Magyar Ifjúság, 1971. január-április (15. évfolyam, 1-18. szám)

1971-01-15 / 3. szám

A szabályzat előírja, mégsem állí­tom be a védő DOS tükörme­­zőt. Felesleges. Az űrbolt megfogha­tatlan szépségű csillagai között ha­józom. Az imbolygó célvonalon túl az elhagyott Föld anyacsillagának halálfényű ragyogása. Engem vár! Ujjam lassú kúszással, percek óta kapcsolót keresgél. Rátalál, és az­tán ... az ölelő magány végtelensé­gének terét megtöltik a nagyária ak­kordjai. Csodálatos hangján Manon Lescaut búcsúzik. Ilyennek álmod­hatta egykor a zeneirodalom halha­tatlanja. Ki is volt? Mindegy! A min­­denség kapujában mindegy. — Vissza aka­rok menni a szín­padra! — kiáltot­ta Angelika, düh és kétségbeeső határán. — Amit tettetek, az több mint játék! Az igazgató nem állt félre az ajtóból. — Nem engedhetlek ki. A közön­ség egyszerűen elfújna. Mindenbe beleegyeztél, és odakint, ma este valami nagyszerű történik. A so­sem hallott hang megszületett! A monitort nézd! Bénult eksztázis a nézőtéren. Elein­te még néhányan sírógörcsöt kaptak, most már csak némán, megbaboná­­zottan hallgatnak. Én viszont csaknem közömbösen ültem a színes képernyő előtt. Időn­ként Stanislawski felé pislogtam. Az idegsebész szájszögletén az ag­gódás apró ránca ült. Mereven néz­te az oscilloszkóp szívgörbéit. — Túl magasra emelted a hangszínt, Zol­tán! — mondta felpillantás nélkül. — Ki fogja bírni, erős szíve van! — feleltem könyörtelenül, és Angeli­kához fordultam, aki idegfeszültsé­ge könnyeit meg a festéket kente szét arcán. Ott, akkor szabadultam hatalmából. Az addig emésztő vágy helyén szánalom sem maradt. — Azt hiszem, Angi, megnyertük a fogadást! Felkapta a fejét. Rám nézett, mint aki a megérthetetlen határára ért. — Mit csináltatok ezzel a vacak kis kóristával? Kondicionáltátok? — Többet! Megtanítottuk énekelni, és nem is rosszul... Emlékszel, An­gi? Emlékszel arra az estére? Idéz­zelek szó szerint? „Robotot vagy kávédarálót akármennyit tervezel, abban nincs semmi emberi. Többre nem futja a tudományodból. Hozzám mérhető csak néhány akad, mérnök meg más észlény valósággal hem­zseg! Engem imádnak, téged tudo­másul vesznek ...” — Ez az én feleletem, Angelika, ez a fantasztikus orgánum. Ha akarom, lesz még néhány. Ki akar majd té­ged hallani? — Ne kínozd! — lépett közelebb a direktor, és kezét a vállamra tette. — Eddig nem kérdeztelek, most már adsz magyarázatot? Van még tíz percünk szünetig, ad­dig a lényegi részt felvázolhatom. Ők ketten, Angelika meg Mónika al­katilag sokban hasonlítanak. Hang­fekvésük is azonos, csak minőségileg különbözik Angi javára. Az ének­készség nem kis részben agyi inger­hatások törvénye. Stan mint specia­lista nálam ezt jobban tudta. Az eredendő képesség mesterségesen majdnem mindig fokozható. Ez a té­tel volt elképzeléseim kiindulópont­ja. Munkához láttam. A szerepnek megfelelő zenei anyagot átalakítot­tam elektronikus kód szerint impul­hogy az agy bírhatja rá a tusokká. Angelika egyik sikerült „Manon”-felvételét vettem alapul, és a természetes körülmények impul­zusszintjét megemeltem. Az ingerkód kisebbre sikerült, mint a régi zseb­naptár. — Mónika nem félt a kísérlettől? — Félt, mert járatlan a techniká­ban, mégsem lépett vissza. Neki életeleme a zene! A természet sok gátlással, kevés lehetőséggel ruház­ta fel. Én megteremtettem számára a „nagy alkalmat”! — Undorítóan beképzelt vagy, Zol­tán! — vágott Stan közbe szárazon. — Nem akarlak elhomályosítani, „mester”! — Nem is lehet! Az agymező