Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)
1984-12-28 / 52. szám
mellesleg másra összpontosít, nem anőre. A modell ilyenkor nem más, mint egy munkaeszköz. — Ez nem nyugdíjas munka. Mihez kezd, ha már nem hívják fotózni, filmezni, bemutatókra? — Ezen még nem gondolkodtam. Erre még legalább tíz évem van. De mindenképpen a szakmán belül szeretnék dolgozni. Ha ez nem sikerülne, akkor valami mozgalmas tevékenységet keresnék magamnak. Rágyújt egy cigarettára, majd az órájára néz. Angolórára siet. Aztán szinte magától mondja: nagyon szeret utazni, nem olyan régen Mongóliában járt bemutatón, aminek azért örül különösen, mert oda magánemberként nem juthatott volna el. Jól keres, de kiadásai is vannak bőven, hiszen a sminket, a taxiszámlákat is neki kell fizetnie. — Egy fotómodell szobáját milyen képek díszítik? — Egyszer, amikor külföldön voltam, édesanyám az én posztereimmel kitapétázta a szobámat. Amerre nézek, csak magamat látom...* Bíró Ica egyesek szerint a legkeskenyebb derekú manöken. Mi tagadás, formás alakja van. Huszonhat éves, öt évvel ezelőtt jelentkezett a manökeniskolára, s ő is a kiválasztottak között volt. Valamikor sportolt. Távol- és magasugrónak készült, s tán ott is vihette volna valamire, hiszen döntőbe jutott annak idején az úttörő olimpián. Később felhagyott a sportolással, ruhaipari szakközépiskolát végzett. Dolgozott varrónőként, ruházati eladóként és információs irodában. Amikor az interjút megbeszéltük, egyetlen kikötése volt: ne tüntessem fel rossz fényben a manökeneket. — Ezt miért kérte? — Mert rólunk kialakult egy téves vélemény. Általában azt hiszik az emberek, hogy mi a testünket is eladjuk. Én csak a fotón vagyok extra. Az életben éppolyan vagyok, mint más nő. Nem léptem abból a miliőből, amiben eddig is éltem. Egyszerű embernek tartom magam, akinek megadatott az, hogy csinosabb legyen az átlagosnál. De azért nem árulom magam. — Mi a véleménye az aktfotókról, naptárakról? — Először is tisztázni kellene, hogy mi az akt. Mert ezek a képek, amilyenek rólam is készültek, nem aktok. Pikánsak. — Miért készült mostanság sok ilyen jellegű poszter, naptár? — Mert divat. Megnőtt az igény az ilyen jellegű reklámok iránt. Azért azt is el kell ismerni, a produkciók gyakran nem érték el a kívánt színvonalat. Sajnos, ömlesztve készültek, és a mennyiség itt is a minőség rovására ment. A képek nem voltak esztétikusak, mert sok amatőr ingyen is vállalt ilyen felvételt, csakhogy kitűnjön, felfigyeljenek rá. — Önben nincs feltűnési vágy? — De van, a munkámmal jár. De nem a meztelenséggel akarok kitűnni. — Milyen céllal vállalnak hiányos öltözetű felvételeket a nők? Pénzért, sikervágyból, vagy egyszerűen csak önmutogatásból? — Hiúságból. A nők különösen azok. Mindenkiben van szereplési vágy, hogy megmutassa, hogy lássák a többiek: ő csinosabb mint más, mint a szomszéd, a kolléga, az ismerős. Engem is doppingol, hogy vannak olyan cégek, akik rendszerint csak az én fotómmal készítik naptáraikat. De mi modellek egyszerűen csak kellékek vagyunk. Azért van ránk szükség, hogy egy árucikkre, egy gépre jobban odafigyeljenek a vevők, a megrendelők. — Ön szerint miért irigylik a manökeneket? — Nézze, a szépség, a siker mindig irigységet szült. Hallottam már olyat is: „nem kár érte, buta manöken”. Mi ez, ha nem rosszindulat, irigység? Arra törekszem, hogy az ellenkezőjét érjem el az embereknél. Hogy elismerjenek, hogy elfogadjanak, különösen a nők. Egy női dicséret fontosabb bármi másnál. — Milyen embernek tartja magát? — Vidám és kiegyensúlyozott vagyok. Megtaláltam azt a munkát, amit szeretek, és megtaláltam a nagy „őt” is. Kiegyensúlyozottan, boldogan élek, férjem sokat segít, partner a munkámban, a mindennapi ügyes-bajos dolgokban. Bár sokan hihetetlennek tartják, nagyon romantikus vagyok. Nem szeretem a kalandokat, még ha sokan azt gondolják is, hogy ezt a foglalkozást kalandok nélkül nem lehet csinálni. — Hogy él ma egy fotómodell? — Fordulatos és változatos az életem. Mindig történik valami körülöttem. Ha az anyagi helyzetemre kíváncsi, nem panaszkodom, de nem is dúskálok. Van egy lakásom, jól keresek és ebben a pillanatban senkivel sem