Magyar Ifjúság, 1975. január-április (19. évfolyam, 1-17. szám)

1975-01-31 / 5. szám

kötet kiemelkedően legjobb darabja — pedig találó gúny­irat a passzivitásban tetszelgő, tettek helyet­t csak szájjártató, már túlságosan is sok eszmé­től, hittől elpártolt embertípus ellen. A kötetnyitó AZOK A VIC­CES FELNŐTTEK és a kötet­záró A MÁKSZEM HÖLGY a „hagyományos” novella felé közelítenek. A nyolcvancentis tündér története laza szerkeze­tű, meditatív „regényke” az önmagunkkal­ küszködés álla­potáról. Gondolati magja fi­gyelmet érdemlő, az írás szín­vonala azonban nagyon is hul­lámzó, s végül jóval keveseb­bet kapunk a vártnál. Kurucz nem tud igazán eredetit mon­dani a mindannyiunkban ott lakozó Mákszem Hölgyről. Mégse az látszik valószínűnek, hogy a sok műfajjal kísérlete­ző és sokat dolgozó Kurucz Gyula ebben a szabadabb, sza­bálytalan műfajban teheti majd leginkább próbára írás­készségét , s adja remélhető­leg immár meggyőző bizonyí­tékát írói képességeinek. (SZÉPIRODALMI, 1974.) T. T. ZENE Díjnyertesek hangversenye Minden eddiginél ered­ményesebb esztendőt zár­tak december végén fiatal muzsikusaink. 1974-ben 55 ifjú zeneművészünk vett részt 14 ország 18 verse­nyén. Négyen nyertek első, heten második, ketten har­madik díjat. A felsorolás­hoz még hozzátartozik egy negyedik díj, valamint há­rom különdíj és diploma. A Zeneakadémia nagy­termében megtartott gála­est rendezői tehát a bőség örömteli zavarával számol­hattak, amikor összeállítot­ták a hangverseny prog­ramját. A megbetegedések (Pászthy Júlia, Sass Syl­via, Kováts Kolos) ellenére is rangos műsor kerekedett a részvevők jóvoltából, akik felidézték egy-egy verseny izzó légkörét, forró hangu­latát. Bevezetőül Schiff András adta elő Csajkovszkij b­­moll zongoraversenyét. Ez az alig húszesztendős fia­talember máris legjobb ha­zai pianistáink közé tarto­zik. Stílusbiztonsága le­nyűgöző, úgyszólván nem ismer technikailag lehetet­lent. Schiff nem tartozik a hirtelen feltárulkozó elő­adók közé, mértéktartó egyéniség, ám szűksza­vúságával is magával ragadó. Az elmúlt két esztendőben tanúi lehet­tünk kirobbanó fejlő­désének, szemünk előtt vált az ígéretes tehetségből megfontolt alkotóművész. A zongora­irodalom talán leg­nehezebb versenyművének magánszólamát ihletett tol­mácsolással szólaltatta meg, kellően azonosulva a da­rab romantikus pátoszával, szenvedélyes kitöréseivel, gazdagon áradó érzelem­világával. Éppen ezért ok­­talan követelőzés lenne szó­ MÉRLEGEN men kérni tőle a mű ele­mentáris erejét. Mostani teljesítménye egy olyan forrásban levő művészről rajzolt figyelemre méltó ké­pet, akinek komoly közlési szándéka van hangszerével. A műsor második felében négy énekes lépett pódium­ra. Miller Lajos két szám­mal is jeleskedett. Elsőként Valentin áriáját szólaltatta meg Gounod Faustjából — lebilincselő előadásban. De ennél is élettelibbnek tűnt René áriája az Álarcosbál­ból. Polgár László stíluso­san, ám kissé bátortalanul adta elő Sarastro áriáját. Szép hangjával ennek elle­nére a magyar basszista hagyományok méltó folyta­tója lehet. Csengery Ad­rienne bájos kedvessége most is hatásosnak bizo­nyult, bár a televíziós fel­vétel bizonyos mértékig őt is merevvé tette, hangja a megszokottnál fényteleneb­ből csengett. Az énekesek közül Gáti István fellépése volt a legmeggyőzőbb, pom­pás hangulatot teremtett a Don Juan Regiszter áriájá­val. Nemcsak előadta, élő­vé varázsolta