Duna £5, h7, 9. HÍRADÓ: Magyar híradó, 5. sz. világhíradó. A nap másik fele (magyar), Granada (színes spanyol), Didergő (színes román). Reggel 9 órától este 11 óráig folytatólag. BUDAI HÍRADÓ: Magyar híradó, 5. sz. világhíradó. A nap másik fele (magyar), Granada (színes spanyol), Made in Afrika (színes román). Reggel 9 órától este 10 óráig folytatólag. MATRA: Idegen nyelvű: AZ ÉLET ÚJRA KEZDŐDIK (szovj.) Orosz nyelvű előadás. Minden este 8 órakor. Ismeretterjesztő: Magyar híradó, Az autó (magyar), Tudomány és technika 16. sz. (szovjet ismeretterjesztő), A bélyegek beszélnek Afrikáról (színes magyar), A mozi története (színes angol), Kedves látogatók (magyar). Délután 4 órától este 8 óráig folytatólag. TISZA HÍRADÓ: Magyar híradó, 5. sz. világhíradó, Ott, ahol a rénszarvas fut (színes szovjet), Mese a fehér mackóról (színes lengyel), Éjfél után (színes magyar). Délután 4 órától este 10 óráig folytatólag. Ballada a katonáról (mb. szovj.): Csaba 25-én f6. 8. A boldogság madara (szin. szovj.): Előre 25—27, n6, h8. Candide, avagy a XX. század optimizmusa (mb. fr.): Bányász A. h9, 11, n2. Carmen Jones (szin. szv. am.): Rákóczi 14, h6. 8. A dzsungel könyve (szin. ang.): Kinizsi 25—27. f4, h6, 8. Otthon VIII.. 21—24. £4, h6, 8. Egy csepp méz (ang.)*** Terv 25 —27. f6, 8, Cinkota 25—27. n6. f8. Egyiptomi történet (szin. magy. —egyipt.): Ipoly 21—24. £4, h5, 8, Tündér 21—24. n6. h8. vas. 3-kor is, Béke XV.. n6. h8. vas. £5, h7, Petőfi 25—27. n6. h8. Ellopták a hangomat (ang.): Honvéd h9. 11. n2. Elloptak egy bombát (rom.): Diadal n4. £6. 8. iá!!!*****!!!!**!!!***!!■ a..a......2212222222255!SS!2!5SS!S!S!!S!5!S!!!!S!5!S!!!!!S!!!S!!!IS!!!!!S!!!!S!!!!!!!!!!SNI!»!5!!!BaBBaaaBaaea«aaaa«Baaaeaa« a TÜNDÖKLÉSE ÉS NYOMOZÍLSÁRA Kommentár nélkül IO 20 • Lazdasági krízis Amerikában; Paul Whit y *5 v . témán ez évben „Jazzkirály” lesz és százezreket keres a „King of Jazz” című hollywoodi film főszerepével. King Oliver utolsó hanglemezfelvétele; Johnny Dodds, a New Orleans-stílus legnagyobb klarinétosa ez évben taxisofőr lesz; ez idő tájt az első rendszeres jazzadások az amerikai rádiókban; Natty Dominique, a huszas évek vezető trombitása: repülőtéri hordár; Duke Ellington első világhíres nagyzenekari lemeze: „Mood Indigo”; Bunk Johnson a legendás hírű New Orleans-i trombitás állásnélkül, marad. Meade Lux Lewis, a klasszikus boogie-woogiestílus teremtő-mestere, kocsimosó lesz a chicagói négernegyed egyik garázsában. jQ^r . 'ash Calloway — a swing,korszak legjobb * * dobosa — egyetlen fellépéséért 4300 dollárt kap; Charlie „Big” Greent, a huszas évek legnagyobb pozaristáját egy reggelen megfagyva találták a harlemi utcán; Paul Whiteman egymillió dolláros szerződést kötött heti egy rádió szerepléjére. King Oliver a déli államokban turnézik, de annyi pénzt sem tud keresni, amennyi hazautazásához szükséges és távol lakhelyétől éhenhal Smith, minden idők leg1057 .Bessie nagyobb blues-énekesnője egy 1936-autószerencsétlenség alkalmával elvérzik, mert a legközelebbi kórházban szigorúan tilos négereket akárcsak elsősegélyben is részesíteni a Casa Loma zenekar minden eddő rekordot megdöntheti 55 000 dolláros bevételével. Kid Ory a régi New Orleans stíluskorszak legnagyobb pozaristája testvére baromfitenyésztő-farmján dolgozik; Rudy Vallee közel egynegyed milliót keresett. 