Magyar Ifjúság, 1972. január-április (16. évfolyam, 1-17. szám)

1972-01-07 / 1. szám

úgy fogom fel, hogy az bármely fokon is, közös munka. Sőt, azt hiszem, hogy a tanítás a barátságnak egy neme, egy különös, eszményi fajtája. Min­den baráti viszonyban az egyik fél hát­rányban van a másikkal szemben. A taní­tásban a tanár, mert ő tulajdonképpen minden erejét arra fordítja, hogy felesle­gessé tegye magát." Ezeket a sorokat vagy nyolcvan eszten­dővel ezelőtt vetette papírra Riedl Frigyes. Az a Riedl Frigyes, aki középiskolában és egyetemi katedrán egyaránt példát is mu­tatott arra, miként lehet ezeket a szavakat tettekre váltani. Nem tudom, ezt a nagy­szerű tanár­embert nevezhetjük-e „jövőbe hitónak”, vagy a pedagógia kerekei forog­nak lassan, mindenesetre gondolatainak időszerűsége szembetűnő. Véleménye sze­rint „Az igazi tanügyi reformok fő tárgya mindenkor a tanár, aki a tanárt tökéletesí­ti, tökéletesíti tanítványait. A tanárokkal emelkedik a tankönyvek, a tanítás, az is­kolai rend, a tanítványok, a közműveltség színvonala. A tanár voltaképp elsősorban gondolkoztató, ki a tudományos igazságo­kat nem bemutatja, hanem fölkeresteti ta­nítványaival ... Ily módon inkább lehet oly iskolákat teremteni, hol a tanulók szí­vesen is tanulnak." Ezeket a gondolatait az 1893-ban napvi­lágot látott „Az egységes középiskola” cí­mű munkájában fejtette ki. Nemrégiben tanácskozott az Országos Felsőoktatási Nevelési Konferencia. Az ott terítékre került gondolatok juttatták eszembe Riedl Frigyes kritikus elmével megfogalmazott, mindmáig érvényes sza­vait. A szegedi és debreceni konferenciák után most a szakképzés folyamatában megvalósuló nevelőmunkát elemezték. A Budapesti Műszaki Egyetemen összesereg­­lett szakemberek, kutatók, egyetemi taná­rok napirendre tűzték a tanszékek, lektorá­tusok, klinikák, tangazdaságok nevelőmun­kája továbbfejlesztésének lehetőségeit. Európában mintegy nyolcmillió egyete­mista, főiskolás tanul. Több mint ötszáz­ezer egyetemi oktató tanítja ezt a kisebb nemzetnek is beillő hallgatóságot. A hatal­mas diákseregből több mint nyolcvanezren hazánk 74 felsőoktatási intézményében ké­szülnek leendő hivatásukra, csaknem tíz­ezer oktató irányításával. Érdekes európai, sőt világjelenség: a vita csaknem min­denütt arról folyik, mit és hogyan oktas­sanak­ valójában? Vagy tíz esztendővel ezelőtt megindult a felső­fokú oktatási reform, amelynek céljai ma is helytállóak. Számos eredmény született. Tantervek, szakmai gyakorlatok új rend­szere alakult ki, megannyi új tankönyvet írtak. Az eredmények azonban mégsem egyértelműek. A legtöbb vita ma is agyma folyik, hogy mit oktassunk -e­ vagyis mi legyen a képzés tartalma. Az utóbbi évek­ben hallatlan ütemben differenciálódnak a tudományok. Ez az oktatási folyamatok feldarabolásához vezethet. Ezért aztán gyakran előfordul, hogy a hallgatók az együvé tartozó témákat is egymástól távol­esőkként tanulják meg. Azért, mert így ok­tatják. Mi lenne a megoldás? Természetesen: a tanszékek közötti nélkülözhetetlen együtt­működés. Ez azonban, sajnálatos módon még a kialakulás kezdetén tart. Az úgyne­vezett szaktárgyi sovinizmus sajnos min­dennapos és hovatovább megszokott jelen­ség. Egy-egy tanszék csak annak tanúsít figyelmet, hogy tantárgyát milyen óraszám­ban tanítják, hány vizsgát kell belőle ten­ni, milyen