Magyar Ifjúság, 1979. január-április (23. évfolyam, 1-17. szám)
1979-03-23 / 12. szám
„Egy parányi szobában üldögéltünk. A környezet szerény, csendes volt, akár a fiatalember, aki talán éppen zavarában, minden bevezető nélkül így kezdte: — Azért hívtunk, hogy elmondjuk a nagy tervünket. No, ne gondolj semmi egetrengető re. Csak arról van szó, hogy szeretnénk a népgazdaságnak felajánlani évente egy-egy kisebb üzem árát... A mondat vége fennmaradt a levegőben, s mivel nem szóltam közbe, hallgatásomat valószínűleg félreértette. Mentegetőzni kezdett: — Évente mindössze egy-kétmilliárd forintról lenne szó ... Gondolod, ennyi elegendő volna egy kisebb üzemre?” (A Magyar Ifjúság 1978. évi 8. számából) Mosonmagyaróvárott, a Rába Mezőgazdasági Gépgyárában, ugyanabban a szobában, csaknem ugyanazok vártak. Behon István, a KISZ-bizottság termelési felelőse, Földvári András, az FMKT titkára és Kovács Gergely, az egyik üzem megbízott művezetője, akit Virág Lajos, a KISZ- bizottság titkára kért meg, hogy helyettesítse a beszélgetésen. Csak Sági Ernőt, a radar-őrjárat vezetőjét hiányoltam. — Kilépett — mondta a dolog természetéhez illő hangsúllyal Behon István. — A „brigád” többi tagja? — Azok is kiléptek. Az őrjárat egész „vezérkara” elment. — És mi lett a milliárdos ötletből? Házigazdáim egymást biztatták, mert egyiküknek sem tetszett a hálátlan szerep. A milliárdos anyagtakarékossági ötlet — mondjuk ki — elvetélt. • — Nem volt könnyű dolgunk — magyarázta a helyzetet az FMKT titkára. — Szervezeti változások egész sorát kellett végrehajtanunk. Ez volt az első közös évünk a Magyar Vagon- és Gépgyárral kötött házasságban, meg kellett szoknunk a „családi élet” játékszabályait, s ez időnként gondokat, súrlódásokat, feszültségeket okozott. Sem időnk, sem erőnk nem maradt a radar akcióira ... — Tavaly a termelés volt az első — folytatta Behon István. — Régi, megszokott gépeink közül jó néhányat nyugdíjaztunk, új, korszerűbb termékek gyártását vezettük be. Éppen elégterhet rótt a fiatal műszaki szakemberekre az átállás, nem várhattuk senkitől, hogy a forgácshulladékot méricskélje, vagy néhány kiló színesfémért pereljen. Mi tagadás, cseppet sem lelkesített ez a sovány magyarázkodás. Harmincezerszer harminc Nem könnyű egy esztendő távlatából visszapergetni az eseményeket, még inkább akkor, ha véleményünkkel pártatlanok szeretnénk maradni. Egy márciusi értekezlettel kezdődött ... Puska Ferenc, a Rába fejlesztő mérnöke az egyik tanú: — A riport megjelenése után egy hónappal Győrött, a Rába KISZ-bizottságán összejött mindenki, akinek szerepe lehetett volna az akció felkarolásában. Ott voltak az FMKT vezetői, az anyaggazdálkodók, a technológusok, a fejlesztők, a rezsigazdálkodók... Úgy érezttük, hogy nagyvállalati szinten nem sokat kereshetünk ezzel az akcióval. Így hát —elvetettük. — A Rábában tehát nincs elpocsékolt hulladék? — A nálunk készülő termékek többségét öntik, kovácsolják. Rúdanyaggal, idomvasakkal nemigen dolgozunk ... Eszembe jutott régi ismerősöm panasza: a motorok forgattyús tengelyéből évente több mint harmincezer darab készül. Megmunkáláskor az előkészítés pontatlansága miatt minden tengelyről legalább harminc kilót kell leforgácsolni. Harmincezerszer harminc kilót! És ez csak egyetlen tétel. A fejlesztő mérnök kész a magyarázattal: a tengelyek Diósgyőrben készülnek, nem a vagongyáriak hibája, hogy ekkora „tűréssel” ... • Gyorsan számolni kezdtünk. Ha csak a diósgyőriek csatlakoztak volna a mosonmagyaróvári KISZ- esek akciójához, és mindössze tíz kilóval „soványabbra” méretezik a tengelyeket, ha ehhez hozzácsapjuk a forgácsolási energiát, a munkás munkaerejét, a hulladékká lett anyag megolvasztásra szánt, kidobott energiát, az újrafeldolgozás, az újraöntés költségeit... — De sok pénz! — sóhajtott fel Puska Ferenc. Lehangoló számadás Mi lett a „mimás