a színpadi szerepet. A hangverseny dirigense, Medveczky Ádám, a tőle megszokott kifejezőerővel, érzelemgazdagsággal vezé­nyelte a MÁV Szimfoniku­sokat. A zenekar messze el­maradt régebbi teljesítmé­nyeitől, különösen érződött ez Weber Bűvös vadász nyitányában és a Csaj­­kovszkij-mű kíséretében. A nemzetközi zenei versenyek díjnyerteseinek koncertje különb együttesmunkát, felkészülést igényelt volna. Egyaránt vonatkozik ez a vonósok egyenetlen hang­zására és a rézifúvók haj­meresztő belépéseire. M. Zs. OPERA Britten: Koldusopera Az előadást prológus ve­zeti be, amelyben a koldus mint a darab „szerzője” el­meséli a nézőnek, hogy da­rabját kikről, miért és ho­gyan írta. Noha szereplői nem az operaszínpadokról jól ismert hősök, hanem az alvilág figurái a darab — mint mondja — mélyen „emberarcú”. Majd elné­zést kér, amiért eltekintett az énekbeszéd, a recitativo alkalmazásától, mert nem akarta természetellenessé tenni darabját. Már a prológus is jelzi, hogy a darab támadás a korabeli — XVIII. századi — Anglia társadalmi és ze­nei élete, divatos olasz operastílusa és annak szá­mos közhelye, sablonja el­len. Az eredeti mű szerzői John Gay és Johann Chris­toph Pepusch. A zeneszerző munkája mindössze a kora­beli divatos dallamok, „slá­gerek”, ismertebb operák részleteinek összegyűjtése volt. A darab két legnép­szerűbb feldolgozása a Brecht—Weill-féle verzió — ezt ismerhette meg néhány évvel ezelőtt a budapesti közönség —, valamint Brit­ten operája. Míg a Brecht— Weill-feldolgozás csak a mű alapkoncepcióját és figu­ráit tartotta meg, szövege és zenéje azonban új volt — Britten feldolgozása hí­ven követi az eredetit. Csaknem teljes egészében meghagyta a szöveget és a dallamokat is; feladata ja­varészt a fennmaradt zenei anyag hangszerelésére szo­rítkozott. Munkája mégsem egyszerű feldolgozás; az operához új nyitányt írt, s az átvett dallamok egybe­­szerkesztése, egységes és modern hangzásának kiala­kítása művét önálló zenei alkotássá teszi. Mikó András rendezése avatta az estét elsőrangú színházi élménnyé. Színpa­dának ezernyi színe és öt­lete, nagyszerű stilizáló készsége és iróniája művé­szetének új oldalairól mu­tatta be. Szereplőiből is bámulatra méltó teljesít­ményt hozott ki: a mű je­lentős része próza, megszó­laltatása komoly színészi teljesítmény. Az előadók jól vizsgáztak a szokatlan szerepkörben, vidáman, fel­szabadultan komédiáztak, s néhány remekbe szabott alakítással örvendeztették meg a közönséget. A rende­zőnek méltó partnere volt a díszlet- és jelmeztervező, Makai Péter; jól eltalált stilizált díszletei hangula­tos teret nyújtottak a já­tékhoz, kitűnő ruhái pedig a karakterábrázolás erejé­vel hatottak. A rendező ér­deme az is, hogy teret en­gedett a szereplők egyéni kezdeményezéseinek. Elsőrangú énekes és szí­nészi teljesítmény volt Pal­­csó Sándoré, kitűnő karak­­teralakítást nyújtott Begá­­nyi Ferenc és Radnay György. Házy Erzsébet el­ragadó bájjal, László Mar­git ezernyi színnel keltette életre szerepét, tetszett Szirmay Márta, Komlóssy Erzsébet és Rozsos István is. A második szereposztást elsősorban Csengery Ad­rienne és Pászthy Júlia öt­letes humora, eleven, ter­mészetes, oldott légköre tet­te emlékezetessé. Élénk, harsány színekben tündö­költ Jablonkay Éva, színes, szellemes alakítás volt Csá­­nyi Jánosé, Sólyom Nagy Sándoré és Barlay Zsuzsáé. Az opera zenekari kísé­retét kis létszámú kamara­­együttes