mennyiségű kötelező irodalmat kell feldolgozni, és így tovább, és így to­vább. Az így értelmezett tekintély, a tan­széki presztízsnek ilyenformán való féltése oda vezet, hogy lényegében nem valósult meg az oktatandó ismeretanyag kellő sze­lektálása sem. Pedig a képzés célszerű­sége, logikája, a tanulmányi idő optimális kihasználása, a hallgatók energiáival való ésszerű gazdálkodás egyaránt megköveteli, hogy a képzésben részt vevő tanszékek munkája összehangolt legyen. Minden tan­tárgynak szervesen kell beépülnie a kép­zés logikai rendszerébe, meg kell találnia a természetes kapcsolódási pontokat, az egy­másra épülő összefüggéseket. Ezzel el kell érni, hogy megszűnjenek a felesleges is­métlődések, átfedések, és a legésszerűbb munkamegosztás alakulhasson ki az egyes tantárgyak tanításában és tanulmányozásá­ban. Nap nap után felvetődik: mi okozza a hallgatók túlterhelését, a legtöbb diák akkor panaszkodik túlterhelésről, ha nem érdek­li az, amit csinál, ha feleslegesnek érzi a rá­bízott szellemi feladatot — akár azért, mert a tananyagot nem tartja korszerűnek, akár azért, mert a vizsgán nem azt, vagy nem olyan szinten kérik tőle számon, amire az oktatás folyamán felkészítették. Ezt tá­masztja alá az a tapasztalat is, hogy van­nak olyan hallgatók, akik heti 60—70 órát töltenek részben kötelező, részben önként vállalt tanulmányi munkával — anélkül, hogy túlterhelésről panaszkodnának. Mások viszont lényegesen kisebb elfoglaltságot is nehezményeznek. A feladat tehát kettős: egyrészt keresni kell azokat a módszereket, amelyeknek segítségével a hallgatók önálló gondolkodásra és munkára nevelhetők, másrészt ki kell selejtezni a pedagógia lomtárából azokat az avult metodikákat, amelyeknek alkalmazásával ma már nem érhető el eredmény. A feladat természete­sen szakonként, fakultásonként különböző, eltérő megoldásokat kíván. Úgy tűnik, hogy ma még nincs valamennyi oktató en­nek a feladatnak eléggé tudatában. Sok he­lyütt nagyobb súlyt helyeznek különböző, olykor felesleges tananyagrészek emléke­zetbe vésésére, mintsem az önálló gondol­kodási és munkakészség fejlesztésére. Az is igaz, hogy a színvonalas, áldozatos ok­tató-nevelő munka nehezen mérhető, és többek között ez is az oka annak, hogy ezt a munkát ma még nem mindenütt és nem mindenkor becsülik érdeme szerint. Köz­ismert gyakorlat ma még, hogy egy-egy tu­dományos cikk megírása lényegesen na­gyobb megbecsülést és elismerést vált ki, mint esetleg az évtizedeken át végzett ki­váló oktatómunka­ szerepe, a fel­sőoktatásban elfoglalt központi helyük az utolsó évtizedben megrendült. A régi mó­don értelmezett előadási forma, amelynek során az egyetemi-főiskolai tanár „prele­gált”, így, vagy úgy felolvasta önmaga ko­rábban már írásban — tankönyvben, jegy­zetben — kifejezett álláspontját, szeren­csére kiveszőben van. Egyenértékű okta­tási formaként kezdenek melléje felsora­kozni egyéb, a hallgatókat passzív szerep­re nem kárhoztató, úgynevezett intenzív oktatási formák. Érdekes, úgynevezett stú­diórendszerű oktatási forma van kiala­kulóban a Budapesti Műszaki Egyetem épí­tészmérnöki karán. Lényege: egy „mester” keze alatt, kis csoportokban együtt dolgo­zik a kollektíva. Az oktató-nevelő hatás így komplex módon érvényesül, s mód nyílik az építészet műszaki-művészi oldalainak együttes művelésére, az egy