Magyar Ifjúság, 1971. január-április (15. évfolyam, 1-18. szám)
1971-01-15 / 3. szám
A szabályzat előírja, mégsem állítom be a védő DOS tükörmezőt. Felesleges. Az űrbolt megfoghatatlan szépségű csillagai között hajózom. Az imbolygó célvonalon túl az elhagyott Föld anyacsillagának halálfényű ragyogása. Engem vár! Ujjam lassú kúszással, percek óta kapcsolót keresgél. Rátalál, és aztán ... az ölelő magány végtelenségének terét megtöltik a nagyária akkordjai. Csodálatos hangján Manon Lescaut búcsúzik. Ilyennek álmodhatta egykor a zeneirodalom halhatatlanja. Ki is volt? Mindegy! A mindenség kapujában mindegy. — Vissza akarok menni a színpadra! — kiáltotta Angelika, düh és kétségbeeső határán. — Amit tettetek, az több mint játék! Az igazgató nem állt félre az ajtóból. — Nem engedhetlek ki. A közönség egyszerűen elfújna. Mindenbe beleegyeztél, és odakint, ma este valami nagyszerű történik. A sosem hallott hang megszületett! A monitort nézd! Bénult eksztázis a nézőtéren. Eleinte még néhányan sírógörcsöt kaptak, most már csak némán, megbabonázottan hallgatnak. Én viszont csaknem közömbösen ültem a színes képernyő előtt. Időnként Stanislawski felé pislogtam. Az idegsebész szájszögletén az aggódás apró ránca ült. Mereven nézte az oscilloszkóp szívgörbéit. — Túl magasra emelted a hangszínt, Zoltán! — mondta felpillantás nélkül. — Ki fogja bírni, erős szíve van! — feleltem könyörtelenül, és Angelikához fordultam, aki idegfeszültsége könnyeit meg a festéket kente szét arcán. Ott, akkor szabadultam hatalmából. Az addig emésztő vágy helyén szánalom sem maradt. — Azt hiszem, Angi, megnyertük a fogadást! Felkapta a fejét. Rám nézett, mint aki a megérthetetlen határára ért. — Mit csináltatok ezzel a vacak kis kóristával? Kondicionáltátok? — Többet! Megtanítottuk énekelni, és nem is rosszul... Emlékszel, Angi? Emlékszel arra az estére? Idézzelek szó szerint? „Robotot vagy kávédarálót akármennyit tervezel, abban nincs semmi emberi. Többre nem futja a tudományodból. Hozzám mérhető csak néhány akad, mérnök meg más észlény valósággal hemzseg! Engem imádnak, téged tudomásul vesznek ...” — Ez az én feleletem, Angelika, ez a fantasztikus orgánum. Ha akarom, lesz még néhány. Ki akar majd téged hallani? — Ne kínozd! — lépett közelebb a direktor, és kezét a vállamra tette. — Eddig nem kérdeztelek, most már adsz magyarázatot? Van még tíz percünk szünetig, addig a lényegi részt felvázolhatom. Ők ketten, Angelika meg Mónika alkatilag sokban hasonlítanak. Hangfekvésük is azonos, csak minőségileg különbözik Angi javára. Az énekkészség nem kis részben agyi ingerhatások törvénye. Stan mint specialista nálam ezt jobban tudta. Az eredendő képesség mesterségesen majdnem mindig fokozható. Ez a tétel volt elképzeléseim kiindulópontja. Munkához láttam. A szerepnek megfelelő zenei anyagot átalakítottam elektronikus kód szerint impulhogy az agy bírhatja rá a tusokká. Angelika egyik sikerült „Manon”-felvételét vettem alapul, és a természetes körülmények impulzusszintjét megemeltem. Az ingerkód kisebbre sikerült, mint a régi zsebnaptár. — Mónika nem félt a kísérlettől? — Félt, mert járatlan a technikában, mégsem lépett vissza. Neki életeleme a zene! A természet sok gátlással, kevés lehetőséggel ruházta fel. Én megteremtettem számára a „nagy alkalmat”! — Undorítóan beképzelt vagy, Zoltán! — vágott Stan közbe szárazon. — Nem akarlak elhomályosítani, „mester”! — Nem is lehet! Az agymező