1937-ben 18 000 jazzmuzsikus részesült munkanélküli segélyben ... Ami az adatok mögött van Az olvasó talán egy kissé meglepődik, amikor így „ömlesztve” kapja az egymással homlokegyenest ellentétes „adalékokat” a jazzmuzsika történetéből, amikor mondatonként váltakozik fény és árnyék, tragédia és karrier... Pedig, sajnos, a jazztörténetre minden más művészet történeténél is jobban jellemző ez a kettősség. Az európai emberé, aki a most futólag felvázolt korszakból főként a ,,Broadway Melody” című filmekből szerezte ismereteit, talán nem is gondolt arra, ami a hófehér frakkok és az aranyozott trombiták-szaxofonok mögött játszódik le: azoknak a tragédiáknak itt fel sem sorolható tömegére, amelyek éppen a jazzművészet úttörő mestereit sújtották. Nehogy elfogultsággal vádolhassák e sorok íróját, hívjuk tanúságul a német jazztörténészt, a nagy tekintélyű Ernst Joachim Berendler „Das Jazzbuch’' című könyvének első kiadása. 1953-ban jelent meg és 1956-ig 125 ezer példányban fogyott el. Berendt ekkor átdolgozta művét és „Új jazzkönyv” címmel azóta folytatta a siker útját, messze maga mögött hagyván az egynegyed milliós példányszámot... Lássuk, mit ír Berendt könyvének első kiadásában: „Elhangzott olyan vélemény is hogy a jazz nem Amerika „által”, hanem Amerika „ellen” jött létre. És valóban, ha az ember meggondolja, hogy a jazz mennyire kevéssé ,/amerikai” szituációban születhetett csak meg, tehát csak olyan körülmények között, amikor a négerek Amerikába kerültek, s ha ezen felül azt is megfigyeli, hogy Amerika milyen ijesztő módszerekkel szervezte meg a jazz elsekélyesítését — ez a véleményigen megfontolandónak látszik...” Igaz ugyan, hogy Berendt ezt — mint már mondottuk — 1953-ban írta le és átdolgozott jazz-könyvében már utalást sem találunk erre vonatkozólag. (Közben ugyanis a nyugatnémet—amerikai viszonyban a hivatalos politika síkján „kisebb-nagyobb változások” történtek ...) Ha valaki csak úgy futólag is belelapoz a ...... . mm..._____ nagy, klasszikus jazzmű "• I ott vészek életrajzába, majd ’,1' mindenütt ezzel a mon- WfMSS\dattal találkozik: „1930 és 1938 között felhagy a *»(r§f§ ^ t muzsikushivatással...” ^ /L vagy: „a harmincas évek " ' Wz elején a gazdasági krí fizás folytán állás nélkül marad...”. De vajon mi- |||||IfiL ■* JgHÉ ként lehet összeegyeztet- ^Jillflfni a gazdasági krízis” Bessie Smith fogalmát azzal a ténnyel, hogy egyes, jazzmuzsikusok, pontosabban: swingzenészek jövedelme viszont csillagászati számokat ér el... Tehát dekonjunktúra volt... de nem vonatkozott a jazz-zene minden ágára. Nos, hát akkor nézzük meg, hogy mire vonatkozott? M. Stearns, a kor egyik vezető jazzkritikusa 1937-ben a következő kijelentést tette: „Az egyetlen »series« zenekar, amelynek egyáltalán hatása lehet a modern shingzenére: Fletcher Hendersomé ...” E kijelentés fényében mindjárt világosan áll előttünk az a tény hogy a swingkorszak nem tett mást, mint hogy az ősi, úgynevezett klasszikus jazz helyébe az úgynevezett „fehér jazzt” állította. Persze helytelen lenne ebből egyenes következtetést levonni a fajüldözésre vonatkozólag. A kérdés sokkalta bonyolultabb összetevőket mutat. A swingkorszakról A húszas években — azon belül is 1923-tól kezdődően — a hanglemezgyárak szinte egyszerre figyelnek fel a jazzművészetben rejlő üzleti lehetőségekre. 