teremben szin­te együtt élő hallgatók kölcsönös bíráló-se­gítő hatásának alkalmazására, és a vezetők egyéni, szakmai, politikai, emberi ráhatá­sának pozitív gyümölcsöztetésére. Gondot jelent az is, hogy az audiovizuá­lis és más oktatási eszközök, gépek igény­­bevétele a felsőoktatásban ugyancsak nem terjedt el megfelelően. Viszonylag kevés a módszereiben is alaposan kidolgozott tan­könyv és jegyzet, amelyre alapozva a hall­gatók öntevékenyen is szélesíthetnék tudá­sukat, és létrehozhatnák azt a szintézist, amelyre a tantárgyak széttagoltsága miatt van szükség. Nem megfelelő a hallgatók ellátása tankönyvekkel és jegyzetekkel. Egyfelől a kiadás nem elég rugalmas, mechanizmusa korszerűtlen, másfelől: sok .­az elavult tankönyv. A hosszadalmas nyomdai átfutás miatt nemegyszer előfor­dul, hogy egy-egy tankönyv megjelenése idejére már-már elavul. Ezért a korszerű­séget — hovatovább természetszerűleg — nem a tankönyvek, hanem az úgynevezett egyetemi-főiskolai jegyzetek jelentik. De sem a tankönyvek, sem a jegyzetek meg­írásában nem eléggé érdekeltek a legjobb szakemberek. Nemcsak anyagi, hanem er­kölcsi értelemben is hiányzik az érdekelt­ség. Ugyanakkor egyre tarthatatlanabb, hogy „résre” fizetik a tankönyv- és jegy­zetszerzőket. A terjedelem dotálása a szer­zőt arra ösztönzi, hogy bővebben fejtse ki mindazt, amit szűkebben, érthetőbben is kifejthetne. Így azután nem csodálható, ha a felsőoktatási konferencia kénytelen volt nyomatékosan leszögezni: az egyete­mi-főiskolai tankönyvek és jegyzetek ne legyenek terjengősek, ne terheljék túl mondanivalójukat a fő összefüggések meg­értéséhez nélkülözhető, másodlagos ada­tokkal, tárgyalásokkal, vegyék tekintetbe a tanulhatóság követelményeit. Legyenek vi­lágosan tagoltak, logikus felépítésűek, sza­batosan fogalmazzák meg és értelmezzék a tudományos fogalmakat, a tételeket, a törvényszerűségeket, a tudományos általá­nosításokat jellemző és konkrét példákkal tegyék érthetővé, törekedjenek az egyes fe­jezetek, témakörök következtetéseinek tö­mör összefoglalására és kiemelésére. hall­gatókat politikailag tevékeny, kommunista erkölcsiségű és világnézetű, a tudományok fejlődését folyamatosan követni képes szakemberekké akarjuk nevelni. Minthogy a nevelés elsősorban az oktatási és képzési folyamatok közvetítésével érvényesül, külö­nösen nagy a tanszékek, az oktatók jelen­tősége és felelőssége. A nevelőmunka egyik leggyengébb pontja, hogy igen szűk kö­rökre vonatkoznak a hallgatók társadalmi­közéleti tapasztalatai. Ezért a fiatalok gyakran okoznak csalódást és őket is gyak­ran érik csalódások, amikor kilépnek az életbe, és találkoznak a valósággal, a tár­sadalmi méretű gondokkal, a kisebb közös­ségek vagy az egyes emberek gondjaival. A problémák ilyen őszinte és világos megfogalmazása csak a feladatok első sza­kaszát jelenti. Biztató az is, hogy a felső­­oktatási konferencia témája más vonatko­zásban is hangsúlyt kapott: a szocialista országok felsőoktatási minisztereinek leg­utóbbi, bukaresti tanácskozásán hazánk szakemberei elvállalták a kérdés nemzet­közi méretekben is hasznosítható elemzé­sét. A nemzetközi együttműködés várha­tóan a hazai felsőoktatásnak is hasznára válik. Szőke Sándor 72/14MAGYAR IFJÚSÁG A történteken nem lehet változ­tatni. Amikor a Chinoinban szerencsét­lenül járt fiatal szakmunkás, Szabó