Magyar Ifjúság, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1963-03-23 / 12. szám

| / / r // ÉJ SOROZATUNK kaokedudsidk Új sorozatot indítunk. Minden negyedik — a 12 ol­dalas — számunkban bemutatunk egy-egy világhírű karikaturistát, kevéssé ismert élettörténetük egy-egy epizódján és persze néhány rajzukon keresztül. Ked­ves olvasóink, most ismerkedjenek meg André Fran­cois történetével és karikatúráival... (Franciaország) A szakemberek azt mond­ják, hogy ma talán ő a leg­európaibb rajzoló. Kifino­mult, árnyalt, művelt, a leg­érzékenyebb, a legigényesebb önmagáival és a világgal szem­ben. Lehet... Tény azonban: A „legeurópaibb” rajzoló angol származású feleségével, fiával és lányával, egy egy­szerű parasztháziban él Grisy­­les-Platres-ben (Seine et Oise), lakásában néhány nagyszerű festményen és több ezer finom ízléssel válogatott könyvön kívül a legegyszerűbb búto­rok és a legdrágább szőnye­gek vannak és tulajdonképp nem túl lelkes a világért. Raj­zait — szinte a világ vala­mennyi országába — postán küldi. Borpincéje van, de nem szereti a gyümölcsöt. Autója van, de alig használja. Azt állítja magáról, hogy nem is karikaturista, hanem festő, meg azt, hogy a világ bolond, mivel épp­en azt sze­rette meg munkáiból, ami ab­ból a legkevesebbet ér, maga mulattatására készített torz­rajzait. Azt állítja, ez is csak azt bizonyítja, hogy minden­felé mennyivel több a képke­reskedő, mint gondolnánk. Mert a képkereskedőket úgy jellemzi, egy­ jó festő mun­káiból ,csak a rossz képeket veszik meg, de azokat nagyon biztosan választják ki. Aki nem hiszi, járjon utána, csak egyszer sétáljon végig a Mont­martre eldugott képkereske­désein, majd meglátja ... Pályafutása érdekes: Romá­niában született, 1915-ben. Gye­rekkorában szüleivel végig­utazta Európát. A párizsi Szép­­művészeti Akadémián a leg­jobb mesterek festőnövendé­ke volt, első nagy képeit, ma, a Louvre modern képtára őr­zi. Néhány ragyogó könyvil­lusztrációt készített, elsősor­ban klasszikusokhoz. De nem vette meg egyetlen kiadó sem. Ellenben Quichote-sorozatából egyszer kiesett egy benne fe­­lejtett tollrajza, arra nyom­ban jókora summát kapott, és a könyvkiadó egyik újságjá­ban napokon belül megjelent. Azután a szerkesztő újabb karikatúrákat kért. Újabb és újabb szerkesztők keresték. Végül már annyian, hogy me­nekülnie kellett. Ekkor húzó­dott vidékre. Már-már majdnem beletört, hogy egész életében csak ka­rikatúrákat rajzol, amikor felfedezője, a Don Quichote-il­­lusztrációkért küldött. Ez a kiadó hatalmas üzle­tet csinált, amikor a húsz éve világhírű karikaturistát, mint remek illusztrátort mutatta be. André Francois csak mo­solygott a primitív üzleti trükkön és a kifizetés napján némi keserűséggel azt mond­ta: — Tudja én annak idején te­le szívvel, lelkesedéssel azért jöttem önhöz, hogy akár in­gyen is,­ele megjelentesse azt, amit én akkor remekműnek gondoltam. Ez most megtör­tént. Én csak ezt és ennyit akartam öntől. Úgy, hogy többé nem lát. A viszontlá­tásra ...­­ Azzal szépen letette a ki­adó asztalára a hatalmas bank­­jegy-köteget, amit rajzaiért kapott — és kisétált a szobá­ból ... fialta te­? 