meg­felelő gócainak felderítése ma sem kisebb fárad­ság. A gép segít, helyetted mégsem dolgozik. Azon múlik minden, milyen erőfeszítésre tüdőt, meg a többi hangképző szervet. Pszichés szem­pontból is én hoztam rendbe ezt a remek lányt! — Igen, ez a te érdemed, Stan!... Néha azért meglep, hogy a mi okos, pedáns századunk embere ragaszko­dik elporladt, régi mesterek zenéjé­hez. — Ez a múlhatatlan szépség gra­vitációja, vagy még több annál. Me­nekülés a világot betöltő képernyők elől a nosztalgiát ébresztő színpad­hoz, ahol hús-vér emberek mozognak. Piros fény lobbant. Odakint fel­szakadt a tapsorkán. A közönség annyira közel nyomakodott a szín­padhoz, amennyire csak a robotok engedték. Mónika bejött hozzánk, leült. Kimelegedett, kapkodta a leve­gőt, de arca csupa ragyogás volt. — Ne vidd túlzásba, takarékos­kodj a levegővel! Énekelj burkoltab­ban, — figyelmeztette az idegsebész és csillapító injekciókat adott. — Ne állíts elém korlátokat, drá­ga, öreg Stan! Zoltán csodálatos han­got adott nekem, és meg tudnám ölel­ni most a világot! — Így ellenkezett a kis kórista, és megcsókolt, mielőtt elviharzott...♦ — ... Még mindig nem értem! Ké­rem, írja körül pontosabban a halál okát! — A vizsgáló tiszt nem tege­zett. A kitaszítottaknak járó megszó­lítást használta. — Jók voltak a számítások, csak egyetlen ponton hibáztam! — felel­tem keserűen. — Manon Lescaut meghal a felvonás végén. Mónika nem játszotta, élte a darabot. Az in­gerkód hatásától megszűnt benne a valóságérzet. Így ő is elmúlt az utolsó akkordokkal. Megérti? — Súlyos elmarasztalásra számít­hat, ez öncélú kísérlet volt. Mit akar tenni? — Elvállaltam egy sugármérést napközelben. Visszatérésre nincs esély! — Akkor nem tartóztatlak — mondta a tiszt ébredő rokonszenv­­vel. — Kár, hogy hibáztál.... de nem vagy köteles! — Már eldöntöttem! * ... Szemrehunyva hallgatom az utolsó taktust. Most, hogy elfogyott, az űr csendje fog körül. Felpillan­tok. Súlytalan, cseppnyi víz lebeg előttem. Könnycsepp. Elfújom, ve­zérlőfalnak ütődik, és lassan szerte­porlad. KARCZAG GYÖRGY: M­ég amikor az első expedíció ké­szült a nemrég felfedezett Földre az Alfa Centauriról, akkori­ban történt, hogy Adonisz Amental kultúrtechnikus erélyesen fellépett a csillaghajók legénységének soraiban fellelhető női stewardessek ellen. Kísérletei — sok expedícióban vett már részt — bebizonyították, hogy a nők, különösen a szép nők a hosz­­szú ideig tartó utazásban a férfiak számára rendkívül veszélyessé vál­hatnak ... Hogy, hogy nem, a technikus til­takozását figyelmen kívül hagyva Elene Wartburgot mégis felvették a legénységbe. A parancsnokságtól kapta az utasítást. Elvégezte a fel­tétlenül szükséges tanfolyamot, és berendezkedett a térhajó aprócska bárjában. Helyre tette a kávéscsé­széket, a likőröspoharakat és az új­ságokat, amelyek a jövő évszázad­ban látnak majd napvilágot. Már az első fényév megtétele után bebizonyosodott, hogy jogos volt a technikus aggodalma. A női harag kitörni készült! Még ma is megma­gyarázhatatlan okból kifolyólag az asszony pontosan őt vette célba! Ta­lán azért, mert valamennyi férfi kö­zül ő látszott a leghajthatatlanabb­nak? Egy idő múlva a térhajósok, hogy takarékoskodjanak az oxigénnel, rö­­videbb nevekre tértek át. Így lett Adonisz Amentálból Ád­ám, Elene Wartburgból pedig É­va. A stewardess egyre növekvő ér­deklődést tanúsított a kulturális tö­megmunka iránt, kiöntve a koncent­­rátumot a csészéből, így szolgálta azt fel Ádámnak. Ádám