György ügyében még egyszer ke­zembe vettem a tollat, ez a mondat járt az eszemben. Érdemes-e felsza­kítani lassan hegedő sebeket? Indu­latokat kavarni olyan ügyben, amin már sem fegyelmi elmarasztalás, sem bírói ítélet nem változtathat? Mégis az írás mellett döntöttem. A Chinoinban talált lazaságok soroza­ta és a vegyipari szakszervezet munkavédelmi felügyelőségének sza­bálysértési eljárása mindenképpen a közvélemény elé kívánkozik. » „A baleset halállal végződött” cí­mű írásom szeptemberben jelent meg. Szabó György vegyipari szak­munkás július 26-i tragikus balese­téről szólt. Hogy a folytatás érthető legyen, érdemes felidézni a részlete­ket. A délutános műszakban történt, „Szósza” — ezen a néven szólították munkatársai — a kémia I-es üzem­ben benzolvegyület szétválasztásán dolgozott. Lukács Béla főcsoportve­zető mielőtt hazament volna, még egyszer körbejárta az üzemet. Há­romnegyed négy volt, Szasza mosa­kodott, a műhely szépen, frissen fel­mosva. — Mi történt? — kérdezte a fő­csoportvezető. — Eltört az üvegtök — mondta a fiú. — Húsz liternyi anyag elfolyt, a többit megmentettem. Ott van a hordóban... Lukács Béla nem kérdezett sem­mit, szólt ez Ferenc művezetőnek, együtt tértek vissza. Látták, hogy a fiú felsőtestén nincs munkaruha, mellén tenyérnyi piros folt. Egy la­vórban mosakodott. — Nem folyt rád? — kérdezték. — Egy kevés. Nem veszélyes — felelte, s folytatta tovább a mosdást. A főcsoportvezető és a művezető megelégedett ennyivel, mentek to­vább. Negyed ötkor Havel Júlia és a nővére vette észre a műhely előtt a földön fetrengő, félrebeszélő fiút. Hívták a művezetőt, az vitte be az orvosi rendelőbe, ahol délután lé­vén, kizárólag egy nővér tartózko­dott. A mentők hat óra előtt 10 perccel szállították a Korányi Kór­ház mérgezési osztályára. Már ké­sőn, Szabó György nyolc órakor meghalt. Cikkünk nyomán számos felhábo­rodott levelet kaptunk, íróik a fele­lősök megbüntetését sürgették. A rendőrség bűnvádi eljárásra nem talált okot, a szakszervezet munka­­védelmi felügyelői azonban nem en­gedték lezárni az ügyet. Molnár Ká­roly, a vegyipari szakszervezet tit­kára hívott meg arra a szabálysér­tési tárgyalásra, amelyen ismét na­pirendre tűzték Szabó György bal­esetét. Tanúja voltam a kihallgatásnak, betekinthettem a jegyzőkönyvekbe. A „vádlottakkal” akartam beszélni, kíváncsi voltam álláspontjukra, ar­ra, hogy változtak-e nézeteik, ér­­zik-e mulasztásaik súlyát, okultak-e a történtekből. Ők azonban nem örültek túlságosan az újságíró és a fotóriporter jelenlétének. Noha nem a „Kék fény”-t képviseltük — két tanú kivételével — valamennyien elzárkóztak attól, hogy fényképük az újságba kerüljön. Ők tudják miért. A tulajdonképpeni riport — elma­radt. Helyette feljegyeztem a kihall­gatás néhány jellemző párbeszédét. Lukács Béla főcsoportvezetőt szó­lították elsőként Alacsony, sovány ember, kicsit görnyedt háttal ült a széken. — Az ön véleménye szerint mi okozta a balesetet? — kérdezte Hau­­bert Gábor munkavédelmi felügyelő. — Egyértelműen az üvegtök tö­rése. — Rendellenes állapot ez a ké­mia I-ben? — Annak mondható, de nem rendkívüli dolog. Előfordult már máskor is. — A vegyipari munkavédelmi sza­bályok szerint ilyen esetben mi a tennivaló? — Védőfelszerelést kell használni. — Szabó Györgynek milyen sze­mélyes használatra kiadott védőfel­szerelése