Magyar Ifjúság, 1976. május-augusztus (20. évfolyam, 19-35. szám)
1976-08-20 / 34. szám
Magányos lovas közeledik a végeláthatatlan pusztán. Háta mögött a kelő (vagy nyugvó?) nap vörös korongja. A lovas egy girbegurba, kicsit megdőlt akasztófához ér. Az „építményen” vedlett varjú károg. A lovas felgyújtja az akasztófát. Ezzel a képsorral kezdődik a Talpuk alatt fütyül a szél című új magyar film. A végeláthatatlan, havas pusztán, a szürkéskék alkonyaiban, akasztott ember figurája himbálódzik egy magányos fa ágán. A film elején látott lovas ez, a híres-hírhedt betyár, Barkos Csapó Gyurka. S míg talpa alatt fütyül a feltámadó jeges szél, a távolban tűz lángja lobban, felgyullad és leég a nevezetes csárda, a Morgó. De a füstölgő romok közt álló, megroggyant kemencén ott a gyakorlatlan kézzel rótt, ákombákom írás: Csapó Gyurka visszagyön! Ezekkel a képsorokkal ér véget a film. A rendező, Szomjas György, első filmes művész. Abban az értelemben persze, hogy ez az első, egész estét betöltő játékfilmje. Mert kisfilmjeiből, dokumentumfilmjeiből jól ismerjük a nevét Nászutak című munkája a „digózó” magyar lányokról több külföldi filmfesztiválon aratott sikert, jó visszhangja volt a Diákszerelem, a Tündérszép lány, a Gyakorlatok, a Füredi Anna-bál című filmjeinek is. Évekig volt egyik vezetője — Gazdag Gyula és Grunwalsky Ferenc társaságában — a Balázs Béla Stúdiónak, éppen abban a periódusban, amelyet a Stúdió valóság- feltáró szándékainak megerősödése, a dokumentarista-szociológiai filmek előretörése, figyelemre méltó alkotások egész sora jellemzett. — Az első játékfilm mintha valami egészen más lenne, mint ami ettől a Szomjas Györgytől első meggondolásra várható. Vagy ez csak a látszat? — Erre most mondhatnám, hogy igen, vagy hogy nem. De a válasz nem enynyire egyszerű. Sokan ma is úgy vélik, egy első filmes rendezőnek hazafias kötelessége minden, esetleg sok-sok év alatt felgyülemlett szubjektív mondanivalóját belegyömöszölni az első filmbe. Azon túl, hogy ez korábban sem volt mindig igaz, s nemcsak ez okozta több első film kudarcát, és úgy vélem, ma már nincsenek is ilyen elvárások. Amellett én nem is vagyok túlságosan szubjektív alkat. Amikor tehát az első nagyjátékfilmem elkészítésének lehetősége adódott, engem inkább a következő két dolog foglalkoztatott. Egy: régóta bánt, hogy kitűnő magyar filmeknek, amelyeket én nagyon szeretek, milyen rossz a közönségvisszhangjuk, mennyire érezhető a légüres tér az alkotó és műve, meg a néző között. Kettő: ebből következik, hogy meg kell keresni azt az utat, amelyen együtt mehet az alkotó és a néző. — Magyarul: művészileg igényes és egyúttal „megnézhető” filmet kell csinálni? — Pontosan! — Hogyan került ide, ehhez az igényhez ez a betyársztorinak nevezhető téma? — Gyermekkorom óta nagyon szeretem a kalandfilmet, főként annak klaszszikus változatát, a westernt, de szeretem az írott westernt is, ha igazán jó. Sokat tanulmányoztam ezt a műfajt, sokat olvastam róla, rengeteg filmet néztem meg. Hiszem, hogy a jó értelemben vett szórakoztatásnak a western, ha jól van megcsinálva, igen alkalmas eszköze lehet. S ugyancsak gyerekkorom óta érdekel a néprajz, annak is egy speciális ága, a szegénylegények élete. Jól ismerem a kiváló néprajztudóst, Szűcs Sándort és munkásságát, könyveit, tanulmányait. Az, ahogyan ő beszél