gondosan fi­gyelte szkafanderét, és órákig sóhaj­tozott a kibernetikus fülemüle éne­ke mellett. A Naprendszerbe érkezésükkor már minden bevégeztetett. Ádám követte Évát minden ürüggyel, és Éva elérkezett ártalmas tevékenysé­gének következő felvonásához: fel­ébreszteni a férfiban a féltékenysé­get ... Valószínűleg jelentős sikere­ket ért volna el. Már felfigyelt rá a fodrász, az első osztály szakácsa, sőt a színjátszókor­ vezetője is. Többre már nem volt idő, mert a csillaghajó megérkezett a Földre. Elkezdődött a közönséges kutató­munka. Megfigyelték az atmoszférát, a vulkánok működését, megvizsgál­ták a mammutkoponyákat és jósoltak — mégpedig e vad bolygó jövőjét... Ezenkívül elhelyeztek néhány vilá­gos és érthető jelet — Baalbekben és a Góbi-sivatagban —, hogy még százezer év múlva is fel lehessen is­merni, ha valaki újra iderepülne. Már éppen felszállásra készültek, amikor Ádám és Éva jóvátehetetlen hibát követett el. Az első pillanatban egészen kö­zönséges dolognak tűnt. Unalmuk­ban már nem tudtak mit csinálni, bár elmentek sétálni. Igen ám, de az erdőben eltévedtek. Mint a gyere­kek játszottak és hemperegtek a magas fűben, amikor egy csodálatos gyümölcsre lettek figyelmesek, ami ott lógott felettük, egy hatalmas nagy fán. — Ó, milyen csodálatos! — kiál­tott fel Éva. — Vajon meg lehet enni? — I­ igen ... lehet... meg lehet, de ... — dörmögte ijedten Ádám. — Mindjárt meglátjuk?! Ultrakristályos gondolatadója se­gítségével Évának közben már sike­rült megérdeklődnie a gyümölcs ne­vét és minőségét egy óriáskígyótól, amely lustán függött egy ágon. — Almaaa! — sikoltott fel Éva. — Milyen érdekes elnevezés! Csak egy kígyó tud ilyent kigondolni! Éva letépte az almát és megkós­tolta. Szemei tágra nyíltak az élve­zettől, arca kipirosodott, és­ nyelvé­vel oly dallamos hangot adott ki, hogy Ádám is kedvet kapott rá, és kérlelni kezdte: — Adjál nekem is! Az idegen bolygórendszerről jött két ember megette az almát, és csak akkor értették meg, milyen hibát követtek el, amikor gyomruk nyug­talankodni kezdett. Hiszen szerveze­tük az utazás négy éve alatt csupa szintetikus táplálékhoz szokott. Nagy kínok közepette negyednap­ra eltántorogtak az űrhajóhoz, és ott, a központi reaktor bejárata előtt el­terülve tudták meg jövendő sorsu­kat. Rémület lett úrrá a legénység felett. Az expedíció parancsnoka, Jegudij Slovaneszján (rövidítve: Je­hova) ugyanis így kiáltott fel: — Mit tettetek, bűnösök!? Most már egész szervezetetek tele van is­meretlen baktériumokkal, és ti át­hoznátok azokat az Alfa Centau­­rira! Nem, nem és nem! Én meg­mentem szeretett bolygómat! Ti itt maradtok, és vezekelni fogtok bű­neitekért! A többi már simán ment. Mind­ketten megkapták a halhatatlanság­hoz szükséges injekciókat. Az űrhajó elrepült. Ők ketten ott maradtak az őserdő tisztásán. — Most mit csináljunk? — sóhaj­tott Ádám. — Nem tudom! — fakadt sírva Éva. Amikor pedig az asszony már nem tudja, az nagyon veszélyes. No de ettől kezdve már nyugod­tan rábízhatjuk magunkat a bibliá­ra. Káin megölte Ábelt... és így to­vább. Ádám és Éva gyermekei pedig szétfutottak a Földön. Felfedezték Amerikát, sok száz háborút vívtak, előállították az atombombát, és fel i­­ épültek a Kozmoszba. Éva Ádámmal még ma is él vala­hol Brazíliában. Gyermekük nem lesz több. Már semmit sem értenek azokból az eseményekből, amelyek ma a világon történnek. Éva harag­szik férjére, és ifjúságára próbál visszaemlékezni. Ádám sóhajtozva gyűjti a szőlőleveleket neje