megfelelő gócainak felderítése ma sem kisebb fáradság. A gép segít, helyetted mégsem dolgozik. Azon múlik minden, milyen erőfeszítésre tüdőt, meg a többi hangképző szervet. Pszichés szempontból is én hoztam rendbe ezt a remek lányt! — Igen, ez a te érdemed, Stan!... Néha azért meglep, hogy a mi okos, pedáns századunk embere ragaszkodik elporladt, régi mesterek zenéjéhez. — Ez a múlhatatlan szépség gravitációja, vagy még több annál. Menekülés a világot betöltő képernyők elől a nosztalgiát ébresztő színpadhoz, ahol hús-vér emberek mozognak. Piros fény lobbant. Odakint felszakadt a tapsorkán. A közönség annyira közel nyomakodott a színpadhoz, amennyire csak a robotok engedték. Mónika bejött hozzánk, leült. Kimelegedett, kapkodta a levegőt, de arca csupa ragyogás volt. — Ne vidd túlzásba, takarékoskodj a levegővel! Énekelj burkoltabban, — figyelmeztette az idegsebész és csillapító injekciókat adott. — Ne állíts elém korlátokat, drága, öreg Stan! Zoltán csodálatos hangot adott nekem, és meg tudnám ölelni most a világot! — Így ellenkezett a kis kórista, és megcsókolt, mielőtt elviharzott...♦ — ... Még mindig nem értem! Kérem, írja körül pontosabban a halál okát! — A vizsgáló tiszt nem tegezett. A kitaszítottaknak járó megszólítást használta. — Jók voltak a számítások, csak egyetlen ponton hibáztam! — feleltem keserűen. — Manon Lescaut meghal a felvonás végén. Mónika nem játszotta, élte a darabot. Az ingerkód hatásától megszűnt benne a valóságérzet. Így ő is elmúlt az utolsó akkordokkal. Megérti? — Súlyos elmarasztalásra számíthat, ez öncélú kísérlet volt. Mit akar tenni? — Elvállaltam egy sugármérést napközelben. Visszatérésre nincs esély! — Akkor nem tartóztatlak — mondta a tiszt ébredő rokonszenvvel. — Kár, hogy hibáztál.... de nem vagy köteles! — Már eldöntöttem! * ... Szemrehunyva hallgatom az utolsó taktust. Most, hogy elfogyott, az űr csendje fog körül. Felpillantok. Súlytalan, cseppnyi víz lebeg előttem. Könnycsepp. Elfújom, vezérlőfalnak ütődik, és lassan szerteporlad. KARCZAG GYÖRGY: Még amikor az első expedíció készült a nemrég felfedezett Földre az Alfa Centauriról, akkoriban történt, hogy Adonisz Amental kultúrtechnikus erélyesen fellépett a csillaghajók legénységének soraiban fellelhető női stewardessek ellen. Kísérletei — sok expedícióban vett már részt — bebizonyították, hogy a nők, különösen a szép nők a hoszszú ideig tartó utazásban a férfiak számára rendkívül veszélyessé válhatnak ... Hogy, hogy nem, a technikus tiltakozását figyelmen kívül hagyva Elene Wartburgot mégis felvették a legénységbe. A parancsnokságtól kapta az utasítást. Elvégezte a feltétlenül szükséges tanfolyamot, és berendezkedett a térhajó aprócska bárjában. Helyre tette a kávéscsészéket, a likőröspoharakat és az újságokat, amelyek a jövő évszázadban látnak majd napvilágot. Már az első fényév megtétele után bebizonyosodott, hogy jogos volt a technikus aggodalma. A női harag kitörni készült! Még ma is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az asszony pontosan őt vette célba! Talán azért, mert valamennyi férfi közül ő látszott a leghajthatatlanabbnak? Egy idő múlva a térhajósok, hogy takarékoskodjanak az oxigénnel, rövidebb nevekre tértek át. Így lett Adonisz Amentálból Ádám, Elene Wartburgból pedig Éva. A stewardess egyre növekvő érdeklődést tanúsított a kulturális tömegmunka iránt, kiöntve a koncentrátumot a csészéből, így szolgálta azt fel Ádámnak. Ádám