Magyar Ifjúság, 1975. január-április (19. évfolyam, 1-17. szám)
1975-01-31 / 5. szám
kötet kiemelkedően legjobb darabja — pedig találó gúnyirat a passzivitásban tetszelgő, tettek helyett csak szájjártató, már túlságosan is sok eszmétől, hittől elpártolt embertípus ellen. A kötetnyitó AZOK A VICCES FELNŐTTEK és a kötetzáró A MÁKSZEM HÖLGY a „hagyományos” novella felé közelítenek. A nyolcvancentis tündér története laza szerkezetű, meditatív „regényke” az önmagunkkal küszködés állapotáról. Gondolati magja figyelmet érdemlő, az írás színvonala azonban nagyon is hullámzó, s végül jóval kevesebbet kapunk a vártnál. Kurucz nem tud igazán eredetit mondani a mindannyiunkban ott lakozó Mákszem Hölgyről. Mégse az látszik valószínűnek, hogy a sok műfajjal kísérletező és sokat dolgozó Kurucz Gyula ebben a szabadabb, szabálytalan műfajban teheti majd leginkább próbára íráskészségét , s adja remélhetőleg immár meggyőző bizonyítékát írói képességeinek. (SZÉPIRODALMI, 1974.) T. T. ZENE Díjnyertesek hangversenye Minden eddiginél eredményesebb esztendőt zártak december végén fiatal muzsikusaink. 1974-ben 55 ifjú zeneművészünk vett részt 14 ország 18 versenyén. Négyen nyertek első, heten második, ketten harmadik díjat. A felsoroláshoz még hozzátartozik egy negyedik díj, valamint három különdíj és diploma. A Zeneakadémia nagytermében megtartott gálaest rendezői tehát a bőség örömteli zavarával számolhattak, amikor összeállították a hangverseny programját. A megbetegedések (Pászthy Júlia, Sass Sylvia, Kováts Kolos) ellenére is rangos műsor kerekedett a részvevők jóvoltából, akik felidézték egy-egy verseny izzó légkörét, forró hangulatát. Bevezetőül Schiff András adta elő Csajkovszkij bmoll zongoraversenyét. Ez az alig húszesztendős fiatalember máris legjobb hazai pianistáink közé tartozik. Stílusbiztonsága lenyűgöző, úgyszólván nem ismer technikailag lehetetlent. Schiff nem tartozik a hirtelen feltárulkozó előadók közé, mértéktartó egyéniség, ám szűkszavúságával is magával ragadó. Az elmúlt két esztendőben tanúi lehettünk kirobbanó fejlődésének, szemünk előtt vált az ígéretes tehetségből megfontolt alkotóművész. A zongorairodalom talán legnehezebb versenyművének magánszólamát ihletett tolmácsolással szólaltatta meg, kellően azonosulva a darab romantikus pátoszával, szenvedélyes kitöréseivel, gazdagon áradó érzelemvilágával. Éppen ezért oktalan követelőzés lenne szó MÉRLEGEN men kérni tőle a mű elementáris erejét. Mostani teljesítménye egy olyan forrásban levő művészről rajzolt figyelemre méltó képet, akinek komoly közlési szándéka van hangszerével. A műsor második felében négy énekes lépett pódiumra. Miller Lajos két számmal is jeleskedett. Elsőként Valentin áriáját szólaltatta meg Gounod Faustjából — lebilincselő előadásban. De ennél is élettelibbnek tűnt René áriája az Álarcosbálból. Polgár László stílusosan, ám kissé bátortalanul adta elő Sarastro áriáját. Szép hangjával ennek ellenére a magyar basszista hagyományok méltó folytatója lehet. Csengery Adrienne bájos kedvessége most is hatásosnak bizonyult, bár a televíziós felvétel bizonyos mértékig őt is merevvé tette, hangja a megszokottnál fénytelenebből csengett. Az énekesek közül Gáti István fellépése volt a legmeggyőzőbb, pompás hangulatot teremtett a Don Juan Regiszter áriájával. Nemcsak előadta, élővé varázsolta a színpadi