1963. márc. 21-től 27-ig. A szövegben a gyártó orszá­got csak kezdőbetűvel, vagy rö­vidítve jelöljük. Egyéb rövidíté­sek: mb.: magyarul beszélő, szv.: szélesvásznú, ***: csak 18 éven felülieknek. VÁLÁS OLASZ MÓDRA (mb. olasz)*** Vörösmarty h9, hu­, 1, Alfa n4, £6, 8, Bartók 9, i­ 12, £2, h4, 6, f9, Hunyadi n4, f6, 8. A HARMADIK CSENGETÉS (mp. lengy.): Vörösmarty n4, f6, 8. HÁROMSZOR KEL FEL A NAP (csehszl.): Tanács h4, 6, f9. JÓ EMBEREK KÖZÖTT (mb. szovj.): Dózsa n4, f6, 8, Tán­csics n4, £6, 8, Palota 25—27, 5, f8. ... ÉS A TE SZERELMED IS (mb. NDK): Szikra h4, 6, £9, Zuglói n4, f6, 8, Fény n4, £6, 8, Tátra 21—24, h4, (). £9. VIDÁM TÖRTÉNETEK (szovj.): Toldi h4, 6, £9. CARTOUCHE (szv. szvn. fr.): Corvin h4, 6, f9, Szikra nl0, nl2, f2, Május 1. h9, hll. 1, Alkot­mány n4, f6, 8. MI­CI NÉNI KÉT ÉLETE (szv. magy.): Vörös Csillag 9, nl­’, £2, Uránia n4, £6, 8, Fény h9 hll. 1. József Attila Művelődési Sláz n4, f6, 8, szerda szünnap, Madách 5, f8, vas. i h3-kor is, Munkás n4, f6, 8, Ady 5, f8, vas. h3-kor is, Felszabadulás n4, f6, 8, Palota 21—24, 5, f8-vas. h3-kor is. AZ ISMERETLENSÉG HATÁRÁN (mb. szovj.): Árpád 22—24, n6, h8, vas. h3-kor is. Vasvári 25— 27, f4, h6, 8,­ Kárpát 25—26, n6, h8. NAPFÉNY ÉS ÁRNYÉK (mb. beig.): Művész h4, 6, f9, Ugo­­csa n4, f6, 8. A NAP SZERELMESE (VAN GOGH) (szv. szin. am.): Má­jus 1. f4, 6, f9, Attila 22—24, 5, £8, vas. £3-kor is. A BÉRGYILKOS (szv. mb. olasz): Széchenyi n4, f6, 8. EGY POHÁR Víz (szvn. ny.-n.): Művész nl6, nl2, f2, Attila 25—27, 5, f8 (SZV.). Kossuth Xvn., h4, 6, £9. A MÁSODIK VÁGÁNY (NDK) Tátra 25—27, h4, 6, f9, Árpád 25—27, n6, h8. AZ ARANYEMBER (szvn. magy.): Vörös Csillag 4, n7, h9. Jókai f6. 8, vas. n4-kor is. A KOPÁR SZIGET (lap): Duna £5, h7, 9. HÍRADÓ: Magyar híradó, 5. sz. világhíradó. A nap másik fele (magyar), Granada (színes spa­nyol), Didergő (színes román). Reggel 9 órától este 11 óráig folytatólag. BUDAI HÍRADÓ: Magyar hír­adó, 5. sz. világhíradó. A nap másik fele (magyar), Grana­da (színes spanyol), Made in Afrika (színes román). Reggel 9 órától este 10 óráig folyta­tólag. MATRA: Idegen nyelvű: AZ ÉLET ÚJRA KEZDŐDIK (szovj.) Orosz nyelvű előadás. Minden este 8 órakor. Ismeret­­terjesztő: Magyar híradó, Az autó (magyar), Tudomány és technika 16. sz. (szovjet isme­retterjesztő), A bélyegek be­szélnek Afrikáról (színes ma­gyar), A mozi története (színes angol), Kedves látogatók (ma­gyar). Délután 4 órától este 8 óráig folytatólag. TISZA HÍRADÓ: Magyar híradó, 5. sz. világhíradó, Ott, ahol a rénszarvas fut (színes szovjet), Mese a fehér mackóról (színes lengyel), Éjfél után (színes ma­gyar). Délután 4 órától este 10 óráig folytatólag. Ballada a katonáról (mb. szovj.): Csaba 25-én f6. 8. A boldogság madara (szin. szovj.): Előre 25—27, n6, h8. Candide, avagy a XX. század optimizmusa (mb. fr.): Bá­nyász A. h9, 11, n2. Carmen Jones (szin. szv. am.): Rákóczi 14, h6. 8. A dzsungel könyve (szin. ang.): Kinizsi 25—27. f4, h6, 8. Ott­hon VIII.. 21—24. £4, h6, 8. Egy csepp méz (ang.)*** Terv 25 —27. f6, 8, Cinkota 25—27. n6. f8. Egyiptomi történet (szin. magy. —egyipt.): Ipoly 21—24. £4, h5, 8, Tündér 21—24. n6. h8. vas. 3-kor is, Béke XV.. n6. h8. vas. £5, h7, Petőfi 25—27. n6. h8. Ellopták a hangomat (ang.): Hon­véd h9. 11. n2. Elloptak egy bombát (rom.): Diadal n4. £6. 8. iá!!!*****!!!!**!!!***!!■ a..a......2212222222255!SS!2!5SS!S!S!!S!5!S!!!!S!5!S!!!!!S!!!S!!!IS!!!!!S!!!!S!!!!!!!!!!SN­I!»