1917 és 1922 között készült ugyan egynéhány jazzlemez, de azokat kivétel nélkül az Original Dixieland Jazz Band játszotta, amelynek folyton változó tagsága túlnyomórészt fehérekből állott. Persze maga a dixieland sem más, mint a négerektől New Orleans-ban eltanult stílus, illetve játékmód — ez a különbség még akkor is fennáll, ha manapság a dixieland és a New Orleans-stílust általában gyakran összekeverik! Az Original Dixieland Jazz Band mellett azonban sorra tűnnek fel az új és új néger Louis Armstrong zenekara 1924-ben együttesek — elsősorban Joe Oliver (akit a„King”, azaz „király” címével tiszteltek meg) és Louis Armstrong, a két kiváló trombitás, valamint a néger blues mesteri énekesnői, élükön Ma Rainey-vel, és Bessie Smithszel. A mindmáig közismert Jelly Roll Morton és Fats Waller a modern jazz-zongora-stílust alapítja meg, Jimmy Noone és Johnny Dodds, a jazz-klarinétosok klasszikus ősének tekinthetők , és így folytathatnánk a sort még hosszú ideig. Ezek a néger muzsikusok általában véve kis együttesekben játszottak és játékuk az improvizáción alapul. Egy-egy szép dallamot elég volt kitalálni ahhoz, hogy minden együttes esetenként újraformálja, új és új köntösbe öltöztesse. A huszas évekből fennmaradt hanglemezeken némi figyelemmel megkülönböztethető minden együttes játéka, azon belül pedig minden hangszeres művész egyéni stílusa. Ezekben a felvételekben van egy olyan mozzanat, amely szinte megtanulhatatlannak látszik, az a fájdalmasan vontatott hangvétel és előadásmód, amely például az Original Dixieland Jazz Band játékát is csak részben jellemzi. Ugyanakkor ezek az együttesek nem voltak túlságosan mutatósak és létszámuk nem érte el a tizes számot, de a 8—9 tag is ritkaságszámba ment. Túlnyomórészt az egyéni és kollektív improvizáció számára legalkalmasabbnak látszó bluest játszották — a mai értelemben vett slágerzene, a refrénes dal ritkán fordult elő abban a korszakban. E lemezek nagy része külön címkével volt ellátva, amelyek az jelezték, hogy négerek adják elő — vásárlóközönségük pedig túlnyomórészt szintúgy négerekből tevődött össze. Amikor megjelent a hangosfilm és a hanglemezgyárak vevőkörüket immár az egész világra ki szerették volna terjeszteni, „mutatósabb” produkciók után kezdtek érdeklődni. Ennek előfeltétele mindenekelőtt az volt, hogy az együttesek taglétszámát felemeljék és bizonyos értelemben közelítsék a nagyobb szalonzenekarok és a szimfonikus zenekarok felé. A fokozott népszerűségre törekvés során természetesen mind nagyobb és nagyobb helyet kaptak a mai értelemben vett slágerek és mind jobban a háttérbe szorult az improvizáció, azaz az egyéni rögtönzés. (Ha sokan játszanak egyszerre és mindenki egyénileg rögtönöz, akkor úgynevezett „kakofónia” jön létre!) A legnagyobb néger hangszert játékosok és énekesek-énekesnők előtt tehát kétféle út állott, amelyek közül „szabadon” választhattak: vagy elmennek egy-egy ilyen nagyobb zenekarba játszani, vagy felhagynak a muzsikushivatással. Érdekes módon többnyire az utóbbi lehetőséget választották: legnagyobb részük kétféle okból is képtelen volt a nagyzenekari játékra. Először is, a néger muzsikusok jelentős része nem tudott kottát olvasni, ún. „naturalista” volt. Másodszor: a jazzmuzsika lényegi elemét az improviziációt nem voltak képesek odahagyni. Jack Hylton száztagú (!) zenekara, Paul Whiteman harminc-negyven-tagú szimfonikus ,,jazz”-zenekara, valamint a nyomukban felfejlődő „big band”-ek (nagyzenekarok) egész sora elfoglalta a piacot és kiszorította onnan a kisegyütteseket. A „swingkorszak” fantasztikus karriereket indított el — és ezzel egyidőben borzalmas tragédiák egész sorát idézte elő. A néger blues-énekesnők egyszerűen képtelenek voltak a „sweet”-szerű — azaz: édeskés, szentimentális — dalocskák előadására, pedig most már kizárólag ez jelentette a siker egyetlen lehetőségét. Néhány Bessie Smith-felvétel a harmincas évek legelejéről azt bizonyítja hogy minden idők legnagyobb blues-énekesnője is megpróbálkozott ezzel az „új” stílussal, de próbálkozása teljesen sikertelen maradt. A „swing”, azaz: lendület, a régi jazzmuzsika egyik legfontosabb stílusjegye volt A harmincas években azonban ez valamiféle „izmus” előjelét kapta — és többet beszéltek róla, mint amennyit megvalósítottak belőle. A fehér jazzmuzsikusok és üzletemberek rájöttek a jazzritmusban rejlő üzleti lehetőségekre, valamint megfigyelték azt is, hogy ennek a művészetnek legfőbb vonzóereje fájdalmas és vontatott hangvétele. De amint ezeket az ismertetőjegyeket tudatosan és előre eltervelten próbálták létrehozni, az igazi fájdalmat szentimentalizmus, azaz: érzelgősség, az igazi ritmust pedig harsogás váltotta fel. Valóságos verseny alakult ki, hogy melyik zenekar tud nagyobb zajt csapni , és a rézfúvókórusok létszáma folyvást növekedett, a szaxofonkórusok pedig puhaakkordokkal festették alá a trombiták őrjöngését. Európa szerencsétlensége az volt, hogy Jazz” címszó alatt először is Paul Whiteman és Jack Hylton „művészetével” ismerkedhetett meg. A régi kisegyüttesiek hanglemezei elkallódtak és az új lemezeken a táncolni vágyó „ifjak és vc-Paul Whiteman monstre zenekara is kiszorította az igazi jazzt játszó kis együtteseket neki már kizárólag ezt a stílust hallhatták. Ezidő tájt keletkeztek azok a kritikák és esztétikák, amelyekből az olvasó csupán „a jazzmuzsika durvaságáról, vásári, olcsó hatásvadászatáról” meg miegymásról értesült és nem csodálkozhatunk azon hogy a finomabb ízlésűek egyszerűen elfordultak tőle... 1938 táján azonban Amerikában egyszerre kiderült, hogy „ez így nem megy tovább”. „New York-ban a jazz bűzlik” — írja az egyik súlyosszavú korabeli jazzkritikus. Kiderült, hogy a hatást már tovább nem lehet fokozni, nagyobb zenekarokat nem lehet létrehozni és kiderült az is, hogy a hatásvadászat oltárán egyszerűen feláldozták a jazzművészet lényegi elemeit: a rögtönzést és a szuggesztív ritmust. Közben a közönség is beleunt a harsogásba és rikoltozásba , s a swinglemezek már nem fogytak olyan mértékben, mint azelőtt. A nagyzenekari stílus területén immár el nem odázható reform végrehajtása Stan Kenton nevéhez fűződik, más kiváló jazzmuzsikusok pedig újszerű „combo”kat, azaz kisegyütteseket alapítottak, amelyekkel hadat üzentek minden durvaságnak és feltűnési viszketegségnek. Helyenként már-már talán túlságosan is aszkétikus jazzstílus alakult ki, a swingkorszakra való érthető visszahatásként. Az európai helyzet Mint mondottuk tehát, Európa a már említett nagyzenekarokétól szerezte első, közvetlen benyomásait a jazzmuzsikát illetően. Senki sem volt akkoriban, aki megmondta volna, hogy ez az élmény valójában hamis képet rajzolt erről a művészetről; senki sem volt, aki arra figyelmeztette volna a közönséget, hogy a gondosan, naponta újra aranyozott hangszerek és fehér frakkok sorfala mögött létezik egy másik jazz, egy magasrendű, mély gyökerekkel rendelkező művészet és hogy ezt a két dolgot soha sem szabad összekeverni. Az aranyozott hangszereken felcsendülő muzsika annak az őseredetű, népi származású művészetnek a legjobb esetben is csak morzsáiból táplálkozik ... A fejlettebb jazzélettel rendelkező országokban a swingkorszak csődje eléggé hamar nyilvánvalóvá lett. Szinte varázsütésre vetették rá magukat a jazzfeutatók a régi, elkallódott, akkor már igen nehezen fellelhető hanglemezekre. És erre az időre, esik azoknak a klaszszikus jazzmuzsikusoknak a felkutatása is, akik valamilyen módon túlélték a swingkorszakot. Meade Lux Lewist megtalálták az egyik chicagói garázsban, Kid Ory hamarosan felhagyott a