Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)
1972-01-07 / 1. szám
úgy fogom fel, hogy az bármely fokon is, közös munka. Sőt, azt hiszem, hogy a tanítás a barátságnak egy neme, egy különös, eszményi fajtája. Minden baráti viszonyban az egyik fél hátrányban van a másikkal szemben. A tanításban a tanár, mert ő tulajdonképpen minden erejét arra fordítja, hogy feleslegessé tegye magát." Ezeket a sorokat vagy nyolcvan esztendővel ezelőtt vetette papírra Riedl Frigyes. Az a Riedl Frigyes, aki középiskolában és egyetemi katedrán egyaránt példát is mutatott arra, miként lehet ezeket a szavakat tettekre váltani. Nem tudom, ezt a nagyszerű tanárembert nevezhetjük-e „jövőbe hitónak”, vagy a pedagógia kerekei forognak lassan, mindenesetre gondolatainak időszerűsége szembetűnő. Véleménye szerint „Az igazi tanügyi reformok fő tárgya mindenkor a tanár, aki a tanárt tökéletesíti, tökéletesíti tanítványait. A tanárokkal emelkedik a tankönyvek, a tanítás, az iskolai rend, a tanítványok, a közműveltség színvonala. A tanár voltaképp elsősorban gondolkoztató, ki a tudományos igazságokat nem bemutatja, hanem fölkeresteti tanítványaival ... Ily módon inkább lehet oly iskolákat teremteni, hol a tanulók szívesen is tanulnak." Ezeket a gondolatait az 1893-ban napvilágot látott „Az egységes középiskola” című munkájában fejtette ki. Nemrégiben tanácskozott az Országos Felsőoktatási Nevelési Konferencia. Az ott terítékre került gondolatok juttatták eszembe Riedl Frigyes kritikus elmével megfogalmazott, mindmáig érvényes szavait. A szegedi és debreceni konferenciák után most a szakképzés folyamatában megvalósuló nevelőmunkát elemezték. A Budapesti Műszaki Egyetemen összesereglett szakemberek, kutatók, egyetemi tanárok napirendre tűzték a tanszékek, lektorátusok, klinikák, tangazdaságok nevelőmunkája továbbfejlesztésének lehetőségeit. Európában mintegy nyolcmillió egyetemista, főiskolás tanul. Több mint ötszázezer egyetemi oktató tanítja ezt a kisebb nemzetnek is beillő hallgatóságot. A hatalmas diákseregből több mint nyolcvanezren hazánk 74 felsőoktatási intézményében készülnek leendő hivatásukra, csaknem tízezer oktató irányításával. Érdekes európai, sőt világjelenség: a vita csaknem mindenütt arról folyik, mit és hogyan oktassanak valójában? Vagy tíz esztendővel ezelőtt megindult a felsőfokú oktatási reform, amelynek céljai ma is helytállóak. Számos eredmény született. Tantervek, szakmai gyakorlatok új rendszere alakult ki, megannyi új tankönyvet írtak. Az eredmények azonban mégsem egyértelműek. A legtöbb vita ma is agyma folyik, hogy mit oktassunk -e vagyis mi legyen a képzés tartalma. Az utóbbi években hallatlan ütemben differenciálódnak a tudományok. Ez az oktatási folyamatok feldarabolásához vezethet. Ezért aztán gyakran előfordul, hogy a hallgatók az együvé tartozó témákat is egymástól távolesőkként tanulják meg. Azért, mert így oktatják. Mi lenne a megoldás? Természetesen: a tanszékek közötti nélkülözhetetlen együttműködés. Ez azonban, sajnálatos módon még a kialakulás kezdetén tart. Az úgynevezett szaktárgyi sovinizmus sajnos mindennapos és hovatovább megszokott jelenség. Egy-egy tanszék csak annak tanúsít figyelmet, hogy tantárgyát milyen óraszámban tanítják, hány vizsgát kell belőle tenni, milyen mennyiségű