!5!!!BaBBaaaBaaea«aaaa«Baaaeaa« a TÜNDÖKLÉSE ÉS N­YOMOZÍ­L­SÁRA Kommentár nélkül IO 20 • Lazdasági krízis Amerikában; Paul Whi­t y *5 v . témán ez évben „Jazzkirály” lesz és száz­­ez­reket keres a „King of Jazz” című hollywoodi film főszerepével. King Oliver utolsó hanglemezfelvé­tele; Johnny Dodds, a New Orleans-stílus legna­gyobb klarinétosa ez évben taxisofőr lesz; ez idő tájt az első rendszeres jazzadások az amerikai rádiókban; Natty Dominique, a huszas éve­k­ vezető trombitása: repülőtéri hordár; Duke Ellington első világhíres nagyzenekari lemeze: „Mood Indigo”; Bunk Johnson a legendás hírű New Orleans-i trombitás állás­­nélkül, marad. Meade Lux Lewis, a klasszikus boogie-woogie­­stílus teremtő-mestere, kocsimosó lesz a chicagói né­­gernegyed egyik garázsában. jQ^r . 'ash Calloway — a swing,korszak legjobb * * dobosa — egyetlen fellépéséért 4300 dol­lárt kap; Charlie „Big” Greent, a huszas évek legna­gyobb pozaristáját egy reggelen megfagyva találták a harlemi utcán; Paul Whiteman egymillió dolláros szer­ződést kötött heti egy rádió s­z­erepléjé­re. King Oliver a déli államokban turnézik, de annyi pénzt sem tud keresni, amennyi hazautazásához szükséges és távol lakhelyétől éhenhal Smith, minden idők leg­1057 .Bessie­­ nagyobb blues-énekesnője egy 1936-autószerencsétlenség alkalmával elvérzik, mert a leg­közelebbi kórházban szigorúan tilos négereket akár­csak első­segélyben is részesíteni a Casa Loma ze­nekar minden edd­ő rekordot megdönt­heti 55 000 dol­láros bevételével. Kid Ory a régi New Orleans stílus­­korszak legnagyobb pozaristája testvére baromfite­nyésztő-farmján dolgozik; Rudy Vallee közel egyne­gyed milliót keresett. 1937-ben­ 18 000 jazzmuzs­ikus részesült munkanélküli segélyben ... Ami az adatok mögött van Az olvasó talán egy kissé meglepődik, ami­kor így „ömlesztve” kapja az egymással homlok­egyenest ellentétes „adalékokat” a jazzmuzsika történetéből, amikor mondatonként váltakozik fény és árnyék, tragédia és karrier... Pedig, sajnos, a jazztörténetre minden más művészet történeténél is jobban jellemző ez a kettősség. Az európai emberé, aki a most futólag felvázolt kor­szakból főként a ,,Broadway Melody” című fil­mekből szerezte ismereteit, talán nem is gondolt arra, ami a hófehér frakkok és az aranyozott trom­biták-szaxofonok mögött játszódik le: azok­nak a tragédiáknak itt fel sem sorolható töme­gére, amelyek éppen a jazzművészet úttörő mes­tereit sújtották. Nehogy elfogultsággal vádolhassák e sorok íróját, hívju­k tanúságul a német jazztörténészt, a nagy tekintélyű Ernst Joachim Berendler „Das Jazzbuch’' című könyvének első kiadása. 1953-ban jelent meg és 1956-ig 125 ezer példány­ban fogyott el. Berendt ekkor átdolgozta művét és „Új jazzkönyv” címmel azóta folytatta a siker útját, messze maga mögött hagyván az egyne­gyed milliós példányszámot... Lássuk, mit ír Berendt könyvének első kiadásában: „Elhang­zott olyan vélemény is hogy a jazz nem Ameri­ka „által”, hanem Amerika „ellen” jött létre. És valóban, ha az ember meggondolja, hogy a jazz mennyire kevéssé ,/amerikai” szituációban születhetett csak meg, tehát csak olyan körülmé­nyek között, amikor a négerek Amerikába ke­rültek, s ha ezen felül azt is megfigyeli, hogy Amerika