szólaltatta meg a premieren Medveczky Ádám szellemes, invenció­­zus vezényletével. A máso­dik előadáson Lendvai György is értő tolmácso­lással járult hozzá a darab sikeréhez. Korda Ágnes NEMERE ISTVÁN BÁDO& FICKÓ A kis űrhajó leereszkedett a talajra. A vö­röses marshomokot nagy sugárban kavarták fel a hajtóműből kiáramló gázok. A sötét ég­bolt nem sok jót jósolt. — Mi a fene?... — állt meg az ajtóban Collins, a telepes —, jól látok? Hozzám jött volna valaki?... — de arcán az érdeklődő kifejezést azonnal bosszúság és félelem vál­totta fel, amint észrevette az űrhajó oldalán a „GALPOL” feliratot. — A galaktikus rendőrség? ... Csak nem amiatt a múltkori ügy miatt? Töprengésre nem volt idő. Mire idáig ju­tott gondolataiban, egy alak elvált az elcsen­desedett fémtesttől, és nehézkesen dagasztva a homokot, jött a ház felé. — Csak egy jön... az nem vészes — gon­dolta Collins, de a közeledő furcsán imbolygó testére pillantva, elcsodálkozott: — Robot?... Akkor ért az ajtó elé. Collins önkéntele­nül kitárta előtte, a jövevény egy fejjel volt magasabb a telepesnél, széles mellén apró, is­meretlen rendeltetésű gombok látszottak, fe­jét kétoldalt drapp színű műanyag bevonat fedte, ezzel is hasonlóbb lett az emberhez. — Jó napot, uram — szólalt meg, hangja egészen emberi volt, csupán kissé csikordult fémesen, főleg a szavak végén. — Ön Liu Collins telepes? — Jó napot, én vagyok... — Collins be­csukta az ajtót, megmagyarázhatatlan ve­szélyérzet fogta el, ösztönei óvatosságra in­tették. — A—16-os típusú, humanoid robot va­gyok, különleges feladatokra programozva, uram — folytatta a robot, a falnál állva, kis szünetet tartott, aztán gyorsan hozzátette: — A Galaktikus Rendőrség alkalmazásában ál­lok. Collins hellyel kínálta, de nem ült le. „Hü­lye vagyok, hiszen egy ilyen nem is tud ülni” — gondolta a telepes idegesen, és maga fog­lalt helyet az asztal másik oldalán. Magán érezte a robot üvegszemét, megint elfogta az a megmagyarázhatatlan nyugtalanság. — Alig találtam ide ... eléggé elhagyatott ez a vidék. A telepesek java része a bolygó másik oldalán lakik. —­ Szeretem az egyedüllétet — szólt közbe Collins. — Igen... a 13-as vulkán környéke igen csendes. Se bányák, se kutatótelepek... Gon­dolom, ha felmegy arra a közeli dombra, dél­kelet felé egészen az Arsia Silva kráteréig lehet látni? ... — „Mi ez a bájcsevegés?” — töprengett lá­zasan a telepes. — „Idegesít ez a pléhrendőr. Mit akarhat? ...” A robot megmozdult. Körbefordult a feje , míg teste mozdulatlan maradt. A drapp színű robotfej körbefordult, mintegy lefény­képezve a helyiség szegényes berendezését, az­tán ismét Collinsra szegeződtek a hideg üveg­­szemek. — Liu Collins, született a Földön 2344. ti­zedik hónap 8-án, agrártechnikus, nőtlen, öt éve a Mars 10-es körzetében (koordináták: Nyugati hosszúság 123°; Északi szélesség 4°) növénytermesztő farmot hozott létre.­­ Az adatok száraz felsorolása nem lepte meg Col­­linsot. A „Galpol”-nál mindenkiről mindent tudnak, legalábbis majdnem mindent... „Jól betáplálták az életemet a pléhrendőr memó­riaegységeibe” — gondolta, s várta a fejlemé­nyeket. — Nevezett alig tart kapcsolatot a külvi­lággal. Munkáját elvégzi, a terményt évente kétszer beszállítja a központi raktárba — úgy látszik, most vége szakadt a memóriában tá­rolt adatok halmazának. Kis szünet követ­kezett, aztán ismét megszólalt a robot.­ ­ KULTURÁLIS MELLÉKLET 39

Next