Magyar Ifjúság, 1971. szeptember-december (15. évfolyam, 36-53. szám)
1971-12-24 / 52. szám
BÁLINT MÁRIA Nincs kockázatosabb vállalkozás, mint „megjósolni" egy művészi karriert! Különösen akkor, ha — mint most, Bálint Mária esetében — a pályakezdő nevét jobbára még csak zenei életünk hegedűs köreiben ismerik. Illetve, még valahol — ha nem is az illető hazájában. Bálint Mária ugyanis az idén „csendben” benevezett a genovai nemzetközi Paganini-hegedűversenyre, 27 jelentkező közül bekerült a hatos döntőbe, és kb. 10 ezer forintot érő díjjal érkezett haza! Törékeny, kislányos termet futó látásra másodikos gimnazistának tűnik, jobban odafigyelve — elsősnek. — Pedig már húszéves múltam! — mondja „halálos” komolysággal. — És tizenötödik éve hegedülök! Czipernovszky Fülöpkénél kezdtem, a komiban Répássy Györgyi tanárnőnél folytattam, most pedig, mint a Zeneművészeti Főiskola negyedéves művészképzős hallgatója, Halász Ferenc tanár úr növendéke vagyok. Tulajdonképpen minden olyan „természetesen” alakult: a nagymami énektanár volt, mamám gyakorló hegedűtanár, apu mérnök és szenvedélyes amatőr hegedűs, nagybátyám szintén, öcsém pedig csellószakos a komiban. Egyetlen percig sem volt „pályaválasztási” gondom. Most is teljesen összefolyik életemben a szakma és az úgynevezett kikapcsolódás: szabad időmben is zenével foglalkozom. Koncertre járok, és orvos, mérnök ismerőseim amatőr kvartettjében kamarázom. — Semmi egyéb nem érdekli? — De igen, az olvasás! Dosztojevszkij, Kafka, a magyarok közül Móra Ferenc és Füst Milán a „kedvencem” — bár fölösleges divatnak tartom a „kedvenc" szó használatát. Az irodalom klasszikusai közt éppúgy nem lehet „választani”, mint ahogyan a zenében sem. — És a genovai nemzetközi verseny ? — Az igazat megvallva, nem is tudtam, hogy létezik. Egyik kedves ismerősöm hívta fel rá tavaly figyelmemet, mikor aővendégkoncerten Paganini D- dúr hegedűversenyének I. tételét hallotta tőlem. Sajnos 1970-ben már elkéstem, így hát idén neveztem be. Három szovjet és egy-egy osztrák és lengyel hegedűs előzött meg életem első nemzetközi versenyén. Utoljára 15 évvel ezelőtt „rúgott labdába" Genovában magyar versenyző, Pauk György, akit meg is nyerte. Tulajdonképpen „pechem” volt, hogy nem tavaly indultam, ugyanis a szovjet versenyzők kétévenként jelennek csak meg Genovában, s akkor alig nő rá mások számára. És micsoda hegedűik vannak! Egyikük például Stradivarin játszott, amelyet természetesen az államtól kapott. Azt hiszem egyébként, én se vallottam szégyent hangszeremmel, Tóth János egykori neves hegedűkészítőnk mesterhegedűjével. — További tervei? — Eddig is sok hangversenyen szerepeltem ugyan, — Szegeden, Pécsett, Pannonhalmán szólóestem is volt —, de az igazán nagy erőpróbák ezután következnek. Jövőre a varsói Wieniawski-versenyen szeretnék indulni, 1973-ban pedig, mint végzős, a Főiskola Nagydíj-versenyén. Ugyancsak 1973-ban — ősszel — kerül sor a nagyszabású budapesti Szigeti József-versenyre — ámbár talán (reménykedem!) akkor már a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban leszek, David Ojsztrah növendékeként! — Hogy nagyképűnek tartanak egyesek? Hidd el, ez csupán látszat. Lehet, hogy néha túltengenek önbizalmam erősítésének külső jegyei, de életem se volt éppen „sétamenet”. 