milyen ijesztő módszerekkel szervezte meg a jazz elsekélyesítését — ez a vélemény­­igen megfontolandónak látszik...” Igaz ugyan, hogy Berendt ezt — mint már mondottuk — 1953-ban írta le és átdolgozott jazz-könyvében már utalást sem találunk erre vonatkozólag. (Közben ugyanis a nyugatnémet—amerikai vi­szonyban a hivatalos politika síkján „kisebb-na­­gyobb változások” történtek ...) Ha valaki csak úgy futólag is belelapoz a ...... . mm..._____ nagy, klasszikus jazzmű­ "• I ott vészek életrajzába, majd ’,1' mindenütt ezzel a mon- WfMSS\­dattal találkozik: „1930 és 1938 között felhagy a *»(r§f§ ^ t muzsikushivatással...” ^ /L vagy: „a harmincas évek " ' Wz elején a gazdasági krí­ fi­­zás folytán állás nélkül marad...”. De vajon mi- |||||IfiL ■* JgHÉ ként lehet összeegyeztet- ^Jillflf­ni a gazdasági krízis” Bessie Smith fogalmát azzal a ténnyel, hogy egyes, jazzmuzsikusok, pontosabban: swing­­zenészek jövedelme viszont csillagászati számo­kat ér el... Tehát dekonjunktúra volt... de nem vonatkozott a jazz-zene minden ágára. Nos, hát akkor nézzük meg, hogy mire vonatkozott? M. Stearns, a kor egyik vezető jazzkritikusa 1937-ben a következő kijelentést tette: „Az egyetlen »series« zenekar, amelynek egyáltalán hatása lehet a modern sh­ingzenére: Fletcher Hendersomé ...” E kijelentés fényében mindjárt világosan áll előttünk az a tény hogy a swing­­korszak nem tett mást, mint hogy az ősi, úgy­nevezett klasszikus jazz helyébe az úgynevezett „fehér jazzt” állította. Persze helytelen lenne ebből egyenes következtetést levonni a faj­üldö­zésre vonatkozólag. A kérdés sokkalta bonyolul­tabb összetevőket mutat. A swingkorszakról A húszas években — azon belül is 1923-tól kezdődően — a hanglemezgyárak szinte egy­szerre figyelnek fel a jazzművészetben rejlő üzleti lehetőségekre. 1917 és 1922 között készült ugyan egynéhány jazzlemez, de azokat kivétel nélkül az Original Dixieland Jazz Band játszot­ta, amelynek folyton változó tagsága túlnyomó­­részt fehérekből állott. Persze maga a dixieland sem más, mint a négerektől New Orleans-ban eltanult stílus, illetve játékmód — ez a különb­ség még akkor is fennáll, ha manapság a dixie­land és a New Orleans-stílust általában gyak­ran összekeverik! Az Original Dixieland Jazz Band mellett azonban sorra tűnnek fel az új és új néger Louis Armstrong zenekara 1924-ben együttesek — elsősorban Joe Oliver (akit a­­„King”, azaz „király” címével tiszteltek meg) és Louis Armstrong, a két kiváló trombitás, vala­mint a néger blues mesteri énekesnői, élükön Ma Rainey-ve­l, és Bessie Smith­szel. A mindmáig közismert Jelly Roll Morton és Fats Waller a modern jazz-zongora-stílust alapítja meg, Jimmy Noone és Johnny Dodds, a jazz-klarinétosok klasszikus ősének tekinthetők , és így folytat­hatnánk a sort még hosszú ideig. Ezek a néger muzsikusok általában véve kis együttesekben játszottak és játékuk az improvizáción alapul. Egy-egy szép dallamot elég volt kitalálni ahhoz, hogy minden együttes esetenként újra­formálja, új és új köntösbe öltöztesse. A huszas évekből fennmaradt hanglemezeken némi figyelemmel megkülönböztethető minden együttes játéka, azon belül pedig minden hangszeres művész egyéni stílusa. Ezekben a felvételekben van egy olyan moz­zanat, amely szinte megtanulhatatlannak