volt? — Neki személyesen, külön, nem volt. Egy uszonyt bíztunk meg a vé­dőfelszerelések nyilvántartásával, ha valakinek­­kellett, hozzá fordult. A raktár csak az ő nevére adott ki. — A baleset idején ott tartózko­dott a megbízott? — Nem... De a gázálarc ott volt. Ott porosodott, soha senki nem hasz­nálta. Külön-külön mindenkinek nem is lehet. Jól néznénk ki! Nincs is annyi álarc a vállalatnál, amennyi embernek kellene. — Hallott ön arról, hogy a vegy­iparban minden dolgozónak saját védőruhát kell kiadni? Hogy a ruhát és a gázálarcokat a vállalatnak kell tisztán tartani? — Tisztán tartatni... — Téved. A vállalat dolga lett volna tisztán tartani. Tudott arról, hogy a védőruha hiánya miatt a fiú testére is folyt a benzol-keverékből? — Tudtam. Csak azt nem, meny­nyi. Úgy mondta: kevés, hát elhit­tem. Ezért nem akadékoskodtam. — Felelősnek érzi magát, most utólag, az ügyben? — Azért, hogy nem küldtem azon­nal orvoshoz ... A hosszú, jól megtermett műve­zetőn látszik az idegesség. Érződik a szavam­, ahogyan válaszol, ez Fe­­renctől is megkérdezték, milyen vé­dőfelszerelései vannak a keze alatt dolgozóknak. — Személy szerint senkinek nem áll rendelkezésére külön szerelés — felelte. — Közös szekrényben tart­juk a gázálarcokat, a szűrőbetéte­ket ... Ha valakinek kell, onnan ve­het. Azután visszateszi. — Leragasztják a használt beté­tet? — Természetesen. — Hogyan ellenőrzik az elhasz­nálódás fokát? — Ha akar, mindenki kivehet újat. Persze, ha van ... — Felelős ön a munkavédelmi ok­tatásért? — Igen. — Tud arról, hogy a baleset előtti napokban tartott balesetvédelmi ok­tatáson csak a nappalosok vettek részt, a többiekkel pedig egyszerűen aláíratták a jelenléti ívet? — Egy­szer-kétszer előfordulha­tott ... — Amikor tudomást szerzett a balesetről, miért nem vitte Szászát azonnal orvoshoz? — Előfordult már máskor is, hogy rácsöppent az emberekre egy kis vegyszer. Nem szaladhatunk mindig orvosért. — Nem érez némi lelkiismeret­­furdalást? — Sokat gondolkodtam ezen. Most így utólag bánom már, hogy nem vittem azonnal orvoshoz ... Egyedül az orvosi megfigyelés AZ ÜGY NINCS MEGY A SZEKÉR Országszerte ezekben a hetekben láttak és látnak munkához a tanácsi lakás­igényléseket felülvizsgáló társadalmi bizottságok. Nem lesz könnyű a felada­tuk. Családok sorsát, em­berek nyugalmát, gyerekek egészségét, hosszú évek óta várakozók jogos türelmet­lenségét kell mérlegre ten­niük. S hogy milyen nagy felelősség tetézi szavuk sú­lyát — erről szól történe­tünk. Hónapokkal ezelőtt tör­tént Debrecenben. A Kere­kes-telep lakóinak válasz­tási gyűlésén felállt egy öt­ven éven felüli asszony. Pápaszemet és nagy füzetet vett elő, s olvasni kezdte a sűrűn rótt sorokat. A lánya vetette sebtiben papírra éj­szaka. A megkövesedett elkese­redés, a kudarcok betelt pohara élezte fullánkosra a szavakat. Selyempapír­­csomagolás nélkül kikelt a lakást osztó tanácsiak el­len, akik csak a háztulaj­donos érdekeit védik, mi­közben négy ember, s köz­tük két kicsi gyerek feje felett bármelyik pillanat­ban összedőlhet a fedél. Hüse Péter, a debreceni tanács lakásügyekkel fog­lalkozó I. kerületi hivatalá­nak elnöke azóta sem tudja elfelejteni azt a gyűlést.­ ­Lukács Istvánné két kis­gyermekével és nyugdíjas édesanyjával él a közvetlenül ”­­életveszélyes, megrepedt falú szoba-konyhás lakásban.

Next