1944-ben születtem, anyám egyedül nevelt fel, és már István gimnazista koromban alsóbb osztályosokat korrepetáltam, hogy én is vigyek haza valamit a konyhára. Ott énekeltem egyébként először szólót, a gimnázium énekkarában. Talán sorsom „racionalitása” okozta, hogy a matematika lett kedvenc tantárgyam, és legfőbb „hobbym” ma is a logikus, következetesen végigvitt gondolkodásmód. Nyilván ez sem fér össze némelyek szemében a konvencionálisan értelmezett „művészi alkattal”. — Azután nem vettek fel a Zeneakadémiára. Egy évig raktári segédmunkás voltam. 1963-ban, második nekifutásra sikerült bejutnom, de további két éven át — bár Révhegyi Ferencné tanárnő bízott bennem .— újra és újra ki akartak tenni, mint tehetségtelent. Közben a Nemzeti, a Vígszínház és a József Attila Színház darabjaiban énekeltem szólókat, és megismerhettem a kulisszák mögötti világot, a színpadi műhelymunka légkörét. — 1967 volt a „fordulat éve”. Még fel se vettek a Ze ISTVÁN nőakadémia opera főtanszakára, mikor az Állami Operaház igazgatósága már rám osztotta Richard Strauss Ariadne Naxosban című operájának egyik epizódszerepét. 1969-ben diplomáztam a Zeneakadémián; addigra már kilenc epizódszereppel tisztelt meg az Opera, köztük két „középszereppel” is: Puccini Manón Lescautja, nak Edmondo diákja és Jacquino szerepe a Fidelióban. — Harmadik évadomat töltöm az ország illusztris dalszínházában; a második szezonra mint „rendes” magánénekest szerződtettek. Azóta újabb tízzel gyarapodott szerepeim száma, köztük a Porgy Sporting Life-ja. E sok kis és közepes művészi feladat, s a velük járó temérdek tanulás „edzőtábora” készítette elő az idei — talán ez is nagyképűség? — kiugrást, a júniusi Pillangókisasszony-felújítás Pinkertonját, valamint a novemberi Gianni Schicchi-reprízsimációját. És már tanulom első „kétnemű” szerepemet is: Dudás leszek Britten Szentivánéji álom című operájának jövő januári bemutatóján, amelyben tudvalevőleg Thisbét is alakítanom kell a „játék a játékban”. — Ennyit hát a nagyképűségről. És talán még valamit. Egy alkalommal megkérdezte valamelyik kollégám: „Miért vagy te mindig annyira segítőkész?” Érted?! Lehet a külső már ilyen vagy olyan, de a színház „kollektív műfaj”, amelyben mindnyájan egymásra vagyunk utalva! — Sok-sok mindenről szeretnék még beszélni: a KISZ- ről, amelyben több éven át „funkci” voltam, a művészek közti kollegiális kapcsolatról, egyes operakritikusok furcsa szokásairól, és más egyebekről, melyek a mai életben benne élő fiatalokat — nemcsak a művészeket! — foglalkoztatják. Talán lesz még rá alkalmam. — Hogy boldog vagyok-e? Most már néha úgy érzem. De elégedett semmiképpen: ahhoz még rengeteget kell tanulnom ... A művészeti élet krónikái minden bizonnyal úgy tartják majd számon 1971-et, mint a különböző területeken szinte tömegesen kiugró fiatal tehetségek „betörésének” esztendejét. A jelenséget nem valamiféle csoda szülte: egy nemzedék most ért el a bizonyítás első komoly lehetőségéhez, s eddigi készülődésük, tanulásuk, szorgalmuk, akaraterejük a szokásosnál nagyobb kezdősebességgel röpítette őket felfelé, a siker, az elismerés, adott esetekben a megbecsülés útján. Év közben szinte minden új és figyelemre méltó jelentkezésről hírt adtunk — azokról is, akikről az alábbi, számvetés igényű interjúk szólnak, s még sok más társukról. Ha most, az év vége felé közeledve, mégis rájuk esett az újrabemutatás választása, annak egyszerű az oka: többnyire nem