lát­szik, az a fájdalmasan vontatott hangvétel és előadásmód, amely például az Original Dixie­land Jazz Band játékát is csak részben jellemzi. Ugyanakkor ezek az együttesek nem voltak túl­ságosan mutatósak és létszámuk nem érte el a tizes számot, de a 8—9 tag is ritkaságszámba ment. Túlnyomórészt az egyéni és kollektív imp­rovizáció számára legalkalmasabbnak látszó bluest játszották — a mai értelemben vett slá­gerzene, a refrénes dal ritkán fordult elő abban a korszakban. E lemezek nagy része külön cím­kével volt ellátva, amelyek az jelezték, hogy négerek adják elő — vásárlóközönségük pedig túlnyomórészt szintúgy négerekből tevődött össze. Amikor megjelent a hangosfilm és a hang­­lemezgyárak vevőkörüket immár az egész világ­ra ki szerették volna terjeszteni, „mutatósabb” produkciók után kezdtek érdeklődni. Ennek elő­feltétele mindenekelőtt az volt, hogy az együtte­sek taglétszámát felemeljék és bizonyos értelem­ben közelítsék a nagyobb szalonzenekarok és a szimfonikus zenekarok felé. A fokozott népsze­rűségre törekvés során természetesen mind na­gyobb és nagyobb helyet kaptak a mai értelem­ben vett slágerek és mind jobban a háttérbe szorult az improvizáció, azaz­ az egyéni rögtön­zés. (Ha sokan játszanak egyszerre és mindenki egyénileg rögtönöz, akkor úgynevezett „kakofó­nia” jön létre!) A legnagyobb néger hangszert játékosok és énekesek-énekesnők előtt tehát két­féle út állott, amelyek közül „szabadon” vá­laszthattak: vagy elmennek egy-egy ilyen na­gyobb zenekarba játszani, vagy felhagynak a muzsikushivatással. Érdekes módon többnyire az utóbbi lehetőséget választották: legnagyobb részük kétféle okból is képtelen volt a nagy­zenekari játékra. Először is, a néger muzsikusok jelentős része nem tudott kottát olvasni, ún. „naturalista” volt. Másodszor: a jazzmuzsika lé­nyegi elemét az improviziációt nem voltak ké­pesek odahagyni. Jack Hylton száztagú (!) zene­kara, Paul Whiteman harminc-negyven-tagú szimfonikus ,,jazz”-zenekara, valamint a nyo­mukban felfejlődő „big band”-ek (nagyzeneka­rok) egész sora elfoglalta a piacot és kiszorította onnan a kisegyütteseket. A „swingkorszak” fan­tasztikus karriereket indított el — és ezzel egy­­időben borzalmas tragédiák egész sorát idézte elő. A néger blues-énekesnők egyszerűen képte­lenek voltak a „sweet”-szerű — azaz: édeskés, szentimentális — dalocskák előadására, pedig most már kizárólag ez jelentette a siker egyet­­len lehetőségét. Néhány Bessie Smith-f­el­vétel a harmincas évek legelejéről azt bizonyítja hogy minden idők legnagyobb blues-énekesnője is megpróbálkozott ezzel az „új” stílussal, de pró­bálkozása teljesen sikertelen maradt. A „swing”, azaz: lendület, a régi jazzmu­zsika egyik legfontosabb stílusjegye volt A har­mincas években azonban ez valamiféle „izmus” előjelét kapta — és többet beszéltek róla, mint amennyit megvalósítottak belőle. A fehér jazz­muzsikusok és üzletemberek rájöttek a jazzrit­­musban rejlő üzleti lehetőségekre, valamint meg­figyelték azt is, hogy ennek a művészetnek leg­főbb vonzóereje fájdalmas és vontatott hangvé­tele. De amint ezeket az ismertetőjegyeket tuda­tosan és előre eltervelten próbálták létrehozni, az igazi fájdalmat szentimentalizmus, azaz: ér­zelgősség, az igazi ritmust pedig harsogás vál­totta