gondosan figyelte szkafanderét, és órákig sóhajtozott a kibernetikus fülemüle éneke mellett. A Naprendszerbe érkezésükkor már minden bevégeztetett. Ádám követte Évát minden ürüggyel, és Éva elérkezett ártalmas tevékenységének következő felvonásához: felébreszteni a férfiban a féltékenységet ... Valószínűleg jelentős sikereket ért volna el. Már felfigyelt rá a fodrász, az első osztály szakácsa, sőt a színjátszókor vezetője is. Többre már nem volt idő, mert a csillaghajó megérkezett a Földre. Elkezdődött a közönséges kutatómunka. Megfigyelték az atmoszférát, a vulkánok működését, megvizsgálták a mammutkoponyákat és jósoltak — mégpedig e vad bolygó jövőjét... Ezenkívül elhelyeztek néhány világos és érthető jelet — Baalbekben és a Góbi-sivatagban —, hogy még százezer év múlva is fel lehessen ismerni, ha valaki újra iderepülne. Már éppen felszállásra készültek, amikor Ádám és Éva jóvátehetetlen hibát követett el. Az első pillanatban egészen közönséges dolognak tűnt. Unalmukban már nem tudtak mit csinálni, bár elmentek sétálni. Igen ám, de az erdőben eltévedtek. Mint a gyerekek játszottak és hemperegtek a magas fűben, amikor egy csodálatos gyümölcsre lettek figyelmesek, ami ott lógott felettük, egy hatalmas nagy fán. — Ó, milyen csodálatos! — kiáltott fel Éva. — Vajon meg lehet enni? — I igen ... lehet... meg lehet, de ... — dörmögte ijedten Ádám. — Mindjárt meglátjuk?! Ultrakristályos gondolatadója segítségével Évának közben már sikerült megérdeklődnie a gyümölcs nevét és minőségét egy óriáskígyótól, amely lustán függött egy ágon. — Almaaa! — sikoltott fel Éva. — Milyen érdekes elnevezés! Csak egy kígyó tud ilyent kigondolni! Éva letépte az almát és megkóstolta. Szemei tágra nyíltak az élvezettől, arca kipirosodott, és nyelvével oly dallamos hangot adott ki, hogy Ádám is kedvet kapott rá, és kérlelni kezdte: — Adjál nekem is! Az idegen bolygórendszerről jött két ember megette az almát, és csak akkor értették meg, milyen hibát követtek el, amikor gyomruk nyugtalankodni kezdett. Hiszen szervezetük az utazás négy éve alatt csupa szintetikus táplálékhoz szokott. Nagy kínok közepette negyednapra eltántorogtak az űrhajóhoz, és ott, a központi reaktor bejárata előtt elterülve tudták meg jövendő sorsukat. Rémület lett úrrá a legénység felett. Az expedíció parancsnoka, Jegudij Slovaneszján (rövidítve: Jehova) ugyanis így kiáltott fel: — Mit tettetek, bűnösök!? Most már egész szervezetetek tele van ismeretlen baktériumokkal, és ti áthoznátok azokat az Alfa Centaurira! Nem, nem és nem! Én megmentem szeretett bolygómat! Ti itt maradtok, és vezekelni fogtok bűneitekért! A többi már simán ment. Mindketten megkapták a halhatatlansághoz szükséges injekciókat. Az űrhajó elrepült. Ők ketten ott maradtak az őserdő tisztásán. — Most mit csináljunk? — sóhajtott Ádám. — Nem tudom! — fakadt sírva Éva. Amikor pedig az asszony már nem tudja, az nagyon veszélyes. No de ettől kezdve már nyugodtan rábízhatjuk magunkat a bibliára. Káin megölte Ábelt... és így tovább. Ádám és Éva gyermekei pedig szétfutottak a Földön. Felfedezték Amerikát, sok száz háborút vívtak, előállították az atombombát, és fel i épültek a Kozmoszba. Éva Ádámmal még ma is él valahol Brazíliában. Gyermekük nem lesz több. Már semmit sem értenek azokból az eseményekből, amelyek ma a világon történnek. Éva haragszik férjére, és ifjúságára próbál visszaemlékezni. Ádám sóhajtozva gyűjti a szőlőleveleket