szerepet. A hangverseny dirigense, Medveczky Ádám, a tőle megszokott kifejezőerővel, érzelemgazdagsággal vezényelte a MÁV Szimfonikusokat. A zenekar messze elmaradt régebbi teljesítményeitől, különösen érződött ez Weber Bűvös vadász nyitányában és a Csajkovszkij-mű kíséretében. A nemzetközi zenei versenyek díjnyerteseinek koncertje különb együttesmunkát, felkészülést igényelt volna. Egyaránt vonatkozik ez a vonósok egyenetlen hangzására és a rézifúvók hajmeresztő belépéseire. M. Zs. OPERA Britten: Koldusopera Az előadást prológus vezeti be, amelyben a koldus mint a darab „szerzője” elmeséli a nézőnek, hogy darabját kikről, miért és hogyan írta. Noha szereplői nem az operaszínpadokról jól ismert hősök, hanem az alvilág figurái a darab — mint mondja — mélyen „emberarcú”. Majd elnézést kér, amiért eltekintett az énekbeszéd, a recitativo alkalmazásától, mert nem akarta természetellenessé tenni darabját. Már a prológus is jelzi, hogy a darab támadás a korabeli — XVIII. századi — Anglia társadalmi és zenei élete, divatos olasz operastílusa és annak számos közhelye, sablonja ellen. Az eredeti mű szerzői John Gay és Johann Christoph Pepusch. A zeneszerző munkája mindössze a korabeli divatos dallamok, „slágerek”, ismertebb operák részleteinek összegyűjtése volt. A darab két legnépszerűbb feldolgozása a Brecht—Weill-féle verzió — ezt ismerhette meg néhány évvel ezelőtt a budapesti közönség —, valamint Britten operája. Míg a Brecht— Weill-feldolgozás csak a mű alapkoncepcióját és figuráit tartotta meg, szövege és zenéje azonban új volt — Britten feldolgozása híven követi az eredetit. Csaknem teljes egészében meghagyta a szöveget és a dallamokat is; feladata javarészt a fennmaradt zenei anyag hangszerelésére szorítkozott. Munkája mégsem egyszerű feldolgozás; az operához új nyitányt írt, s az átvett dallamok egybeszerkesztése, egységes és modern hangzásának kialakítása művét önálló zenei alkotássá teszi. Mikó András rendezése avatta az estét elsőrangú színházi élménnyé. Színpadának ezernyi színe és ötlete, nagyszerű stilizáló készsége és iróniája művészetének új oldalairól mutatta be. Szereplőiből is bámulatra méltó teljesítményt hozott ki: a mű jelentős része próza, megszólaltatása komoly színészi teljesítmény. Az előadók jól vizsgáztak a szokatlan szerepkörben, vidáman, felszabadultan komédiáztak, s néhány remekbe szabott alakítással örvendeztették meg a közönséget. A rendezőnek méltó partnere volt a díszlet- és jelmeztervező, Makai Péter; jól eltalált stilizált díszletei hangulatos teret nyújtottak a játékhoz, kitűnő ruhái pedig a karakterábrázolás erejével hatottak. A rendező érdeme az is, hogy teret engedett a szereplők egyéni kezdeményezéseinek. Elsőrangú énekes és színészi teljesítmény volt Palcsó Sándoré, kitűnő karakteralakítást nyújtott Begányi Ferenc és Radnay György. Házy Erzsébet elragadó bájjal, László Margit ezernyi színnel keltette életre szerepét, tetszett Szirmay Márta, Komlóssy Erzsébet és Rozsos István is. A második szereposztást elsősorban Csengery Adrienne és Pászthy Júlia ötletes humora, eleven, természetes, oldott légköre tette emlékezetessé. Élénk, harsány színekben tündökölt Jablonkay Éva, színes, szellemes alakítás volt Csányi Jánosé, Sólyom Nagy Sándoré és Barlay Zsuzsáé. Az opera zenekari kíséretét kis létszámú kamaraegyüttes szólaltatta