kötelező irodalmat kell feldolgozni, és így tovább, és így tovább. Az így értelmezett tekintély, a tanszéki presztízsnek ilyenformán való féltése oda vezet, hogy lényegében nem valósult meg az oktatandó ismeretanyag kellő szelektálása sem. Pedig a képzés célszerűsége, logikája, a tanulmányi idő optimális kihasználása, a hallgatók energiáival való ésszerű gazdálkodás egyaránt megköveteli, hogy a képzésben részt vevő tanszékek munkája összehangolt legyen. Minden tantárgynak szervesen kell beépülnie a képzés logikai rendszerébe, meg kell találnia a természetes kapcsolódási pontokat, az egymásra épülő összefüggéseket. Ezzel el kell érni, hogy megszűnjenek a felesleges ismétlődések, átfedések, és a legésszerűbb munkamegosztás alakulhasson ki az egyes tantárgyak tanításában és tanulmányozásában. Nap nap után felvetődik: mi okozza a hallgatók túlterhelését, a legtöbb diák akkor panaszkodik túlterhelésről, ha nem érdekli az, amit csinál, ha feleslegesnek érzi a rábízott szellemi feladatot — akár azért, mert a tananyagot nem tartja korszerűnek, akár azért, mert a vizsgán nem azt, vagy nem olyan szinten kérik tőle számon, amire az oktatás folyamán felkészítették. Ezt támasztja alá az a tapasztalat is, hogy vannak olyan hallgatók, akik heti 60—70 órát töltenek részben kötelező, részben önként vállalt tanulmányi munkával — anélkül, hogy túlterhelésről panaszkodnának. Mások viszont lényegesen kisebb elfoglaltságot is nehezményeznek. A feladat tehát kettős: egyrészt keresni kell azokat a módszereket, amelyeknek segítségével a hallgatók önálló gondolkodásra és munkára nevelhetők, másrészt ki kell selejtezni a pedagógia lomtárából azokat az avult metodikákat, amelyeknek alkalmazásával ma már nem érhető el eredmény. A feladat természetesen szakonként, fakultásonként különböző, eltérő megoldásokat kíván. Úgy tűnik, hogy ma még nincs valamennyi oktató ennek a feladatnak eléggé tudatában. Sok helyütt nagyobb súlyt helyeznek különböző, olykor felesleges tananyagrészek emlékezetbe vésésére, mintsem az önálló gondolkodási és munkakészség fejlesztésére. Az is igaz, hogy a színvonalas, áldozatos oktató-nevelő munka nehezen mérhető, és többek között ez is az oka annak, hogy ezt a munkát ma még nem mindenütt és nem mindenkor becsülik érdeme szerint. Közismert gyakorlat ma még, hogy egy-egy tudományos cikk megírása lényegesen nagyobb megbecsülést és elismerést vált ki, mint esetleg az évtizedeken át végzett kiváló oktatómunka szerepe, a felsőoktatásban elfoglalt központi helyük az utolsó évtizedben megrendült. A régi módon értelmezett előadási forma, amelynek során az egyetemi-főiskolai tanár „prelegált”, így, vagy úgy felolvasta önmaga korábban már írásban — tankönyvben, jegyzetben — kifejezett álláspontját, szerencsére kiveszőben van. Egyenértékű oktatási formaként kezdenek melléje felsorakozni egyéb, a hallgatókat passzív szerepre nem kárhoztató, úgynevezett intenzív oktatási formák. Érdekes, úgynevezett stúdiórendszerű oktatási forma van kialakulóban a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán. Lényege: egy „mester” keze alatt, kis csoportokban együtt dolgozik a kollektíva. Az oktató-nevelő hatás így komplex módon érvényesül, s mód nyílik az építészet műszaki-művészi oldalainak együttes művelésére, az