Magyar Ifjúság, 1978. január-április (22. évfolyam, 1-17. szám)
1978-02-03 / 5. szám
Színészinasok — mesterlevél előtt Lepergett a vizsgaelőadás, néhány gyors fotó a színpadon, mielőtt bontásra fogják az Éjjeli menedékhely díszleteit. Találkozót beszélünk meg a főiskola társalgójába, gyors mosdást, és még sebesebb szedelőzködést ígérnek a fiatalok. Nagy az ámulás, amikor találkozunk, mert a súlyos szakállak után nehéz az „azonosítás”. Sört ajánl az egyik szereplő, ha civil arca láttán ráismerek a szerepére. Jó játék, belemegyek. Elő a színlappal, kezdődik a silabizálás. — Te játszottad Lukét. Tímár Zoli ingatja a fejét. Jó, buktam egy sört. Majd ügyesebb leszek. Zsolnay Andrást „tippelem”: — Bizonyára te voltál Aljoska... Nevetés. Tehát tévedtem. Mi következik ebből? Éljenek a parókák, éljen az éber szemet megtévesztő tehetség, s csillapodjék a vizsgaláz. Jelmezbe öltöztetett szavak Nehezen csiszolódunk össze, már magam is érzem: az előadás utáni vibrálás, idegfáradtság nem gondolatrendező állapot. A szerepek felől kellene kérdezni. Zsolnay Andrist faggatom, milyen hamis hangokat, gesztusokat fedezett föl ma? A támadásos kérdés meglepi, ingerültnek látszik. — Igen, voltak ma rossz pillanataim. Az utolsó előadás óta több mint egy hetet kihagytunk, ez meglátszott. De Anna halálakor megrendült voltam, ez a jelenet sikerült. — Mintha küszködtél volna a szerepeddel... — Így igaz. Álmomban sem hittem, hogy Vámos tanár úr rám osztja ezt a szerepet. Kiesés, a lakatos távol áll az egyéniségemtől. Pedagógiai szerep, jómagam is ekként kezeltem. — Ha rád bízzák a szereposztást, melyik figurát választod? — A színészt... Jön egy fekete, égő szemű fiú, csöndesen leül. Lehet, hogy ő volt a színész? Rajta nem volt túl sok szőr, majdnem biztos lehetek a dolgomban. Nézzük a színlapot. Színész: Medgyessy Pál. — Te elégedett vagy, Pali? — Amit csináltam, azzal nem, de amit eljátszhattam, azzal igen. — Melyik jelenetet szenvedted meg legjobban? — A színész szeretne bizonyítani, az élet peremén élőknek el akar mondani egy igazi verset, szépen, hatásosan, színházi modorban. A vers azonban nem jut eszébe, s ez számára több mint lehangoló, tragikus. Egy ilyen színpadi pillanatért érdemes küszködni. — Voltál már részeg? Az ital hatásától éreztél már memóriakiesést? Találkoztál már a színészhez hasonlatos mélyre került, de jobb sorsra érdemes emberrel? — Az italt nemigen kedvelem, a kijózanító szobákat sem ismerem, s hogy őszinte legyek: a környezetemben nem találkoztam iszákos emberrel. Ha a kérdés arra vonatkozik, miként „tapogattam körül” a színész figuráját, erre azt felelem, hogy töprengéssel, lelki képzelgéssel. A dolgom nem volt könnyű, mert piarista gimnáziumban érettségiztem, s ebben, a más iskoláknál sokkal zártabb intézményben feszes és elvont volt az élet. Sok mindent újra kellett tanulnom, e védettségből kilépve új normákat kellett megismernem. — Értek csalódások az elmúlt négy esztendő alatt? — Az első csalódás az volt, hogy csak másodszorra vettek fel. A második — ez talán nem is csalódás, inkább felismerés — a színészi munka megtanulása. Voltaképpen rosszul mondom, itt nincs hagyományos értelemben vett munka, mert az ember a tananyag, s az embert kell „elsajátítani”. Ez túlmutat minden egyszerű cselekvésen. — Túl szigorúnak látszol most is. Nem kenyered a humor? — A gúny, az irónia közelebb áll hozzám, a humort még tanulnom kell, s azt hiszem egy kis lazítás sem árt. Jól sejtem én, mire gondol most ez a 23 éves fiatalember, aki megméri a szavakat, a tetteket, figyeli az életet, keresi saját hangját, s míg rá nem lel, míves színházi jelmezt aggat a szóra. Szépség — belülről Már oldódunk, tréfálkozunk is. Molnár Zsuzsa a kemény szívű, vad természetű, öreg férjjel küszködő, fiatal legénybe szerelmes féltékeny nőt, Vaszilisszát játszatta. Helyénvaló a kérdés: féltékeny természetű-e? — Nagyon féltékeny vagyok. Küzdök ellene, de mindhiába. 2 Most segítségére volt a „zöld szemű szörny”... — Igen, de nem játszhatok örökké féltékeny aszszonyt. — Elégedett a színlappal? — Nem túlságosan. Nasztyát szívesebben játszottam volna. — Könnyen vette eddig az akadályokat? — Nagyon nehezen. Negyedszerre (!) vettek fel a főiskolára. — Ez rekord! — De nem én vagyok az aranyérmes. Csak ezüstöt érdemiek ... Ami pedig az eltelt négy esztendőt illeti, voltak sikereim, kudarcaim. Eredetileg fogorvosnak készültem. Hogy miért, ne kérdezze. Nem tudok felelni rá. Pontosan azt sem tudom megfogalmazni, hogyan és mikor lepett meg a színi pálya iránti vonzalom. Egyszer csak jött, verseket mondtam, s nem is rosszul, s később pedig állhatatosan készültem a pályára. A főiskolán rengeteg gátlástól kellett megszabadulnom, így eshetett meg, hogy Gorkijon kívül Shakespeare, Tennessee Williams nőalakjait bízták rám. — Irigy volt-e a négy év alatt, irigye akad-e? — Hogy irigyem akad-e, nem tudom biztosan. De az igaz, hogy az első esztendőkben sóváran néztem a sikeresebb lányokat. A teljes válaszom végül is erre a kérdésre: felismert kedvezőtlen tulajdonságaim sorscsapások. Miért büntessem magam ezek közzétételével? — Mi okozta a legnagyobb gátlást? — Hogy nem vagyok elég szép ... — Babaszépségre gondol, vagy szexbombaság? — Egyikre sem. Nem hátrány, ha az ember egy kicsit szebb, mint amilyennek tartja magát. — Vaszilisszát maga nagyon tehetségesen csinálta meg. Ez a nő lelkileg rút, de én úgy láttam a nézőtérről, hogy amikor Vászkának, a tolvajlegénynek akart tetszeni, az igyekezet szépre sikeredett, tehát a színpadon szép volt. — Ezt jó hallani... — Ha választhatna, a diploma kézhez vétele után 16