Magyar Ifjúság, 1970. szeptember-december (14. évfolyam, 35-51. szám)
1970-12-11 / 49. szám
SAVANYÚFORRÁS Forrás nemcsak édesvizű van, jócskán akad olyan is, amelyből savanyú vagy más ízű víz buzog elő. A fiatal írók, költők „forrásából” is felszínre jutnak olykor fanyar ízek. Hogy mikor? Amikor mindennapjaink vagy éppen irodalmi életünk fonákságai erre késztetik őket. Mutatóban közlünk most néhányat közülük. Mint tudjuk, a savanyú és más ízű forrásvizek legtöbbször gyógyító hatásúak... Azt azért nem mondhatja az osztályvezető elvtárs, hogy mindennap benzinszagom van. És egyébként is, ettől még a vonalzó egyenes marad, és én rendesen elvégzem a munkámat. Ma egy fukar alak volt soron, akit, sajnos, még nevelni kell. Két deci benzin hetente, hát sok az? De sajnálja az üveget. Odalötyög nekem egy tejfölös pohárral. Lejtőn vagyunk, a kézifékem rossz, nem tudok kiszállni, hogy betöltsem. Képzelje el az osztályvezető elvtárs: a kocsiban szorongtunk vagy tízen, már a zöld kabátos ipse is bent van, aki néhány hete egyszerűen a kocsim elé ült. „Ilyen sovány embert még nem látták!” Ezen a jogcímen bal oldalról szállt be mellém, és persze a nyakam köré tekeredik, hogy mozdulni is alig tudok. Mire leértünk a Böszörményi út kockakövein, az összes benzin kilötyögött. De már ez is fejlődés, a múltkor még műanyag stanicliban hozta. Mondtam a többieknek, szavazzák ki a kocsiból, de nincs olyankor időnk ilyesmire. Beértük egy ígérettel. Egyébként is, ha már szavazásról van szó, Takács urat is ki kellene tenni, mert folyton szivarozik. A követségi rokonától kapja, és azt hiszi, szivar nélkül nem hisszük el, hogy neki követségi rokona van. Ha rászólok, azonnal vádaskodik. Persze kiben nincs hiba? Zoltánná, az ápolónő egyszer rá akart venni, hogy egyedül csak őt vegyem föl. Telefonon hívott. Dupla benzin, énekelte. Nahát, óriási kegy! Gondolom, a kórházból csórja. Mit érek vele? Azt az utat mindenképpen megteszem. Nem mondom, valamivel nagyobb teher a motornak, de az út feléig úgyis lejtőn jövünk. És higgye el, osztályvezető elvtárs, nem is tudnám otthagyni őket. A kis zöld szeműt, aki olyan félénken emelte fel a karját az első napon. A busz zsúfolva volt, otthagyta. Lehet, hogy nem is az első. Itt ismerkedett meg a kocsimban a jövendőbelijével. Addig szorongtak, míg eljegyzés lett belőle. Igaz, ami igaz,nekem is nagyon tetszett, és láttam, a tükörből, hogy ő is hosszabban rajtam felejti a szemét, de a Sallai utcában mindig kiszállt, és nekem ott még hat-hét ember ül a nyakamon. Szólni is alig tudtam hozzá. Azután egy reggel jött a lakatos fiú.— Szerelek ide magának egy jegy lyukasztót, mint a buszokon van — mondta. — Egy liter benzinért adja a havi bérletet, még jobban is jár, mert négy és félszer kettő az csak kilenc. Életre való fickó, annyi szent! Felajánlotta, hogy jegyeket is szerez, de aztán a második naptól már csak a zöld szemű érdekelte. Azt ne gondolja az osztályvezető elvtárs, hogy haragszom vagy irigykedem. A kis zöld szemű nem nekem való. Az ilyen szép lányok fényre, pompára, biztonságra vágynak. Saját nagy kocsira. Ezt nemcsak én mondom, hanem Kozma úr is, aki direkt elcserélte a gyönyörű főbérleti garzonját, hogy két utcával hamarabb szállhasson be a kocsiba. Semmiért nem adnám a humorát. — Már megint felszedett mindenkit, aki csak akadt? — dugja be az indignált képét az ablakon. — Szerencséjük, hogy sietek. — Aztán fanyalogva elnyúlik hátul a térdeken. Mindenki tudja, hogy csak tréfál. — Maga se viszi sokra — mondja nekem. — Holnapra itt egy vörös dundi legyen a fejem alá, mert ki nem állhatom az öreg bútorokat. És a sarokba gyömöszölt öregúr, akinek a posztónadrágjára bök, zavartan pislog. Olyan bizalmatlan, hogy még a nevét sem