neje új kosztümjéhez, és várja, sohasem fáradva, amikor végül is eljön az óra, és megkapja a nyugdíját. A „Cselovek, katorij isset” c. kötetből, kiadta „Mir”, Moszkva 1968. Fordította: Ecser János EMBERRŐL 71/301 MAGYAR IFJÚSÁG FORRÁS Micsoda „szentségtörés"! - gondolja most néhány jó szándékú Forrásrovat-olvasó. Tudományos-fantasztikus novellákat közölni irodalmi oldalon? Hát idáig süllyedtünk, hogy holmi kalandtörténetek elégítsék ki az irodalmi igényeket? Vagy talán nem volt rajzoló, aki képregényt csináljon belőlük, és most ahelyett közük? Alig két évvel ezelőtt megjelent egy könyv, Daniel Keyes: Virágot Algernonnak. A szerző regényével összesen három tudományos-fantasztikus díjat nyert el, nálunk mégis mint regény jelent meg. Ezt a műfaji jelölést kapta, sőt mi több, a Nagyvilág folyóiratban egy kritikusunk kétségbe vonta, hogy ez tudományos-fantasztikus regény. Mi következik ebből? Az, hogy ezt a műfajt a ponyva egyik modern változatának tartják. Mi adott erre okot? Hazánkban csak a múlt két évben jelentek meg igazi, irodalmi értékkel bíró science-fiction könyvek, így nem volt elég idő arra, hogy helyére tegyük ezt a műfajt. Másrészt, ami megjelent, azt vagy „szép rikító" ponyvaköntösbe öltöztettük, és úgy írtuk rá, hogy tudományos-fantasztikus regény, vagy mint a fent említett Keyes-könyv esetében, nem utaltunk műfajára. Közben végigizálltunk egy valóban ponyvaszínvonalon készült tv-sorozatot, az Orion űrhajót. Kétségtelen, hogy ezek a hatások eredményezték a Sci-Fi mindmáig meglevő ilyen irányú lebecsülését. Pedig jelentőségéhez nem férhet kétség. Előfutárai között olyan nevek találhatók, mint Karel Canek, H. G. Wells, Aldous Huxley vagy a magyar Karinthy Frigyes. Ma élő írái pedig nem kisebbek, mint a világhírű csillagász, matematikus Fred Hoyle vagy az ugyancsak világhírű tudós Isaac Asimov. Ez a kis válogatás nem reprezentálni akar, hanem helyet adni azoknak a szárnypróbálható fiatal íróknak és fordítóknak, akik ma már egyre többen vannak hazánkban is, és nemcsak kedvelik, hanem művelik is ezt a műfajt. G. M. GÖRÖCS TIBOR RAJZA ROVATVEZETŐ: BARANYI FERENC SCI-FI PATAKI MIHÁLY RAJZA A kékesen vakító fényben minden feszforeszkált. Mintha milliónyi apró kis tű kelt volna életre. Rántották a szemet. Nem volt káprá izat, csupán fényjáték. Mint rejtjeles üzenetek ugráltak a pontok. Emlékszem a hajnali napsütésre, amint bevilágított az ablakon. A porszemekre, melyek addig láthatatlanul töltötték meg a szobát, és ekkor megszámlálhatatlan milliárdjaik ott rezegtek szemeim előtt. Elpusztíthatatlan szemcsék, baktériumok. Ezt leheltem be mint levegőt egy életen keresztül. A tűpontok szurkának, éles fájdalmat okozva. Kékesen, ezüstösen táncoló vibrációjuk ingerelte az agyat. Gondolatok cikáztak. Összeállni igyekeztek valami egységes, egyöntetű véleményt alkotni, de a sejtek mintha nem akartak volna megegyezni. Van itt értelem? Érzem, valami körülvesz, fájdalmat okoz. Érzékelem, de nem értem. A tűszúrások enyhülnek. A vakító fény halványul. A pontok mozgása lelassul. Csend. Mi volt ez? Erről nem szabad beszélni. Őrültnek néznének. De az ember csak mondjon el mindent... Gondoltál már arra, hogy a szél susogása beszéd? Neked szól évezredek óta. Próbálja megértetni magát veled, de hiába. Bolond szél. Az a jó öreg, bolond szél! Mi mindent elmondhatna, ha beszélné nyelvedet! De a dimenzióhatár nem engedi. A véletlenek alakítják döntően