egy teremben szinte együtt élő hallgatók kölcsönös bíráló-segítő hatásának alkalmazására, és a vezetők egyéni, szakmai, politikai, emberi ráhatásának pozitív gyümölcsöztetésére. Gondot jelent az is, hogy az audiovizuális és más oktatási eszközök, gépek igénybevétele a felsőoktatásban ugyancsak nem terjedt el megfelelően. Viszonylag kevés a módszereiben is alaposan kidolgozott tankönyv és jegyzet, amelyre alapozva a hallgatók öntevékenyen is szélesíthetnék tudásukat, és létrehozhatnák azt a szintézist, amelyre a tantárgyak széttagoltsága miatt van szükség. Nem megfelelő a hallgatók ellátása tankönyvekkel és jegyzetekkel. Egyfelől a kiadás nem elég rugalmas, mechanizmusa korszerűtlen, másfelől: sok .az elavult tankönyv. A hosszadalmas nyomdai átfutás miatt nemegyszer előfordul, hogy egy-egy tankönyv megjelenése idejére már-már elavul. Ezért a korszerűséget — hovatovább természetszerűleg — nem a tankönyvek, hanem az úgynevezett egyetemi-főiskolai jegyzetek jelentik. De sem a tankönyvek, sem a jegyzetek megírásában nem eléggé érdekeltek a legjobb szakemberek. Nemcsak anyagi, hanem erkölcsi értelemben is hiányzik az érdekeltség. Ugyanakkor egyre tarthatatlanabb, hogy „résre” fizetik a tankönyv- és jegyzetszerzőket. A terjedelem dotálása a szerzőt arra ösztönzi, hogy bővebben fejtse ki mindazt, amit szűkebben, érthetőbben is kifejthetne. Így azután nem csodálható, ha a felsőoktatási konferencia kénytelen volt nyomatékosan leszögezni: az egyetemi-főiskolai tankönyvek és jegyzetek ne legyenek terjengősek, ne terheljék túl mondanivalójukat a fő összefüggések megértéséhez nélkülözhető, másodlagos adatokkal, tárgyalásokkal, vegyék tekintetbe a tanulhatóság követelményeit. Legyenek világosan tagoltak, logikus felépítésűek, szabatosan fogalmazzák meg és értelmezzék a tudományos fogalmakat, a tételeket, a törvényszerűségeket, a tudományos általánosításokat jellemző és konkrét példákkal tegyék érthetővé, törekedjenek az egyes fejezetek, témakörök következtetéseinek tömör összefoglalására és kiemelésére. hallgatókat politikailag tevékeny, kommunista erkölcsiségű és világnézetű, a tudományok fejlődését folyamatosan követni képes szakemberekké akarjuk nevelni. Minthogy a nevelés elsősorban az oktatási és képzési folyamatok közvetítésével érvényesül, különösen nagy a tanszékek, az oktatók jelentősége és felelőssége. A nevelőmunka egyik leggyengébb pontja, hogy igen szűk körökre vonatkoznak a hallgatók társadalmiközéleti tapasztalatai. Ezért a fiatalok gyakran okoznak csalódást és őket is gyakran érik csalódások, amikor kilépnek az életbe, és találkoznak a valósággal, a társadalmi méretű gondokkal, a kisebb közösségek vagy az egyes emberek gondjaival. A problémák ilyen őszinte és világos megfogalmazása csak a feladatok első szakaszát jelenti. Biztató az is, hogy a felsőoktatási konferencia témája más vonatkozásban is hangsúlyt kapott: a szocialista országok felsőoktatási minisztereinek legutóbbi, bukaresti tanácskozásán hazánk szakemberei elvállalták a kérdés nemzetközi méretekben is hasznosítható elemzését. A nemzetközi együttműködés várhatóan a hazai felsőoktatásnak is hasznára válik. Szőke Sándor 72/14MAGYAR IFJÚSÁG A történteken nem lehet változtatni. Amikor a Chinoinban szerencsétlenül járt fiatal