csupán egyetlen kiugró teljesítményüket jegyezhettük fel az év során, hanem számos - és kitűnően megoldott — feladatban álltak helyt, sorozatban bizonyítva tehetségüket, elhivatottságukat. Az interjúkat készítette: KEREKES GÁBOR, SZÉKELY GABRIELLA MARTON ÉVA Felszabadulás utáni operakultúránk nemzetközi klaszszisénekeseinek első generációját jó néhány éven keresztül szinte senkmi sem követte. Ez a vákuum azonban csupán látszólagos volt: a Zeneművészeti Főiskolán (sőt egyéb, rejtett „bölcsőkben” is) már nagy becsvággyal bontogatta szárnyait a második nemzedék. Az utóbbi négy-öt évben aztán megindult a „rajzás”: több tucat huszonéves „trónkövetelő” lépte át a nagymúltú Népköztársaság úti palota, az Operaház kapuját, s közülük is a legkiemelkedőbbek egyike — királynői termetével, valamint hangi és művészi képességeivel egyaránt — Marton Éva. — Ha eddigi eredményeim puszta „kronológiáját” sorolnám fel, valóban mesébe illőnek tűnne eddigi pályafutásom — kezdi különös, fojtott hangon. — 1968-ban diplomáztam a Zeneakadémián dr. Sipos Jenő tanár úr növendékeként, nyomban bekerültem az Operába. Nyolc főszerepet alakítotam eddig, köztük a Tosca és a Manon Lescaut címszerepét, valamint a Figaro házassága, az Anyegin és a Simone Boccanegra női főszerepét. Reprezentatív hangversenyeken is „szóhoz” jutottam, így például Bach Máté passiójában, Händel Messiásában és Brahms Német requiemjében. Megjártam*. már Párizst és Brüsszelt, Moszkvában pedig a Manont énekeltem Ilosfalvyval a Bolsojban. Karácsonykor Verdi Falstaffjának Ford Alice-jét énekelem Frankfurt am Mainban, Christoph von Dohnányi vezényletével. A februári télutó Rómában talál, Rossini Teli Vilmosa Matildjának szerepében koncertszerű kép- és hangfelvételen, Muti vezényletével, Nicolai Gedda társaságában. A felvétel részvevői 4—5 alkalommal „élőben" is eljátszszák ezután szerepeiket: májusban a firenzei Maggio Musicale fesztiválon, a Teatro Communale színpadán. Ugyanitt „debütálok" majd a Verai-Requiemben is, melyet — csak „úgy” megjegyzem — itthon még sose volt alkalmam elénekelni. Ha igaz, utoljára épp 1943-ban szerepelt Firenzében magyar énekesnő, Németh] Ella. Abban az évben, mikor megszülettem. — Akkor hát — „hol fáj”? — Tulajdonképpen sehol, hiszen minden energiámat munkámra és családomra, férjemre, fiamra, az öt és fél éves Zoltánkára fordítom. Valóban nincs időm kesergésre, irigykedésre, pletykálkodásra. Csak tudod, már a Főiskolán... Ne értsd félre: annyinak is érzem magam, amennyi vagyok: 28 évesnek. De ha egy diák kismama lesz tanulmányai közben, többé már nem „úgy" és „olyan" fiatal, mint a többiek, nem élhet a kollektívában. És azután: egyik vizsgámról azt írta valamelyik kritikus — hűvös, fakó vagyok. Talán igaza is volt abban a pillanatban, „csak” épp a tendenciát nem érezte meg: azt, hogy egy pályakezdő énekes olyan, mint a jéghegy. Művészi „anyagának" kilencven százalékát még víz takarja. Idő kell, míg fölenged, míg — menni kezd! S ez az 5 évvel ezelőtti vélemény néha még ma is visszatér. Holott nem lehet egy induló művészt türelmetlenül, húszéves rutinnal rendelkezőkhöz mérni, hiszen egy-egy főszerep csak esztendők alatt „érik be” igazán! — Erről van szó tehát? — Nemcsak. Rajtam kívül talán mindenki elfelejtette már: az Operába először fel se akartak venni. Az egyik vezető szemembe is mondta: „Ha tőlem függne, nem