mondta meg. Valóban csuda öreg bútor, alighanem a századforduló előttről datálják. Mindig őt figyelem a csúcsforgalomban. Ha ő még bírja, akkor a kocsim is kibírja. A kocsim! Néha lenézek rá az ablakomból. Nézem, nézem, és istenemre, öszszeszorul a szívem. Piros köpenyében fáradtan kuksol a kapu előtt, hallgat, pihen. Mi mindent kibír! Pedig bizonyára neki is megvannak a maga bajai. Kikopott henger, kotyogó csapágyak, fáradt csavarok. Aztán jön a reggel, beülök, elfordítom az önindító kulcsát, köszörül egyet a torkán, és már jár a motor. Amikor kilépek a kapun, két-három delikvens ott támasztja a falat. Biztos, ami biztos, nehogy kiszoruljanak a kocsiból. Elvégre CE mégiscsak szebben mutat, mint GO. Üdvözült mosollyal szétterpeszkednek az ülésen, mintha remélhetnék, hogy most aztán minden így marad. Szép lassan indulunk, kényelmesen, lépésben, hadd élvezzük azt a kétszáz métert, mert a sarkon aztán ott vár Balogh bácsi a szerszámos ládájával, és onnan kezdve harc az élet, ahogy az osztályvezető elvtárs szokta mondani. Jönnek táskával, görögdinnyével, esernyővel, nyomakodnak, veszekednek, szuszognak. Keresztben, hosszában, öregek, fiatalok, kedvesek és gorombák. Volt egyszer egy bomba jó gépírónő. Majdnem idáig járt. Az utolsó kétszáz méteren mindig magunkra maradtunk. Mondtam neki, kicsit rendbe kellene hozni a kocsit. Oké, vasárnap délelőtt ráér. Lemostuk a karosszériát, dolgozott becsülettel. Utána kávé, egy pohár konyak, azt hiszem, a többit sejti az osztályvezető elvtárs. Azután? Vége lett. Ő is azt akarta, mint Zoltánná, mint a többiek. Azt hiszem, azóta már teljesült a vágya. Neki ne? Így van ez, arcok jönnek, arcok mennek. Mindig új és új arcok. Ha most mind bejönnének ebbe a szobába, akiket fuvaroztam, és mondjuk mindegyikük kapna három cent konyakot az osztályvezető elvtárstól, hát alighanem kevésnek bizonyulna a protokollkeret. Persze ki tudná azt megmondani, hogy azóta merre járnak. De nehogy azt higgye, hogy elfelejtenek. Épp a minap kaptam ezt a képeslapot. „Hogy vagy, apafej ? Megy még az öreg Skoda? Szeretettel üdvözöl a bolgár tengerpartról Kovács, felesége, lánya és Fiatja” Látja, ez az, osztályvezető elvtárs! Azóta Fiatja van, de nem felejtett el. És mind ilyenek. Mert ezek nem üzletfelek, nem beosztottak és nem rokonok. Egyszerűen emberek. Emberek, akikkel összetalálkoztam az utcán. ALKOTÁS ÉS MŰÉLVEZET DOZWALD JÁNOS: PIROS AUTÓ A hiénának hangszalag-gyulladása volt. Amióta élt, a szomszédok is csak suttogtak körülötte. Részvétből, persze. Mikor a pályaválasztás ideje elérkezett, a hiéna sokáig töprengett, mint legyen, mit tegyen ezután. Úgy döntött, beáll az üvöltők kórusába. Igaz ugyan, hogy a konkurrencia meglehetősen nagy, érvényesülését azonban ez nem akadályozhatja meg. És csóválgatva farkát még azt gondolta: két hét se kell, szólista leszek. Rohant a doktor Igen, furcsa. A hiéna teljesen megnémult. Tátog a szája. Ha jól érthető, azt mondja, egy ária közepén járta meg. Elkiabálta. TRUNKÓ BARNA Darlos Jenő: 70/4914MAGYAR IFJÚSÁG KEREKES GÁBOR: SZESZESZMÉK Téma: a szesz. A szesztéma sok jámbor filantrópot foglalkoztat. Egyesek szerint ihlető hatása is van. Olyik zeneszerző valósággal barokk mámorba esik tőle, Bach-kanáliába. Jómagam azonban, mint afféle fejlődésképtelen nyárspolgár, minden fröccsök királyának a macskafröccsöt tartom. A tejet. S mi több, még büszke is vagyok rá, hiszen az oroszlán — az állatok királya — is csak macska. Mindamellett kedvelem az indián italokat is. Az utaküdítőket. A minap azonban elgondolkoztató híradófilmet láttam. Arról számolt be többek közt, hogy miközben az alkoholellenes küzdelem egyre töményebb szavakkal folyik — a tények tendenciája épp ellentétes: egyre szaporodnak