szakmunkás, Szabó György ügyében még egyszer kezembe vettem a tollat, ez a mondat járt az eszemben. Érdemes-e felszakítani lassan hegedő sebeket? Indulatokat kavarni olyan ügyben, amin már sem fegyelmi elmarasztalás, sem bírói ítélet nem változtathat? Mégis az írás mellett döntöttem. A Chinoinban talált lazaságok sorozata és a vegyipari szakszervezet munkavédelmi felügyelőségének szabálysértési eljárása mindenképpen a közvélemény elé kívánkozik. » „A baleset halállal végződött” című írásom szeptemberben jelent meg. Szabó György vegyipari szakmunkás július 26-i tragikus balesetéről szólt. Hogy a folytatás érthető legyen, érdemes felidézni a részleteket. A délutános műszakban történt, „Szósza” — ezen a néven szólították munkatársai — a kémia I-es üzemben benzolvegyület szétválasztásán dolgozott. Lukács Béla főcsoportvezető mielőtt hazament volna, még egyszer körbejárta az üzemet. Háromnegyed négy volt, Szasza mosakodott, a műhely szépen, frissen felmosva. — Mi történt? — kérdezte a főcsoportvezető. — Eltört az üvegtök — mondta a fiú. — Húsz liternyi anyag elfolyt, a többit megmentettem. Ott van a hordóban... Lukács Béla nem kérdezett semmit, szólt ez Ferenc művezetőnek, együtt tértek vissza. Látták, hogy a fiú felsőtestén nincs munkaruha, mellén tenyérnyi piros folt. Egy lavórban mosakodott. — Nem folyt rád? — kérdezték. — Egy kevés. Nem veszélyes — felelte, s folytatta tovább a mosdást. A főcsoportvezető és a művezető megelégedett ennyivel, mentek tovább. Negyed ötkor Havel Júlia és a nővére vette észre a műhely előtt a földön fetrengő, félrebeszélő fiút. Hívták a művezetőt, az vitte be az orvosi rendelőbe, ahol délután lévén, kizárólag egy nővér tartózkodott. A mentők hat óra előtt 10 perccel szállították a Korányi Kórház mérgezési osztályára. Már későn, Szabó György nyolc órakor meghalt. Cikkünk nyomán számos felháborodott levelet kaptunk, íróik a felelősök megbüntetését sürgették. A rendőrség bűnvádi eljárásra nem talált okot, a szakszervezet munkavédelmi felügyelői azonban nem engedték lezárni az ügyet. Molnár Károly, a vegyipari szakszervezet titkára hívott meg arra a szabálysértési tárgyalásra, amelyen ismét napirendre tűzték Szabó György balesetét. Tanúja voltam a kihallgatásnak, betekinthettem a jegyzőkönyvekbe. A „vádlottakkal” akartam beszélni, kíváncsi voltam álláspontjukra, arra, hogy változtak-e nézeteik, érzik-e mulasztásaik súlyát, okultak-e a történtekből. Ők azonban nem örültek túlságosan az újságíró és a fotóriporter jelenlétének. Noha nem a „Kék fény”-t képviseltük — két tanú kivételével — valamennyien elzárkóztak attól, hogy fényképük az újságba kerüljön. Ők tudják miért. A tulajdonképpeni riport — elmaradt. Helyette feljegyeztem a kihallgatás néhány jellemző párbeszédét. Lukács Béla főcsoportvezetőt szólították elsőként Alacsony, sovány ember, kicsit görnyedt háttal ült a széken. — Az ön véleménye szerint mi okozta a balesetet? — kérdezte Haubert Gábor munkavédelmi felügyelő. — Egyértelműen az üvegtök törése. — Rendellenes állapot ez a kémia I-ben? — Annak mondható, de nem rendkívüli dolog. Előfordult már máskor is. — A vegyipari munkavédelmi szabályok szerint ilyen esetben mi a tennivaló? — Védőfelszerelést kell használni. — Szabó Györgynek milyen személyes használatra kiadott