kerülne be.” Végül is a Művelődésügyi Minisztérium ösztöndíjával léphettem fel az áhított „deszkákra”. Igaz, az illető azóta revideálta álláspontját... — Vagyis: eddigi és ezutáni sikereid fényében talán csak elolvadnak ezek a „jéghegy”traumák? — Biztosan! Sőt, néhány hónap óta érzem igazán, milyen sokat köszönhetek tulajdonképpen az Operának. Jövő ősszel ugyanis ... (pillanatnyi szünet, mintha maga is alig hinné, hogy igaz lehet)... egy évadra Frankfurt am Mainba szerződöm! Szeretném eredeti nyelvükön is elénekelni főszerepeimet, és ... szeretném magam a széles világnak is „megmutatni”. — S az ének ezután már csak a „széles világé” lesz? — Szó sincs róla! Tízszertizenötször is szeretnék énekelni itthon a következő évadban! Nincs az a siker és „konvertibilis valuta", amiért megszakítanám a kapcsolatot! Ez az egyetlen dolog, amelyben „nem engedek fel"! BOLBERITZ TAMÁS Egyik kezünkön is összeszámolhatjuk azokat a fiatal karmestereket, akik már huszonéves korukban hanglemezre vezényelték Brahms I. szimfóniáját. Ez a monumentális remekmű, melyet a zenetudomány és a komolyzenei közvélemény egyaránt a „Beethoven tizedik szimfóniája" megtisztelő titulussal ruházott fel — művészi érettséget, kivételes zenei építkező koncepciót kíván a dirigenstől. Márpedig Bolberitz Tamásnak, az Állami Operaház 29 éves korrepetitor-karmesterének ez a feladat jutott osztályrészül 1971-ben! — Magam sem akartam először elhinni, olyan fantasztikusnak tűnt a Hanglemezgyár felkérése — mondja —, de most már túl vagyok a felvételen, és hamarosan kereskedelmi forgalomban is megjelenik a lemez. Szőke, zömök termetű fiatalember Bolberitz Tamás, kiegyensúlyozott, szinte flegma nyugalommal szívja cigarettáját. — Hogy kitől örököltem a zenei hajlamot? Ez az, amiről fogalmam sincs: családomban egyetlen muzsikus sem található! Tulajdonképpen hegedűsnek készültem (ma is egyik kedvenc „hobbym”), gyerekkarban énekeltem, és autodidakta módon zongorázni is tanulgattam, ami utólag sorsdöntőnek bizonyult, hiszen a karmesternek zongorán is le kell tudnia játszani minden művet. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola II. évfolyamától már zeneszerzés volt a főszakom, majd a Zeneművészeti Főiskolán egyenesen a karnagyképzőbe jelentkeztem. — Így jutottál el a vonótól a pálcához? — Efféle kitérők, cikcakkok sok muzsikus pályafutásában megtalálhatók. Lényegében egyenes úton halad az életem. 1966-ban nyertem el a karmesteri diplomát, és nyomban bekerültem az Operába, korrepetitorként. De már a második évadtól „pálcát is kaptam” a zongorabillentyűk mellé. A János vitéz, majd a Bánk bán, a Porgy és Bess, a Cigánybáró, s az idén — pontosan: november 28-án (nagy dátum ez!) — eddigi legnagyobb operadirigensi feladatom, a Carmen következett. Azt hiszem, minden okom megvan rá, hogy hálával búcsúztassam az 1971-es évet. — Az Operán kívül is rendszeresen kapsz művészi feladatot? — Sok Filharmónia-hangversenyen vezényeltem már a fővárosban és vidéken, december 29-én pedig a — már a Brahms-felvétel során megismert — nagyszerű Rádiózenekarral koncertezem a Zeneakadémia nagytermében. Rendszeresen dirigálom a KISZ Központi Művészegyüttes szimfonikus zenekarát is (többek közt a Psalmust és Bartók III. zongoraversenyét is játszottuk Gabos Gáborral), és különösen megtisztelő számomra, hogy a KISZ-kongresszus hetében én mutathattam