Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)
1984-12-28 / 52. szám
V 14 A pucérság mellőzhető „Istennek csodálatos teremtményei a nők. A legcsodálatosabbak asok, akiket nem ismerünk." Személyi igazolványuk munkahelyi rovatában ez áll: szellemi szabadfoglalkozású ... Vagyis nincs állandó munkahelyük, munkájuk. De, hogy mennyire szellemi tevékenység az, amit dolgoznak, vitatható. Mint ahogy az is: mennyire szabadok, hiszen napjaik órára, percre beosztottak. Mégsem érzik a megkötöttség béklyóját, megszabadítja őket ettől a tudattól, hogy állandóan rivaldafényben élnek, és az, hogy az egyik fontos adottsággal, a szépséggel rendelkeznek. Fotomodellek, manökenek. * Csák Csilla húszéves. Amikor belép a terembe, ahol találkozunk, többen kapkodják a fejüket. Moszkvában élt négy évig, ott érettségizett, majd itthon kétszer is felvételizett az egyetemre sikertelenül. Aztán lemondott a diplomáról és így került a pályára. — Mit tart fontosabbnak, a belső vagy a külső emberi értékeket? — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a megjelenés, a jó alak, a szépség mellékes, hiszen ebből élek. De egy nő elsősorban ne szép legyen. Vibráljon, legyen egyénisége, és elsősorban emberként legyen értékes. — Mi ebben a munkában az érvényesülés alapja? — Sok minden. Bár vannak, akik azt hiszik: elég, ha csinos valaki. Pedig ez kevés. Minden egyes alkalommal el kell fogadtatnia magát az embernek. Elhitetni, hogy a személyisége alkalmas arra, hogy valamit reklámozzon. Mindig adni kell olyan pluszt, amivel felkeltem az emberek érdeklődését. — Fárasztó lehet. — Mindig inspirál valami. Nem szeretem a monoton, szürke dolgokat. Szóval úgy érzem, mindig boldog vagyok. Hol a munkám eredményétől, hol a magánéletemtől. Kell, hogy érezzem a sikert és azt, hogy boldog vagyok. Így aztán a rosszkedvet eleve kirekesztem az életemből. — Milyen munkát vállal legszívesebben? — Reklámfotót és reklámfilmet. — És az aktfotók? — Készült már olyan is, egy külföldi naptárba. Azzal együtt, hogy az is csak reklámfogás, nem valószínű, hogy újra vállalok ilyen munkát. — Miért? Nem fizették meg? — Nem erről van szó. Egyszerűen nem érzem jól magam munka közben. És engem mindig a munka hangulata, légköre vonz. Sokkal izgisebb képeket lehet csinálni sejtelmes, átlátszó ruhában, blúzokban, mint teljesen pucéran. — Kapott-e már olyan munkaajánlatot, amit bizonyos feltételekhez szabtak? — A nők az élet bármely területén kapnak ajánlatot, vagyis megkörnyékezik őket. Nincs ez másként a mi munkánkban sem. Kaptam már én is. Mindenki maga dönti el, megéri-e a kockázatot. Egy biztos: ha valaki egyszer belemegy a játékba, nincs megállás. A fotós Csák Csilla Gáspár Bernadett Bíró Ica BÁRÁNY TAMÁS: Vendégség A borospoharak megemelkednek. — Az angliai turné sikerére, Artúrkám — mondja áhítattal Altorjay az idősebbik vendég, s egyetlen hajtásra kiissza borát. — Isteni volt a vacsora is! — Mint mindig — bólint Gerbár, a fiatalabbik vendég. Mindössze két hónap van köztük, de ezt aggályosan számontartják: Gerbár — aki ötvenet mutat — bátyámozza Altorjayt, aki viszont bármikor kiadhatná magát negyvennek. Okmányaik tanúsága szerint mindkettő negyvenöt, a tízéves koruk óta testi-lelki jóbarátok. S hozzá mindkettő újságíró, mindkettő zeneesztéta és mindkettő műkritikus. A házigazda — idén lépte át a hetedik ikszet, és mostanában vált istenigazában nemzetközileg ismertté — megrázza bozontos üstökét. — A turné sikerére már nincs mit inni, fiaim! Az már elintézett dolog... — Most kortyint csak egy aprót a borából. — Azt a sikert a lelkes beharangozócikkek már biztosították! — Nahát — mondja Gerbár. — Zseni vagy! — Most kaptam egy levelet az ottani impresszáriómtól, teli újságkivágásokkal — bólint az öreg elégedetten. — Liszt Ferenc óta nem volt ilyen előzetes sajtója magyar zongoristának! — Óriási — leheli Altorjay. Gerbár sóhajt. — Ha én kimehetnék veled, és a helyszínről tudósíthatnám a lapomat! Főcím: „Lázban az angol zenei élet!” Alcím: „Keszler Artúr a Covent Gardenban”... Jól hangzik mi? A házigazda ránéz. — Hát gyere! — Fizeted? — kérdi Gerbár. — Mert a lap nem fizeti! Keszler a fejét csóválja. — Mindig ez a pénz, ez a pénz ... Hát gyere a saját költségedre ! Altorjay fölsivít. — Hat hétre! A háromszázötven dollárjából! Artúrom, te zenésznek jobb vagy, mint matematikusnak ! . Az öreg bólogat. — Akkor majd elküldöm a kritikákat, és írsz belőlük egy nagy, összefoglaló beszámolót... Az nem kerül pénzébe annak a spórolós lapodnak. Helyes? — Több mint a semmi — sóhajt Gerbárt, és megint húz a borából. Altorjay is iszik, aztán — hálából a remek vacsoráért, a príma borért és a szíveslátásért — megkérdi: — Hogy állsz az új darabbal, Artúrom ? Az öreg szigorú arcán minden vonás megolvad; üdvözült mosollyal kérdi: — Meghallgatnátok? A két vendég szertartásosan feláll. Altorjay még zakóját is begombolja. Arcukon fennkölt borongás; a dús vacsorának, hiába, ára van. Gerbár érzelmes búcsúpillantást vet a borospohárra, de nem nyúl utána; ildomtalannak érezné megszentségteleníteni vele a zenére szomjú áhítatot. A szoba sarkában hatalmas versenyzongora terpeszkedik; az öreg odalép, fölemeli fedelét, aztán hirtelen órájára pillant, s a tetőt visszahajtja. — Tíz már elmúlt, gyerekek. És a szomszéd is ember! Az átellenes sarokban kis pianínó szerénykedik, a fal mellé simulva; az öreg odamegy hozzá, s ennek emeli föl a fedelét. A kis zongoraszéket Altorjay per-