a régi betyárvilágról, roppant érdekes, tárgyi anyagában is, de az elbeszélés stílusát tekintve is. Engem még külön elbűvöl Szűcs Sándor fanyar humora — talán mert magam is hajlok az ironizálásra. Nos, ez a két érdeklődés találkozott, amikor kerestem a jó témát, amely szórakoztató, közönségér-deklődésre is számot tartó, de egyúttal komolyabb gondolatokat is el lehet vele mondani. Hozzájárult még ehhez barátságom Sebő Ferenccel, akit a folklór és éppen a betyártörténetek, betyárballadák szintén erősen izgatnak. — A Talpuk alatt fütyül a szélben valóban fellelhetők a korszak — az 1830-as évek — társadalmi viszonyainak pontos ábrázolására irányuló törekvések . Nem véletlenül. A betyárromantika ugyanis javarészt abból fejlődött ki, hogy ezeknek a sokszor rettenetesen ágrólszakadt, szó szerint földönfutó, nyomorult, koldusszegény legényeknek a cselekedetei alól elhagyták a tényleges korviszonyok, a valós társadalmi szituáció magyarázó alapját, s maradt a sztori, vagy ha úgy tetszik: a mese. Én — éppen Szűcs Sándor munkái és személyes útmutatásai alapján — akartam megmutatni, hogy a betyárokon túllépett a fejlődés, és ez — illetve annak fel nem ismerése, hogy ez történt — néha még tragikus vonásokkal is felruházta alakjukat. Talán ezért is nézhetjük ma már ironikusan a betyárvilágot. A filmben mi is elismerjük e világ szépségét, érdes-karcos férfiasságát, de nem misztifikáljuk. Adott pillanatokban, szituációkban éppen ennek a romantikus dicsfénynek a túladagolásával, egy pici csavarással váltunk át az ironikusabb, kritikusabb hangvételre. — A filmnek éppen ettől van sajátos humora, kesernyés derűje. Ugyanakkor érezhető, hogy minden kockáján a teljes korhűségre törekedtek. — Igen, méghozzá tudatosan. Néha — a fegyverek, a ruházat, a berendezési tárgyak esetében — ez is lehet az irónia forrása, mert segít elvetni a nyalka-cifra, gazdag betyárról alkotott „népiesek” képzeteket. — Talán lesznek, akik a film láttán Jancsó Szegénylegények-jét és Kardos Hajdúk-ját emlegetik majd. — Talán, de nagyon roszszul teszik. Jancsó filmje egy körülbelül ötven évvel későbbi, egészen más körülményektől meghatározott időszakról szól, teljesen más mondanivalókkal, Kardos filmje pedig részint kétszáz évvel korábbi eseményekről, részint nem a betyárokról, hanem a hajdúikról, s megint csak más mondanivalókkal. Legfeljebb annyi a közös, hogy mindegyikben van puszta, lovas, ló, karikás, és a többi. De ezek csak tárgyi kellékek, illetve egy jelmezrendszer motívumai. — Hol forgatták a filmet? A szövegben Karcagot emlegetik. — Ott már nincs olyan része a határnak, amely szűz puszta lenne. Ezért a Hortobágy szélén, Nagyiván községben és a környékén dolgoztunk. Itt még van egy darab érintetlen puszta. Itt építettük fel — az egyébként Karcagon levő — Morgó csárdát is. És itt folyt egy csatornázási munka, amelyet a filmben egy az egyben felhasználtunk. — A múlt és a jelen összekapcsolódása, akaratlanul is. — Nem teljesen akaratlanul, mert szerettük volna, ha a filmből kicsendülnek bizonyos mai felhangok is. Legalább annyi, hogy merjük önkritikusan nézni a múltunkat. Ez elősegítheti a tisztábban látást, a reálisabb értékelést. Takács István Betyársztori, western módra, iróniával Csapó Gyurka és a betyárokkal rokonszenvező csendbiztos, Márges Balázs (Dzsoko Roszics és Bujtor István)