be Hidas Frigyes—Raics István új alkotását. — Ilyen zsúfolt program mellett nyilván semmi másra nem jut időd. — Kell, hogy jusson: szükség van a rendszeres testiszellemi regenerálódásra! Imádok olvasni, teniszezem, úszom; ez „kondicionálja” a szervezetemet. No és persze, a jazz! Nemcsak ritmusa, hanem elsősorban improvizálása miatt, amely — úgy érzem — rokon a zene karmesteri „újrateremtésével". .. Mielőtt ezt az interjút készítettem Kertész Ákossal, még egyszer el akartam olvasni Makra című regényét, amelyet annak idején én is kölcsönkönyvként olvastam. Felhívtam telefonon jó néhány könyvüzletet, hogy megszerezzem, de a válasz mindenhol ugyanaz volt: „Jaj kérem, már régen nincsen, s állandóan csak ezt keresik.” A kritika egybehangzó dicséretén túl a közönség szeretetét is elnyerte a könyv; februárban bemutatják színpadi változatát a József Attila Színházban is. „Bestseller” lett, az év legnagyobb könyvsikere. Azon túl, hogy jó könyv a Makra (ugyanis az irodalmi értékek nem minden esetben találkoznak az olvasók, vásárlók ízlésével), mi lehet az oka ennek a közönségsikernek? — Azt hiszem, sikerült egy olyan általános érvényű problémát, „világjelenséget” megfogalmazni ebben a regényben, amely sokak számára jelent megoldandó kérdést, amit az emberek nagy része érez, amivel küszködik. Igazság az, hogy azok a társadalmi igények, amelyek megszabják életünket, hatnak az emberre, nehéz kivonni magunkat hatalmuk alól, és önmagunkká válni, önmagunkat élni. Nem tudom elhinni például, hogy egy nyolcvanmilliós nép — a németekről beszélek — egy ÁKOS emberként fasisztává válhatott pusztán a „hatalom” kényszerében. De sokkal inkább terrorizálják az embert a szomszédok, a kollégák, katonatársak, egyszerűen azzal, hogy elvárják, hogy így vagy úgy viselkedjen. Makrának, a regény címszereplőjének tragédiáját is az okozza, hogy érzi a barátoktól, családtól, szerelmétől származó igényeket, s minthogy retteg a magánytól, eleget is akar tenni ezeknek. Hogy valahová, valakihez tartozzon, olyan akar lenni, amilyennek a többiek akarják látni, így válik hűtlenné önmagához, és kerül olyan szorítóba, amelyből nem tud kilépni. Makra túlságosan tiszta, becsületes ember, nem tud így élni, öszszeroppan. Kaptam leveleket ismeretlen olvasóktól, akik leírják, hogy a regény olvasása közben döbbentek rá, tulajdonképpen róluk szól a könyv. — Sokan hasonlítják ezt a regényt Fejes Endre Rozsdatemetőjéhez. Mi erről a véleménye? — Ha feltétlenül hasonlítgatni akarnak, jobban szeretném, ha Kardos G. György regényéhez, az Avraham Bogatir hét napjához hasonlítanák a Makrát. Ezzel a könyvvel ugyanis én is érzek közös pontokat. De Fejessel ellentétben, én nem a munkásosztályról írtam regényt, s ne is kérjék számon tőlem a munkásosztály ábrázolását ebben a könyvben. Nem arról szól. — Mennyiben érzi a könyvet hasonlónak Kardos regényéhez ? — Mind a két könyv — az európai irodalomdivattal ellentétben — igazolni próbálja azt, hogy a realista regény nem elavult forma, amely csak a XIX. századi gondolatok kifejezésére alkalmas, hanem képes napjaink, a XX. század utolsó harmadának szituációit, érzésvilágát is megrajzolni. Malamond, Bellow, Salinger, a mai amerikai „realisták" lefordított regényei bizonyították először nekünk ezt az igazságot, és talán előkészítették a sikert Kardos könyve után a Makrának is. MAGYAR IFJÚSÁG 1771/52