fel. Valóságos verseny alakult ki, hogy me­lyik zenekar tud nagyobb zajt csapni , és a rézfúvókórusok létszáma folyvást növekedett, a sza­xofonkórusok pedig puha­­akkordokkal fes­tették alá a trombiták őrjöngését. Európa szerencsétlensége az volt, hogy Jazz” címszó alatt először is Paul Whiteman és Jack Hylton „művészetével” ismerkedhetett meg. A régi kisegyüttesiek hanglemezei elkallódtak és az új lemezeken a táncolni vágyó „ifjak és vc-Paul Whiteman monstre zenekara is kiszorította az igazi jazzt játszó kis együtteseket neki már kizárólag ezt a stílust hallhatták. Ez­­idő tájt keletkeztek azok a kritikák és esztétikák, amelyekből az olvasó csupán „a jazzmuzsika durvaságáról, vásári, olcsó hatásvadászatáról” meg miegymásról értesült és nem csodálkozha­tunk azon hogy a finomabb ízlésűek egyszerűen elfordultak tőle... 1938 táján azonban Amerikában egyszerre kiderült, hogy „ez így nem megy tovább”. „New York-ban a jazz bűzlik” — írja az egyik súlyosszavú korabeli jazzkritikus. Kiderült, hogy a hatást már tovább nem lehet fokozni, nagyobb zenekarokat nem lehet létrehozni és kiderült az is, hogy a hatásvadászat oltárán egyszerűen fel­áldozták a jazzművészet lényegi elemeit: a rög­tönzést és a szuggesztív ritmust. Közben a kö­zönség is beleunt a harsogásba és rikoltozásba , s a swinglemezek már nem fogytak olyan mértékben, mint azelőtt. A nagyzenekari stílus területén immár el nem odázható reform végre­hajtása Stan Kenton nevéhez fűződik, más ki­váló jazzmuzsikusok pedig újszerű „combo”­­kat, azaz­ kisegyütteseket alapítottak, amelyek­kel hadat üzentek minden durvaságnak és fel­tűnési viszketegségnek. Helyenként már-már ta­lán túlságosan is aszkétikus jazzstílus alakult ki, a swingkorszakra való érthető visszahatásként. Az európai helyzet Mint mondottuk tehát, Európa a már emlí­tett nagyzenekarokétól szerezte első, közvetlen benyomásait a jazzmuzsikát illetően. Senki sem volt akkoriban, aki megmondta volna, hogy ez az élmény valójában hamis képet rajzolt erről a művészetről; senki sem volt, aki arra figyel­meztette volna a közönséget, hogy a gondosan, naponta­ újra­ aranyozott hangszerek és fehér frakkok sorfala mögött létezik egy másik jazz, egy magasrendű, mély gyökerekkel rendelkező művészet és hogy ezt a két dolgot soha sem szabad összekeverni. Az aranyozott hangszere­ken felcsendülő muzsika annak az őseredetű, népi származású művészetnek a legjobb eset­ben is csak morzsáiból táplálkozik ... A fejlettebb jazzélettel rendelkező orszá­gokban a swingkorszak csődje eléggé hamar nyilvánvalóvá lett. Szinte varázsütésre vetették rá magukat a jazzfeutatók a régi, elkallódott, akkor már igen nehezen fellelhető hangleme­zekre. És erre az időre, esik azoknak­ a klasz­­szikus jazzmuzsikusoknak a felkutatása is, akik valamilyen módon túlélték a swingkorszakot. Meade Lux Lewist megtalálták az egyik chica­gói garázsban, Kid Ory hamarosan felhagyott a baromfitenyésztéssel. Bunk Johnson végre hanglemezfelvételi lehetőségekhez jutott. (Ezzel kapcsolatban csak kézibevetőleg jegyezzük meg, hogy a Knaurs Jazz Lexikon szerint 1930-ban Johnson hangszere összetört és fogai kihullot­tak, azért nem tudott tovább játszani. Tekintet­tel arra, hogy 1938-ban, „újrafelfedezése” idején pontosan 59 éves volt — nem valószínű, hogy fogai újra kinőttek! Talán joggal gyanakodha­tunk egyéb okokra Johnson elhallgatása kö­rül ...) Európa azonban mindebből keveset tudott meg — és különösen nálunk, Magyarországon csak igen kevesen értesültek arról, hogy a hu­szas évek klasszikus jazzlemezeit százával-ezré­­vel adják ki újra, valamint arról, hogy a swing­korszak után egy új, modern stílus van kialaku­lóban ... A mi jazz-, illetve pontosabban: tánc­zenekaraink boldogan merültek el a swingkor­szak és az „édes” stílus mámorában és a mai napig önfeledten ismételgetik a harmincas évek „ál-jazz” hangszerelését, játékstílusát... Persze, egyoldalú és igaztalan képet feste­nénk, ha nem említenénk meg a swingkorszak néhány nagyszerű eredményét. Mindenekelőtt ak­kor és ott alakult ki a „big band”-technika, amely a jazzmuzsikusokat egyfelől rákényszerí­­tette a kottaolvasásra, másrészt arra, hogy játék­­technikájukat az igen nehéz szólamok megszó­laltatására maximálisan kifejlesszék. Sem Stan Kenton újszerű nagyzenekari hangzásvilága, sem Miles Davis, Gerry Mulligan Shelly Manne és a többi modern mesterek eredménye nem kép­zelhető el a swingkorszak előtt, vagy e korszak figyelembevétele nélkül. Ez az ár azonban — legalábbis ma már így látjuk — talán egy „kis­sé” túlságosan is magas volt... Sajnos, a hazánk­hetően " szomorkodha­­tunk azon, hogy még a swingkorszakból is csak a „gyengébbje” jutott nekünk... Zárszó és végeredmény A nagy hibát mindenesetre elkövettük: át­vettük a nyugati világból éppen azt a művésze­tet, amely a néger, valamint a legjobb muzsi­kusok félretolásával indult meg és jutott meg nem érdemelt népszerűséghez, amely mindenes­tül az amerikai hanglemez- és filmgyárak pro­fitéhségének terméke, produktuma — és ezzel szemben elvetettük azt a népi, eredetű, őszinte és magas művészi színvonalú muzsikát, amelyet éppen a már említett kapitalista vállalkozók a már említett okokból minden eszközzel hát­térbe szorítottak. Elvetettük, és megtagadtuk mindazokat, „akiknek meg kellett halniok” , hogy a nyugati „zenegyárak” haszna tovább növekedhessék. „Kozmopolita métely”-nek ne­veztük azt a zenestílust, azt a kollektív zenei nyelvet megteremtő művészetet, amely Honeg­­gerre, Bartókra vagy Stravinskyra sem maradt hatástalan — hogy csak e három nagyszerű mes­tert említsük ezúttal... Milyen feladatok várnak ránk ezen a téren? Mindenekelőtt tisztázni kell a fogalmakat: mi a jazz és mi a tánczene, milyen azonossá­gok és milyen különbségek mutatkoznak e két­féle muzsika között? Hogyan hat a kettő egy­másra és hogyan egészíti ki egymást? Erre per­sze itt és most nem vállalkozhatunk, annyit azonban már most kijelenthetünk, hogy fejlett jazzkultúra nélkül nincs megalapozott tánczene­kultúra sem. A gyakorlat területén már megtörtént a „jó­vátétel” néhány első lépése: megalakult a jazz­klub és megjelent az első magyar jazzhang­­lemez, amely utóbbi a Gonda János vezette Qualiton-együttes játékát tartalmazza. A kezdet igen biztató és nagy reménységekre jogosít, kü­lönösen ami a­­közönségizlés további fejlődését illeti. Hiszem és tudom, hogy bizakodásommal nem állok egyedül... írta: Pernye András Fletcher Henderson még a swingkorszakból sem a legjobb hagyomá-Lou Williams vagy más, Fletcher Henderson, Mary B

Next