Magyar Ifjúság, 1973. október-december (17. évfolyam, 40-52. szám)

1973-12-14 / 50. szám

nemzetközi méretű sánc sem állt ugróink rendelke­zésére itthon. Már-már a gazdasági bűntény határát súrolta a mátraházi sánc átépítése körül kialakult huzavona. A sorozatos ter­vezési és kivitelezési hibák miatt, amelyek valósággal nyelték a milliókat. Jófor­mán egyetlen olyan idé­nyük sem volt legjobb­­jainknak, amikor valóban megszakítások nélkül dol­gozhatták volna át a téli hónapokat, amikor megfe­lelő szakmai munkát tudtak volna végezni itthon is, két nemzetközi verseny, vagy táborozás között. És igen, a szakmai munka! Hiszen évek hosszú során egyetlen ugrónk sem jutott el oda, hogy megtanulta volna — megtaníttatták volna vele!? — a szakág egyik legalap­vetőbb technikai elemét, a talajfogást, amely nélkül pedig igazi, tartós siker el­képzelhetetlen. Hol tartunk ma? ... Két­ségtelen, több sáncunk van és többen is ugranak, mint az utóbbi tíz évben bármi­kor. Ugyanakkor viszont már a középmezőnybe is csak a legnagyobb jóindu­lattal számíthatjuk magun­kat. Amikor a körülmények­ről esik szó, először is a természeti adottságokat em­líti mindenki. Mondván: hazánkban a legnagyobb eséllyel a sífutást lehetne fejleszteni, hiszen ehhez nem kell se sánc, se különö­sebb pálya, se felvonó, csak­­ hó. Mégis sífutóspor­tunkkal sincs okunk büsz­kélkedni, s erre a legkevés­bé az a magyarázat, hogy az utóbbi években valóban szokatlanul szűkmarkú ná­lunk a tél. A női sífutást hosszú időn keresztül Ba­lázs Éva jelentette, s a mö­götte levő „ígéretes után­pótlás” valójában sohasem váltotta be az ígéreteket. Jelenleg egyetlen „igazi” versenyzőnk van: Monspart Sarolta, ő pedig elsősorban és főként tájékozódási futó. Igaz, hogy abban a világ­bajnok. És a férfiak? .. . Holéczy és Holló hosszú éveken keresztül harcolt a felzárkózásért, s noha dicse­kedhettek egy-egy jobb eredménnyel, alapvetően ők sem tudtak változtatni a helyzeten. 44 Kővári Károlyné büszkélked­het a legtöbb bajnoki címmel. Lánya, a tizenéves Enikő pe­dig máris a mama örökébe lépett Szóval vagy hóval De az az igazság, hogy a sportág vezetői immár évek óta átcsoportosították re­ményeiket egy új, leg­alábbis nálunk ifjoncnak számító szakágra, a biat­lonra. Sajgó Pálnak, Squaw Valley-ben (1960) történt „beugrása” — a váratlan 26. helyezés — óta számolgat­tak és beszéltek arról, hogy végre rátaláltunk arra a szakágra, amelyben a leg­gyorsabban érhetnénk el a nemzetközi színvonalat. Nos, itt már­ a kiindulással is akad vitatkozni való, hi­szen a biatlon nem egysze­rű összeadása két sportág­nak (sífutás és céllövészet), még kevésbé biztos pedig az, hogy aki már tud sífut­ni, legalább olyan jól meg­tanulhat lőni is. Itt bizony — legalább utólag­ ismerjük el — illúzió volt legjobb versenyzőink futóidejét ösz­­szehasonlítgatni a legjobb biatlonisták futóteljesítmé­nyeivel, mondván: most már csak lőni kell olyan jól megtanulniok. Csak! Mind­ez persze nem jelenti azt, hogy nem érdemes ezzel a szakággal foglalkozni, azt viszont igen, hogy itt is évekig csak beszéltek, ahe­lyett, hogy cselekedtek vol­na. Igaz, hogy ma már ko­moly lépések történtek a lö­vészképzés és remélhetőleg történnek majd a létesítmé­nyek terén is, közben