cserélnék. Kötött és mégis szabad a munkám. Mik a terveim? Úgy gondolom, még van néhány évem ezen a pályán. Utána, ha lehet, tervezőként szeretnék tovább tevékenykedni. Hiszen jól varróik, elképzeléseim, ötleteim allapján most is sok ruhát készítek magamnak. És talán még a felsoroltaknál is fontosabb: ideális, szép családi élet. * Gáspár Bernadett százhetvenhat centi magas, félhosszú szőke haja és kék szeme van. Mindehhez hófehér fogsor, fitos orr és szép száj is tartozik. Látszólag semmi különös nincs rajta. Egyszerűen csak szép. Ruházata ezúttal sportos. Fekete bőrnadrág, csizma, kockás póló. Tizenkilenc évesen vették fel a manökenképző iskolára. Azóta Budapesten él, de gyakran meglátogatja Salgótarjánban élő szüleit. Apja mérnök, anyja jogi előadó, örülnek díti át ide a Bösendorfer elől; az öreg leül s fölemeli kezét. — Figyeltek? — Hallod! mint Gerbár. Hisz ismeri a szertartás lényegét: itt a szemnek van dolga, nem a fülnek — ez az éjjeli, néma pianínó, a nagy, hajnalig tartó gyakorlások céljaira. Keszler keze most széles mozdulattal lecsap a billentyűkre — s a két vendég kapzsi figyelemmel követi ujjainak boszorkányos táncát. Halk, diszkrét taps hangzik fel, ahogy a zeneszám végeztével az öreg keze az ölébe hanyatlik. — Csodálatos, Artúrkám! — sóhajtja Gerbár. — Ilyet még tőled sem hallottam eddig! — Erre iszunk! — óvakodik Altorjay vissza, az asztal mellé. — Ez csakugyan remeklés! Ez nem is Beethoven volt — ez maga Beethoven lelke! — Ő — mondja az öreg, s ő is ott van már az asztalnál, hogy újabb töltéssel honorálja a rajongást —, igazán kedvesek vagytok! De magam is azt hiszem, ezt a néhány akkordot most sikerült megfognom ... — A bíróság előtt is megesküszöm rá, hogy így még nem játszotta senki, Artúrom! — hajtja fel borát Altorjay. — Soha, senki! — Talán csak maga Beethoven! — kortyol áhítattal Gerbár. Az öreg cinkos mosollyal bök a pianinó felé. — Így játszotta, igen. Hisz ő sem hallotta ... A másik kettő kényszeredetten nevet; nem tudják, a nyilatkozat az önhittség jele volt-e vagy az öniróniáé? Az öreg most hirtelen órájára pillant, és így szól: — No, a Szent János-áldást, fiúkáim! Két szempár mered rá, döbbent értetlenséggel. — Nem tartóztatlak benneteket ... — Szemérmesen elmosolyodik. — Ugyanis egy gyöngéd találka vár még rám ma este ... — Elmegy? — kérdi Altorjay — Nem — somolyog az öreg. — Én várok vendéget. — Hánykor? — kérdi hitetlenül Gerbár. — Fél tizenegyre. — Újabb selymes mosoly. — Még kapuzárás előtt... Ezek ketten összenéznek. Fél tizenegykor. Hölgyvendég! Jól adja! — És csinos legalább? — kérdi Altorjay. A szája szélén gúnyos mosoly. — Majd meglátod... — Hogyhogy? — mered rá Gerbár. _ — Ugyanis megkérnélek, hogy maradjatok, amíg megérkezik ... — Ne mondd! — De kicsit késelte a meghívás időpontját, de mondtam neki, hogy kedves vendégeim lesznek ... És most nem akarok hazugságban maradni! Altorjay órájára pillant. — Mindjárt fél tizenegy. — Tessék — int szíves mozdulattal a házigazda —, foglaljatok addig helyet! Gerbár lecsap a borosüvegre, van még az alján. A másiknak is tökt, szopogatják a nedűt, és selymes pillantásokat vetnek az öregre, aki nyakkendőjét igazgatja, s Mendelssohn Nászindulóját fütyörészi, majd vezényli egy láthatatlan zenekarnak. A gesztus átható jelképi ereje félreérthetetlen. Aztán megszólal a csengő, és az öregúr fiatalos lendülettel siet ajtót nyitni. Ezeknek ittbenn majd az álluk esik le, ahogy kíváncsin kisandítanak az előszobába; egy huszonegynéhány éves, ragyogó fiatal teremtés bontakozik ki könnyű kabátjából, s nézi ellágyult pillantással a galambősz házigazdát. — A Casals-komplexus — súgja oda irigyen Gerbár a másik fülébe. — Apám, pályatévesztett emberek vagyunk ... Nem írni kellene a zenéről, hanem csinálni! — Jó estét, Júlia — hallják odakintről Keszler búgó hangját, s nézik, amint a kis nő kezére hajol. — Köszönöm, hogy ilyen pontos volt... — Ő — mondja a leány — ez természetes! Magát nem lehet megváratni, kedves Artúr! — Itt vannak már az ajtóban, a leány körülnéz. — Á, a vacsoravendégek ... — Mosolyogva lép közelebb. Nekem is hagytak valamit? A két barát feláll. — Gerbár. — Tószegi Júlia. 15