életed. Véletlen, hogy megszülettél. Hogy éppen akkor, azon a helyen, abban az országban, abban a családban. Hogy annyi idős vagy, amennyi vagy, és családi helyzeted olyan, amilyen ... Hogy megnősültél, és azt a nőt vetted el. Hogy gyermeked született. És így tovább. Hogy a fa koronája a fejed mellett zuhant a földre, és nem ütött agyon. És ha agyonüt? Az is véletlen. Ki az a Véletlen? Ezt sem lehet megkérdezni, mert őrültnek néznének. De az ember csak mondjon el mindent! ... Sosem halok meg! Én még megérem a halhatatlanságot. Olyan nagy dolog ez? Különbeket is feltalálnak manapság. A tudomány sok mindenre képes. Látni fogom, hogyan változnak a dimenziók határai, és hogy omlanak össze a tudósok, akik e határokat védték. Nevetni fogok azon, amin ők nevettek annak idején. Találkozni fogok azokkal a lényekkel, akik számukra nem léteznek. És azt mondanám, amit az ősember mondana, ha ma élne: Nahát ilyet?! Ki hitte volna?! És nem fogom megérteni az ősember nyelvét, mert az számomra csak állati üvöltés lesz. Hány ember gondolja ezt végig? Hányan teszik fel e kérdéseket? Nincs kimutatás, statisztika. Csak utókor van, csak túlélni lehet. Én még elmondhatom, hogy volt atomkorszak, de van, akinek mindez a beteljesülés. Ember a Holdon? — ezzel kezdődött űrkorszakom. Más éppen csak megélte. Nem hiszitek el. Nem éritek fel ésszel, vagy át sem gondoljátok a hétköznapok miatt, hogy milyen korban éltek? Ez az a kor, hogy a múltat többé nem lehet és nem is szabad alapul venni követeztetésekhez. Egy új és beláthatatlan korszak kezdetén élünk. Tanúi vagyunk hihetetlen felfedezéseknek, találmaészleléseknek. És nem nyalcnak, hisszük el. A kérdést feltevő és a kérdést komolyan vevő: Örült, vagy mégsem? Meg vagyunk zavarodva, ez az igazság. Ha holnap azt mondják, hogy idegen lények szállták meg Bolygónkat, nevetve kételkedünk, és otthon megborzongunk vagy elgondolkozunk felette. Mi ez? Bizonytalanság? Nem, az túl egyszerű volna. Több ez annál. Valami gigászi fejlődésnek indult, és mi ott állunk lent, apró, táncoló pontokként, s ujjongva integetünk. Csak egész közelről látszik az integető kéz reszketése. Az ott, az a szemüveges úr a feltaláló. Az nyugodt és büszke. Ő tudja, kinek integet, fölényesen mosolyogva, de holnap túlszárnyalják, és vége a fölénynek. Az óriások pedig egyre csak nőnek vagy éppen csökkennek. Mert ez a fejlődés a kicsinyítésnek sem szab határt. Egyre nagyobb mikroszkópok kellenek, hogy az egyre kisebb találmányokat előállítsák, megnézhessék. Már senki sem tudja, hogy a füle cseng vagy egy rádió adó-vevő készüléket építettek bele. Nem, ez már nem puszta létféltő bizonytalanság, hiszen nap nap után olvashatunk az új gyógyszerekről, melyek az élet meghosszabbítására készültek, és ha a vegyszerek mérgezik a tengerek élővilágát és a folyókat, feltalálják a tökéletes fertőtlenítőt.* Végső soron nem érdemes megállni. A rend az, ha megy minden a maga dolgán előre. Nem szabad lefékezni, csupán azért, mert a többség még nem érte utol. Nem jó természetellenes helyzetbe hozni a dolgokat. Lassan elérjük a fénysebességet, azután átlépjük. Átlépünk saját magunkon is, elhagyva felesleges rossz tulajdonságainkat és az időt. Képes a végtelen célhatárt szabni? Ha minden végtelenné válik, mi lesz? * Megvizsgáltam az értelem sejtjeit a vibráló fényben. A tűszúrások éles fájdalmat okozva megbolygatták a sejteket. Gondolatsor született. ERDEI-GRÜNWALD MIHÁLY VIZSGÁLAT KÉKBEN