azon­ban az egész sportág alapo­san előrejutott a nemzetkö­zi küzdőtereken. Eléggé sajnálatosan nem vártak miránk. Ha a korábbiakban a ter­mészeti adottságokat emle­gettük, ezzel máris vála­szoltunk arra, hogy a sport­ág és a nemzetközi mezőny közti kapcsolatról szólva miért hagytuk említetlenül a létszámban legnagyobb — és méltán legnépszerűbb — szakágunk képviselőit, az alpesi versenyzőket. Noha tényleg nem elképzelhetet­len, hogy magyar földön is megteremjen egy-egy Kil­ly-, Perillat- vagy Proll­­képességű versenyző, ahhoz azonban nem kell bonyolult számítgatásokat végezni, hogy belássuk: a mi föld­rajzi adottságaink mellett egyszerűen nem érhetnek be még a legjobb képessé­gek sem. Illetve egyféle­képpen igen. Mondjuk, ha egy-egy tehetséges fiatal kellő időben átteszi székhe­lyét Grenoble-ba vagy St. Moritzba. Csakhogy — mennyiben lenne a miénk az ilyen versenyző? ... Tömegeket a lejtőkre! Számomra roppant sokat­mondó az a nyilatkozat, amelyet Kővári Károlyné, több mint hatvanszoros (!) magyar bajnok lesiklónk két évvel ezelőtt tett abból az alkalomból, hogy a szö­vetség tömegsportbizottsá­gának a vezetője és az újonnan alakult társadalmi egyesületnek, a Budapesti Sí Klubnak az elnöke lett. „Nem hiszem, hogy ebben a sportágban, valaha is pontot tudunk hozni az olimpiáról. Szerintem ezt a kérdést nem is szabad ilyen szemüvegen keresztül néz­ni. A sísportban az egészsé­ges időtöltést, a szórakozást és felüdülést találó tömege­ket kell elsősorban észre­venni. Az egyre több és egyre jobban síelő úgynev­­­vezeti „kocasíelőket”. A hazai versenysport egyik nagy jelentőségét éppen ab­ban látom, hogy az embe­rek előtt vonzóvá tegyük ezt a tömegméreteiben egyelőre még igencsak ki­használatlan sportágat. Az elsőrendű feladat lenne végre felismertetni és meg­szerettetni a sízést minél több emberrel, felnőttel és fiatallal.”­­ Pedig Kővárinéra igazán nem lehet azt mondani, hogy ellensége sportágának. Egyszerűen csak olyan sportember, aki szembe tud nézni a valósággal, mi több: olyan, aki hisz a sport óriá­si egészség- és jellemneve­lő szerepében és tenni is szeretne a népszerűsítéséért. S ha valami, legfeljebb az elgondolkoztató ebben a nyilatkozatban, hogy­­ még mindig csak a felis­mertetésnél tartanánk? Azt hiszem azonban, ha­zánkban mégis itt, a tömeg­sport vonatkozásában kell keresni a sísport létjogo­sultságát és legfőbb jelen­tőségét. Azt jelenti ez, hogy ne törődjünk a minőségi sporttal? Korántsem. Ép­pen, hogy nagyon is törőd­jünk, de terveink elkészíté­sénél ne állandóan a nem­zetközi színvonalat és az olimpiai pontokat emleges­sük, mert igencsak elkép­zelhető, hogy sohasem fog­juk elérni egyiket sem. Úgy kell tehát segíteni a sport­ág élvonalát, hogy közben a tömegsportolás lehetősé­gei is növekedjenek és nyil­vánvalóan elsősorban is az alpesi és a futó szakágban. Hiszen a végére is ma­radt két kérdésünk. Kell-e sísport Magyaror­szágon? Igen. Miért? Erre ezek után, remélem, nem is olyan nehéz vála­szolni. Kocsis L. Mihály A jövő bajnokai?... A magyar „sífutó királynő" Balázs Éva Egy magyar világbajnoknő - tájékozódási futásban. Mons­­part Saroltának inkább csak kiegészítő sport a sífutás Havas Endre a havas lejtőn Merre siklást, kisleány? ...

Next