meg a premieren Medveczky Ádám szellemes, invenciózus vezényletével. A második előadáson Lendvai György is értő tolmácsolással járult hozzá a darab sikeréhez. Korda Ágnes NEMERE ISTVÁN BÁDO& FICKÓ A kis űrhajó leereszkedett a talajra. A vöröses marshomokot nagy sugárban kavarták fel a hajtóműből kiáramló gázok. A sötét égbolt nem sok jót jósolt. — Mi a fene?... — állt meg az ajtóban Collins, a telepes —, jól látok? Hozzám jött volna valaki?... — de arcán az érdeklődő kifejezést azonnal bosszúság és félelem váltotta fel, amint észrevette az űrhajó oldalán a „GALPOL” feliratot. — A galaktikus rendőrség? ... Csak nem amiatt a múltkori ügy miatt? Töprengésre nem volt idő. Mire idáig jutott gondolataiban, egy alak elvált az elcsendesedett fémtesttől, és nehézkesen dagasztva a homokot, jött a ház felé. — Csak egy jön... az nem vészes — gondolta Collins, de a közeledő furcsán imbolygó testére pillantva, elcsodálkozott: — Robot?... Akkor ért az ajtó elé. Collins önkéntelenül kitárta előtte, a jövevény egy fejjel volt magasabb a telepesnél, széles mellén apró, ismeretlen rendeltetésű gombok látszottak, fejét kétoldalt drapp színű műanyag bevonat fedte, ezzel is hasonlóbb lett az emberhez. — Jó napot, uram — szólalt meg, hangja egészen emberi volt, csupán kissé csikordult fémesen, főleg a szavak végén. — Ön Liu Collins telepes? — Jó napot, én vagyok... — Collins becsukta az ajtót, megmagyarázhatatlan veszélyérzet fogta el, ösztönei óvatosságra intették. — A—16-os típusú, humanoid robot vagyok, különleges feladatokra programozva, uram — folytatta a robot, a falnál állva, kis szünetet tartott, aztán gyorsan hozzátette: — A Galaktikus Rendőrség alkalmazásában állok. Collins hellyel kínálta, de nem ült le. „Hülye vagyok, hiszen egy ilyen nem is tud ülni” — gondolta a telepes idegesen, és maga foglalt helyet az asztal másik oldalán. Magán érezte a robot üvegszemét, megint elfogta az a megmagyarázhatatlan nyugtalanság. — Alig találtam ide ... eléggé elhagyatott ez a vidék. A telepesek java része a bolygó másik oldalán lakik. — Szeretem az egyedüllétet — szólt közbe Collins. — Igen... a 13-as vulkán környéke igen csendes. Se bányák, se kutatótelepek... Gondolom, ha felmegy arra a közeli dombra, délkelet felé egészen az Arsia Silva kráteréig lehet látni? ... — „Mi ez a bájcsevegés?” — töprengett lázasan a telepes. — „Idegesít ez a pléhrendőr. Mit akarhat? ...” A robot megmozdult. Körbefordult a feje , míg teste mozdulatlan maradt. A drapp színű robotfej körbefordult, mintegy lefényképezve a helyiség szegényes berendezését, aztán ismét Collinsra szegeződtek a hideg üvegszemek. — Liu Collins, született a Földön 2344. tizedik hónap 8-án, agrártechnikus, nőtlen, öt éve a Mars 10-es körzetében (koordináták: Nyugati hosszúság 123°; Északi szélesség 4°) növénytermesztő farmot hozott létre. Az adatok száraz felsorolása nem lepte meg Collinsot. A „Galpol”-nál mindenkiről mindent tudnak, legalábbis majdnem mindent... „Jól betáplálták az életemet a pléhrendőr memóriaegységeibe” — gondolta, s várta a fejleményeket. — Nevezett alig tart kapcsolatot a külvilággal. Munkáját elvégzi, a terményt évente kétszer beszállítja a központi raktárba — úgy látszik, most vége szakadt a memóriában tárolt adatok halmazának. Kis szünet következett, aztán ismét megszólalt a robot. KULTURÁLIS MELLÉKLET 39