az olyan, nem vagy nem elsősorban alkohol forgalmazására profilírozott üzletek, amelyek e kártékony nedveket reklámozzák. (Pl. az Édesség Boltok kirakata pálinkásüvegektől roskadozik.) E filmélmény adta a következő ötletet. Mi lenne, ha átvennénk a szesz szószólóinak szisztémáját? Ha az alkohol terjesztésére szolgáló üzletek és szórakozóhelyek falain, kirakataiban, táncparkettjein az élet nemesebb értelmét hirdető propagandaanyagokat helyeznénk el? Mily nevelő hatású lenne, teszem azt, ha a Mátyás Pince falait Corvinákkal tapétáznánk? Mily felemelő lenne például, ha a Kissalétrom utca sarkán elterülő „revü night club” sztriptízgörbeinek felvonulását a dús illatú Ultra Daisy folyékony mosogatószervezetné? Mily elgondolkoztató lenne, ha a Moulin Rouge edzett falai közt változatos színekben pompázó gyermek- és csapágyakat árusítanának! Efféle ábrándok foglalkoztattak, midőn tudomásomra jutott, hogy az alkoholellenes küzdelemnek — kisfiam iskolájával szemközti pompás új hadszíntere nyílt. Már puszta neve is higgadt célratörést sugároz: KÉSELŐ. Magam is megtekintettem, és elégedetten távoztam. Mert igaz ugyan, hogy e lebujba csak lebújni könnyű. Visszafelé már körülményesebb. Igaz, hogy törzsvendégei, a garázdabillegetők (sánta huligánok!) többnyire csíkos trikóban jelennek meg a KÉSELŐ-ben, nem kézelőben. Kevesen akadnak köztük, akik csak sörmentén isznak; java részük egyhamar rumba dől. E vendéglátóipari egység nem anynyira az étel hullámait, inkább az ital hulláit vagy legalábbis Agonymusait (névtelen haldoklóit!) árasztja ki a kövezetre. S akik tovább bírják benn, annál roszszabb azoknak. Néhány óra leforgása alatt rút szivarita vázakká lesznek — holott az a néhány kuncsaft, aki a sok elázott korhely közt még száraz vagy már megszikkadt, szabad perceiben fűrészgéppel vágja a füstöt. Mindez igaz. De tüzetesebben szemügyre véve a KÉSELŐ berendezését, örömteli megnyugvással láttam, hogy az asztallábak alját kézre is illeszthető lúdtalpbetétekkel aggatták tele. Hogy aki már lábra állni se bír a KÉSELŐ- ben, legalább négykés ... illetve négykézláb hazakocoghasson aggódó családjához! így hát minden rendben van. Kötelességemnek tartottam, hogy ezt honfitársaimmal is közöljem. Ezért lett a cikk témája a szesztéma szisztémája. FÖLDES VILMOS GYÁRFÁS ENDRE: A MEGRÁGALMAZOTT RÁGCSÁLÓ Egy hódos sok kis hódot nemzett: így lett a jó hódnemzet. És míg a tagbaszakadt brontosaurusnak magva szakadt, e jó nép tovább élt, hiszen, megél szárazon, s főkép vizen. E szép faj egyik egyede - egyede nem lévén, csak fadiplomája -a vízben keresett állást, hogy csodálhassa harcsa, potyka, rája. Ám e csodálat elmúlt nemsokára. Miért? Hősünk nem jött rá okára, arra se, ki kezdte. De tény: a pletyka kikezdte. Egy harcsa hadarta: „Sok a hódolója, megannyi hóhányója, széltolója.” Egy ponty így selypített, míg irigyen tapadtak a pikkelyek rá: „Én nem pikketek rá, de láthatjátok, mily fehér ő, a tisztesség ösvényéről fetére.” „Nincs benne isteni ikra, istenemre! Az írjál többet! mozgalomért sem lelkesül ő.” Így bírálta a háta mögött néhány süllő. Őróla fecsege három vén kecsege a kicsi padkán: „Nem is hód ez, hanem vizipatkány.” „Hatása a halifjúságra rossz” mondta egy gonosz karddal. „S ha ez nem módosul, lassan egész halnemzetünk általa módosul.” „Az semmi - szólt a cápa bosszús basszusa - úgy hallom, a rákokkal van nexusa. A bárban tegnap egy rák lantolt, s ő járta rája a rák-endrollt.” Midőn a fűrészhal is kezdte, hősünk érezte: ez a veszte. A játszmát elvesztette. De kártyái közt talált még adut: felkeresett egy lakatlan odút, beköltözött, s bár nem él módosan, csak úgy hódosan, vendégül lát, ha kedve tartja. Keresd fel őt! Menj a víz alá - aztán máshová!