védőfelszerelése volt? — Neki személyesen, külön, nem volt. Egy uszonyt bíztunk meg a védőfelszerelések nyilvántartásával, ha valakinekkellett, hozzá fordult. A raktár csak az ő nevére adott ki. — A baleset idején ott tartózkodott a megbízott? — Nem... De a gázálarc ott volt. Ott porosodott, soha senki nem használta. Külön-külön mindenkinek nem is lehet. Jól néznénk ki! Nincs is annyi álarc a vállalatnál, amennyi embernek kellene. — Hallott ön arról, hogy a vegyiparban minden dolgozónak saját védőruhát kell kiadni? Hogy a ruhát és a gázálarcokat a vállalatnak kell tisztán tartani? — Tisztán tartatni... — Téved. A vállalat dolga lett volna tisztán tartani. Tudott arról, hogy a védőruha hiánya miatt a fiú testére is folyt a benzol-keverékből? — Tudtam. Csak azt nem, menynyi. Úgy mondta: kevés, hát elhittem. Ezért nem akadékoskodtam. — Felelősnek érzi magát, most utólag, az ügyben? — Azért, hogy nem küldtem azonnal orvoshoz ... A hosszú, jól megtermett művezetőn látszik az idegesség. Érződik a szavam, ahogyan válaszol, ez Ferenctől is megkérdezték, milyen védőfelszerelései vannak a keze alatt dolgozóknak. — Személy szerint senkinek nem áll rendelkezésére külön szerelés — felelte. — Közös szekrényben tartjuk a gázálarcokat, a szűrőbetéteket ... Ha valakinek kell, onnan vehet. Azután visszateszi. — Leragasztják a használt betétet? — Természetesen. — Hogyan ellenőrzik az elhasználódás fokát? — Ha akar, mindenki kivehet újat. Persze, ha van ... — Felelős ön a munkavédelmi oktatásért? — Igen. — Tud arról, hogy a baleset előtti napokban tartott balesetvédelmi oktatáson csak a nappalosok vettek részt, a többiekkel pedig egyszerűen aláíratták a jelenléti ívet? — Egyszer-kétszer előfordulhatott ... — Amikor tudomást szerzett a balesetről, miért nem vitte Szászát azonnal orvoshoz? — Előfordult már máskor is, hogy rácsöppent az emberekre egy kis vegyszer. Nem szaladhatunk mindig orvosért. — Nem érez némi lelkiismeretfurdalást? — Sokat gondolkodtam ezen. Most így utólag bánom már, hogy nem vittem azonnal orvoshoz ... Egyedül az orvosi megfigyelés AZ ÜGY NINCS MEGY A SZEKÉR Országszerte ezekben a hetekben láttak és látnak munkához a tanácsi lakásigényléseket felülvizsgáló társadalmi bizottságok. Nem lesz könnyű a feladatuk. Családok sorsát, emberek nyugalmát, gyerekek egészségét, hosszú évek óta várakozók jogos türelmetlenségét kell mérlegre tenniük. S hogy milyen nagy felelősség tetézi szavuk súlyát — erről szól történetünk. Hónapokkal ezelőtt történt Debrecenben. A Kerekes-telep lakóinak választási gyűlésén felállt egy ötven éven felüli asszony. Pápaszemet és nagy füzetet vett elő, s olvasni kezdte a sűrűn rótt sorokat. A lánya vetette sebtiben papírra éjszaka. A megkövesedett elkeseredés, a kudarcok betelt pohara élezte fullánkosra a szavakat. Selyempapírcsomagolás nélkül kikelt a lakást osztó tanácsiak ellen, akik csak a háztulajdonos érdekeit védik, miközben négy ember, s köztük két kicsi gyerek feje felett bármelyik pillanatban összedőlhet a fedél. Hüse Péter, a debreceni tanács lakásügyekkel foglalkozó I. kerületi hivatalának elnöke azóta sem tudja elfelejteni azt a gyűlést. Lukács Istvánné két kisgyermekével és nyugdíjas édesanyjával él a közvetlenül ”életveszélyes, megrepedt falú szoba-konyhás lakásban.