új kosz­tümjéhez, és várja, sohasem fáradva, amikor végül is eljön az óra, és meg­kapja a nyugdíját. A „Cselovek, katorij isset” c. kötet­ből, kiadta „Mir”, Moszkva 1968. Fordította: Ecser János EMBERRŐL 71/301 M­AGYAR IFJÚSÁG FORRÁS Micsoda „szentségtörés"! - gondolja most né­hány jó szándékú Forrásrovat-olvasó. Tudomá­nyos-fantasztikus novellákat közölni irodalmi ol­dalon? Hát idáig süllyedtünk, hogy holmi ka­landtörténetek elégítsék ki az irodalmi igénye­ket? Vagy talán nem volt rajzoló, aki képregényt csináljon belőlük, és most ahelyett közük? Alig két évvel ezelőtt megjelent egy könyv, Da­niel Keyes: Virágot Algernonnak. A szerző regé­nyével összesen három tudományos-fantasztikus díjat nyert el, nálunk mégis mint regény jelent meg. Ezt a műfaji jelölést kapta, sőt mi több, a Nagyvilág folyóiratban egy kritikusunk kétségbe vonta, hogy ez tudományos-fantasztikus regény. Mi következik ebből? Az, hogy ezt a műfajt a ponyva egyik modern változatának tartják. Mi adott erre okot? Hazánkban csak a múlt két évben jelentek meg igazi, irodalmi értékkel bíró science-fiction köny­vek, így nem volt elég idő arra, hogy helyére te­gyük ezt a műfajt. Másrészt, ami megjelent, azt vagy „szép rikító" ponyvaköntösbe öltöztettük, és úgy írtuk rá, hogy tudományos-fantasztikus regény, vagy mint a fent említett Keyes-könyv esetében, nem utaltunk műfajára. Közben végig­­izálltunk egy valóban ponyvaszínvonalon készült tv-sorozatot, az Orion űrhajót. Kétségtelen, hogy ezek a hatások eredményezték a Sci-Fi mind­máig meglevő ilyen irányú lebecsülését. Pedig jelentőségéhez nem férhet kétség. Előfutárai között olyan nevek találhatók, mint Karel Canek, H. G. Wells, Aldous Huxley vagy a magyar Ka­rinthy Frigyes. Ma élő írái pedig nem kisebbek, mint a világhírű csillagász, matematikus Fred Hoyle vagy az ugyancsak világhírű tudós Isaac Asimov. Ez a kis válogatás nem reprezentálni akar, ha­nem helyet adni azoknak a szárnypróbálható fia­tal íróknak és fordítóknak, akik ma már egyre többen vannak hazánkban is, és nemcsak ked­velik, hanem művelik is ezt a műfajt. G. M. GÖRÖCS TIBOR RAJZA ROVATVEZETŐ: BARANYI FERENC SCI-FI PATAKI MIHÁLY RAJZA A kékesen vakító fényben min­den feszforeszkált. Mintha mil­liónyi apró kis tű kelt volna életre. Rántották a szemet. Nem volt káp­­rá izat, csupán fényjáték. Mint rejt­jeles üzenetek ugráltak a pontok. Emlékszem a hajnali napsütésre, amint bevilágított az ablakon. A porszemekre, melyek addig láthatat­lanul töltötték meg a szobát, és ek­kor megszámlálhatatlan milliárdjaik ott rezegtek szemeim előtt. Elpusz­títhatatlan szemcsék, baktériumok. Ezt leheltem be mint levegőt egy életen keresztül. A tűpontok szur­kának, éles fáj­dalmat okozva. Kékesen, ezüstö­sen táncoló vibrá­ciójuk ingerelte az agyat. Gondolatok cikáztak. Össze­állni igyekeztek valami egységes, egyöntetű véle­ményt alkotni, de a sejtek mintha nem akartak volna megegyezni. Van itt értelem? Érzem, valami körülvesz, fájdal­mat okoz. Érzékelem, de nem értem. A tűszúrások enyhülnek. A vakító fény halványul. A pontok mozgása lelassul. Csend. Mi volt ez? Erről nem szabad beszélni. Őrült­nek néznének. De az ember csak mondjon el mindent... Gondoltál már arra, hogy a szél susogá­sa beszéd? Neked szól évezredek óta. Próbál­ja megértetni magát veled, de hiába. Bolond szél. Az a jó öreg, bolond szél! Mi mindent elmondhatna, ha be­szélné nyelvedet! De a dimenzióha­tár nem engedi. A véletlenek alakítják döntően életed. Véletlen, hogy