Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)

1984-12-28 / 52. szám

mellesleg másra összpon­tosít, nem a­­nőre. A mo­dell ilyenkor nem más, mint egy munkaeszköz. — Ez nem nyugdíjas munka. Mihez kezd, ha már nem hívják fotózni, filmezni, bemutatókra? — Ezen még nem gon­dolkodtam. Erre még leg­alább tíz évem van. De mindenképpen a szakmán belül szeretnék dolgozni. Ha ez nem sikerülne, ak­kor valami mozgalmas te­vékenységet keresnék ma­gamnak. Rágyújt egy cigarettára, majd az órájára néz. An­golórára siet. Aztán szinte magától mondja: nagyon szeret utazni, nem olyan régen Mongóliában járt bemutatón, aminek azért örül különösen, mert oda magánemberként nem juthatott volna el. Jól ke­res, de kiadásai is vannak bőven, hiszen a sminket, a taxiszámlákat is neki kell fizetnie. — Egy fotómodell szo­báját milyen képek díszí­tik? —­ Egyszer, amikor kül­földön voltam, édesanyám az én posztereimmel kita­pétázta a szobámat. Amer­re nézek, csak magamat látom...* Bíró Ica egyesek szerint a legkeskenyebb derekú manöken. Mi tagadás, for­más alakja van. Huszon­hat éves, öt évvel ezelőtt jelentkezett a manökenis­kolára, s ő is a kiválasz­tottak között volt. Vala­mikor sportolt. Távol- és magasugrónak készült, s tán ott is vihette volna valamire, hiszen döntőbe jutott annak idején az út­törő­ olimpián. Később fel­hagyott a sportolással, ru­haipari szakközépiskolát végzett. Dolgozott varró­nőként, ruházati eladóként és információs irodában. Amikor az interjút meg­beszéltük, egyetlen kiköté­se volt: ne tüntessem fel rossz fényben a manöke­neket. — Ezt miért kérte? — Mert rólunk kialakult egy téves vélemény. Álta­lában azt hiszik az embe­rek, hogy mi a testünket is eladjuk. Én csak a fo­tón vagyok extra. Az élet­ben éppolyan vagyok, mint más nő. Nem léptem­­ abból a miliőből, ami­ben eddig is éltem. Egy­szerű embernek tartom magam, akinek megada­tott az, hogy csinosabb le­gyen az átlagosnál. De azért nem árulom magam. — Mi a véleménye az aktfotókról, naptárakról? — Először is tisztázni kellene, hogy mi az akt. Mert ezek a képek, ami­lyenek rólam is készültek, nem aktok. Pikánsak. — Miért készült mostan­ság sok ilyen jellegű posz­ter, naptár? — Mert divat. Megnőtt az igény az ilyen jellegű reklámok iránt. Azért azt is el kell ismerni, a pro­dukciók gyakran nem ér­ték el a kívánt színvona­lat. Sajnos, ömlesztve ké­szültek, és a mennyiség itt is a minőség rovására ment. A képek nem vol­tak esztétikusak, mert sok amatőr ingyen is vállalt ilyen felvételt, csakhogy kitűnjön, felfigyeljenek rá. — Önben nincs feltűné­si vágy? — De van, a munkám­mal jár. De nem a mezte­lenséggel akarok kitűnni. — Milyen céllal vállal­nak hiányos öltözetű fel­vételeket a nők? Pénzért, sikervágyból, vagy egysze­rűen csak önmutogatás­ból? — Hiúságból. A nők kü­lönösen azok. Mindenki­ben van szereplési vágy, hogy megmutassa, hogy lássák a többiek: ő csino­sabb mint más, mint a szomszéd, a kolléga, az is­merős. Engem is doppin­gol, hogy vannak olyan cégek, akik rendszerint csak az én fotómmal ké­szítik naptáraikat. De mi modellek egyszerűen csak kellékek vagyunk. Azért van ránk szükség, hogy egy árucikkre, egy gépre jobban odafigyeljenek a vevők, a megrendelők. — Ön szerint miért irigylik a manökeneket? — Nézze, a szépség, a siker mindig irigységet szült. Hallottam már olyat is: „nem kár érte, buta manöken”. Mi ez, ha nem rosszindulat, irigység? Ar­ra törekszem, hogy az el­lenkezőjét érjem el az embereknél. Hogy elismer­jenek, hogy elfogadjanak, különösen a nők. Egy női dicséret fontosabb bármi másnál. — Milyen embernek tartja magát? — Vidám és kiegyensú­lyozott vagyok. Megtalál­tam azt a munkát, amit szeretek, és megtaláltam a nagy „őt” is. Kiegyensú­lyozottan, boldogan élek, férjem sokat segít, part­ner a munkámban, a min­dennapi ügyes-bajos dol­gokban. Bár sokan hihe­tetlennek tartják, nagyon romantikus vagyok. Nem szeretem a kalandokat, még ha sokan azt gondol­ják is, hogy ezt a foglal­kozást kalandok nélkül nem lehet csinálni. — Hogy él ma egy fo­tómodell? — Fordulatos és válto­zatos az életem. Mindig történik valami körülöt­tem. Ha az anyagi hely­zetemre kíváncsi, nem pa­naszkodom, de nem is dúskálok. Van egy laká­som, jól keresek és ebben a pillanatban