baromfitenyésztéssel. Bunk Johnson végre hanglemezfelvételi lehetőségekhez jutott. (Ezzel kapcsolatban csak kézibevetőleg jegyezzük meg, hogy a Knaurs Jazz Lexikon szerint 1930-ban Johnson hangszere összetört és fogai kihullottak, azért nem tudott tovább játszani. Tekintettel arra, hogy 1938-ban, „újrafelfedezése” idején pontosan 59 éves volt — nem valószínű, hogy fogai újra kinőttek! Talán joggal gyanakodhatunk egyéb okokra Johnson elhallgatása körül ...) Európa azonban mindebből keveset tudott meg — és különösen nálunk, Magyarországon csak igen kevesen értesültek arról, hogy a huszas évek klasszikus jazzlemezeit százával-ezrével adják ki újra, valamint arról, hogy a swingkorszak után egy új, modern stílus van kialakulóban ... A mi jazz-, illetve pontosabban: tánczenekaraink boldogan merültek el a swingkorszak és az „édes” stílus mámorában és a mai napig önfeledten ismételgetik a harmincas évek „ál-jazz” hangszerelését, játékstílusát... Persze, egyoldalú és igaztalan képet festenénk, ha nem említenénk meg a swingkorszak néhány nagyszerű eredményét. Mindenekelőtt akkor és ott alakult ki a „big band”-technika, amely a jazzmuzsikusokat egyfelől rákényszerítette a kottaolvasásra, másrészt arra, hogy játéktechnikájukat az igen nehéz szólamok megszólaltatására maximálisan kifejlesszék. Sem Stan Kenton újszerű nagyzenekari hangzásvilága, sem Miles Davis, Gerry Mulligan Shelly Manne és a többi modern mesterek eredménye nem képzelhető el a swingkorszak előtt, vagy e korszak figyelembevétele nélkül. Ez az ár azonban — legalábbis ma már így látjuk — talán egy „kissé” túlságosan is magas volt... Sajnos, a hazánkhetően " szomorkodhatunk azon, hogy még a swingkorszakból is csak a „gyengébbje” jutott nekünk... Zárszó és végeredmény A nagy hibát mindenesetre elkövettük: átvettük a nyugati világból éppen azt a művészetet, amely a néger, valamint a legjobb muzsikusok félretolásával indult meg és jutott meg nem érdemelt népszerűséghez, amely mindenestül az amerikai hanglemez- és filmgyárak profitéhségének terméke, produktuma — és ezzel szemben elvetettük azt a népi, eredetű, őszinte és magas művészi színvonalú muzsikát, amelyet éppen a már említett kapitalista vállalkozók a már említett okokból minden eszközzel háttérbe szorítottak. Elvetettük, és megtagadtuk mindazokat, „akiknek meg kellett halniok” , hogy a nyugati „zenegyárak” haszna tovább növekedhessék. „Kozmopolita métely”-nek neveztük azt a zenestílust, azt a kollektív zenei nyelvet megteremtő művészetet, amely Honeggerre, Bartókra vagy Stravinskyra sem maradt hatástalan — hogy csak e három nagyszerű mestert említsük ezúttal... Milyen feladatok várnak ránk ezen a téren? Mindenekelőtt tisztázni kell a fogalmakat: mi a jazz és mi a tánczene, milyen azonosságok és milyen különbségek mutatkoznak e kétféle muzsika között? Hogyan hat a kettő egymásra és hogyan egészíti ki egymást? Erre persze itt és most nem vállalkozhatunk, annyit azonban már most kijelenthetünk, hogy fejlett jazzkultúra nélkül nincs megalapozott tánczenekultúra sem. A gyakorlat területén már megtörtént a „jóvátétel” néhány első lépése: megalakult a jazzklub és megjelent az első magyar jazzhanglemez, amely utóbbi a Gonda János vezette Qualiton-együttes játékát tartalmazza. A kezdet igen biztató és nagy reménységekre jogosít, különösen ami aközönségizlés további fejlődését illeti. Hiszem és tudom, hogy bizakodásommal nem állok egyedül... írta: Pernye András Fletcher Henderson még a swingkorszakból sem a legjobb hagyomá-Lou Williams vagy más, Fletcher Henderson, Mary B