megszülettél. Hogy éppen akkor, azon a helyen, abban az­ országban, abban a családban. Hogy annyi idős vagy, amennyi vagy, és családi helyzeted olyan, ami­lyen ... Hogy megnősültél, és azt a nőt vetted el. Hogy gyermeked szü­letett. És így tovább. Hogy a fa ko­ronája a fejed mellett zuhant a föld­re, és nem ütött agyon. És ha agyon­üt? Az is véletlen. Ki az a Véletlen? Ezt sem lehet megkérdezni, mert őrültnek néznének. De az ember csak mondjon el min­dent! ... Sosem halok meg! Én még meg­érem a halhatatlanságot. Olyan nagy dolog ez? Különbeket is feltalálnak manapság. A tudomány sok minden­re képes. Látni fogom, hogyan vál­toznak a dimenziók határai, és hogy omlanak össze a tudósok, akik e ha­tárokat védték. Nevetni fogok azon, amin ők nevettek annak idején. Ta­lálkozni fogok azokkal a lényekkel, akik számukra nem léteznek. És azt mondanám, amit az ősember mon­dana, ha ma élne: Nahát ilyet?! Ki hitte volna?! És nem fogom megérteni az ősem­ber nyelvét, mert az számomra csak állati üvöltés lesz. Hány ember gondolja ezt végig? Hányan teszik fel e kérdéseket? Nincs kimutatás, statisztika. Csak utókor van, csak túlélni lehet. Én még elmondhatom, hogy volt atomkorszak, de van, akinek mindez a beteljesülés. Ember a Holdon? — ezzel kezdő­dött űrkorszakom. Más éppen csak megélte. Nem hiszitek el. Nem éritek fel é­sszel, vagy át sem gondoljátok a hétköznapok miatt, hogy milyen korban éltek? Ez az a kor, hogy a múltat töb­bé nem lehet és nem is szabad ala­pul venni követ­­eztetésekhez. Egy új és belát­hatatlan korszak kezdetén élünk. Tanúi vagyunk hi­hetetlen felfedezé­seknek, találma­­észleléseknek. És nem nyalcnak, hisszük el. A kérdést feltevő és a kérdést ko­molyan vevő: Örült, vagy mégsem? Meg vagyunk zavarodva, ez az igazság. Ha holnap azt mondják, hogy ide­gen lények szállták meg Bolygónkat, nevetve kételkedünk, és otthon meg­borzongunk vagy elgondolkozunk fe­lette. Mi ez? Bizonytalanság? Nem, az túl egyszerű volna. Több ez annál. Valami gigászi fejlődésnek indult, és mi ott állunk lent, apró, táncoló pontokként, s ujjongva integetünk. Csak egész közelről látszik az inte­gető kéz reszketése. Az ott, az a szemüveges úr a fel­találó. Az nyugodt és büszke. Ő tudja, kinek integet, fölényesen mo­solyogva, de holnap túlszárnyalják, és vége a fölénynek. Az óriások pedig egyre csak nő­nek vagy éppen csökkennek. Mert ez a fejlődés a kicsinyítésnek sem szab határt. Egyre nagyobb mikroszkópok kel­lenek, hogy az egyre kisebb talál­mányokat előállítsák, megnézhessék. Már senki sem tudja, hogy a füle cseng vagy egy rádió adó-vevő ké­szüléket építettek bele. Nem, ez már nem puszta létféltő bizonytalanság, hiszen nap nap után olvashatunk az új gyógyszerekről, melyek az élet meghosszabbítására készültek, és ha a vegyszerek mér­gezik a tengerek élővilágát és a fo­lyókat, feltalálják a tökéletes fertőt­lenítőt.* Végső soron nem érdemes meg­állni. A rend az, ha megy minden a maga dolgán előre. Nem szabad lefé­kezni, csupán azért, mert a többség még nem érte utol. Nem jó termé­szetellenes helyzetbe hozni a dolgo­kat. Lassan elérjük a fénysebességet, azután átlépjük. Átlépünk saját ma­gunkon is, elhagyva felesleges rossz tulajdonságainkat és az időt. Képes a végtelen cél­határt szab­ni? Ha minden végtelenné válik, mi lesz? * Megvizsgáltam az értelem sejtjeit a vibráló fényben. A tűszúrások éles fájdalmat okoz­va megbolygatták a sejteket. Gondolatsor született. ERDEI-GRÜNWALD MIHÁLY VIZSGÁLAT KÉKBEN

Next