senkivel sem cserélnék. Kötött és mégis szabad a munkám. Mik a terveim? Úgy gon­dolom, még van néhány évem ezen a pályán. Utá­na, ha lehet, tervezőként szeretnék tovább tevé­kenykedni. Hiszen jól var­róik, elképzeléseim, ötle­teim allapján most is sok ruhát készítek magam­nak. És talán még a fel­soroltaknál is fontosabb: ideális, szép családi élet. * Gáspár Bernadett száz­hetvenhat centi magas, félhosszú szőke haja és kék szeme van. Mindeh­hez hófehér fogsor, fitos orr és szép száj is tarto­zik. Látszólag semmi kü­lönös nincs rajta. Egysze­rűen csak szép. Ruházata ezúttal sportos. Fekete bőrnadrág, csizma, kockás póló. Tizenkilenc évesen vet­ték fel a manökenképző iskolára. Azóta Budapes­ten él, de gyakran meglá­togatja Salgótarjánban élő szüleit. Apja mérnök, anyja jogi előadó, örülnek díti át ide a Bösendorfer elől; az öreg leül s fölemeli kezét. — Figyeltek? — Hallod! m­int Gerbár. Hisz ismeri a szertartás lényegét: itt a szemnek van dolga, nem a fül­nek — ez az éjjeli, néma pia­nínó, a nagy, hajnalig tartó gya­korlások céljaira. Keszler keze most széles moz­dulattal lecsap a billentyűkre — s a két vendég kapzsi figyelem­mel követi ujjainak boszorká­nyos táncát. Halk, diszkrét taps hangzik fel, ahogy a zeneszám végeztével az öreg keze az ölé­be hanyatlik. — Csodálatos, Artúrkám! — sóhajtja Gerbár. — Ilyet még tőled sem hallottam eddig! — Erre iszunk! — óvakodik Altorjay vissza, az asztal mellé. — Ez csakugyan remeklés! Ez nem is Beethoven volt — ez maga Beethoven lelke! — Ő — mondja az öreg, s ő is ott van már az asztalnál, hogy újabb töltéssel honorálja a ra­jongást —, igazán kedvesek vagytok! De magam is azt hi­szem, ezt a néhány akkordot most sikerült megfognom ... — A bíróság előtt is meges­küszöm rá, hogy így még nem játszotta senki, Artúrom! — hajt­ja fel borát Altorjay. — Soha, senki! — Talán csak maga Beetho­ven! — kortyol áhítattal Gerbár. Az öreg cinkos mosollyal bök a pianinó felé. — Így játszotta, igen. Hisz ő sem hallotta ... A másik kettő kényszeredetten nevet; nem tudják, a nyilatkozat az önhittség jele volt-e vagy az öniróniáé? Az öreg most hirte­len órájára pillant, és így szól: — No, a Szent János-áldást, fiúkáim! Két szempár mered rá, döb­bent értetlenséggel. — Nem tartóztatlak bennete­ket ... — Szemérmesen elmoso­lyodik. — Ugyanis egy gyöngéd találka vár még rám ma este ... — Elmegy? — kérdi Altorjay — Nem — somolyog az öreg. — Én várok vendéget. — Hánykor? — kérdi hitetle­nül Gerbár. — Fél tizenegyre. — Újabb selymes mosoly. — Még kapuzá­rás előtt... Ezek ketten összenéznek. Fél tizenegykor. Hölgyvendég! Jól adja! — És csinos legalább? — kér­di Altorjay. A szája szélén gú­nyos mosoly. — Majd meglátod... — Hogyhogy? — mered rá Gerbár. _ — Ugyanis megkérnélek, hogy maradjatok, amíg megérkezik ... — Ne mondd! — De kicsit késelte a meghí­vás időpontját, de mondtam ne­ki, hogy kedves vendégeim lesz­nek ... És most nem akarok ha­zugságban maradni! Altorjay órájára pillant. — Mindjárt fél tizenegy. — Tessék — int szíves moz­dulattal a házigazda —, foglal­jatok addig helyet! Gerbár lecsap a borosüvegre, van még az alján. A másiknak is tökt, szopogatják a nedűt, és selymes pillantásokat vetnek az­ öregre, aki nyakkendőjét igaz­gatja, s Mendelssohn Nászin­dulóját fütyörészi, majd vezény­li egy láthatatlan zenekarnak. A gesztus átható jelképi ereje fél­reérthetetlen. Aztán megszólal a csengő, és az öregúr fiatalos len­dülettel siet ajtót nyitni. Ezeknek itt­­benn majd az álluk esik le, ahogy kíváncsin ki­sandítanak az előszobába; egy huszonegynéhány éves, ragyogó fiatal teremtés bontakozik ki könnyű kabátjából, s nézi ellá­gyult pillantással a galambősz házigazdát. — A Casals-komplexus — súg­ja oda irigyen Gerbár a másik fülébe. — Apám, pályatévesztett emberek vagyunk ... Nem írni kellene a zenéről, hanem csinál­ni! — Jó estét, Júlia — hallják odakintről Keszler búgó hangját, s nézik, amint a kis nő kezére hajol. — Köszönöm, hogy ilyen pontos volt... — Ő — mondja a leány — ez természetes! Magát nem lehet megváratni, kedves Artúr! — Itt vannak már az ajtóban, a leány körülnéz. — Á, a vacsora­vendégek ... — Mosolyogva lép közelebb. Nekem is hagytak va­lamit? A két barát feláll. — Gerbár. — Tószegi Júlia. 15

Next