Magyar Ifjúság, 1986. május-augusztus (30. évfolyam, 18-35. szám)
1986-07-04 / 27. szám
kell a szórakozás. A múltkor, amikor olyan meleg volt, hát el is mentek Ráckevére fürdeni. Merthogy a lányoméknak kocsijuk is van. Lada. Szóval fürödni mentek, ami nem baj, csak hát a kukoricát épp aznap akartam kifattyazni vele. Amúgy szorgalmas ember. Aztán az ellátásról beszélgetünk. Perkátán jó az ellátás. Felvágott csak kétféle, ez igaz, de hús a hét több napján is kapható. Igaz, azért be kell menni a faluközpontba, de ha az embernek szerencséje van, kifogja, kaphat hatósági húst is, ami olcsóbb. Van mozi, tavasszal itt volt például Soltész Rezső is. Kiérünk Királyék kukoricaföldjére s megállunk a tábla mellett. A gazda végignéz a táblán. — Ugye szép? Idén szép a színe is, meg jó magas. De foglalkoztunk is vele sokat, csak így lehet. Aztán nyakába veszi a kantárt és elindítja a lovat, mennek a táblán befelé. Eltávolodnak, egyre kisebbek lesznek, aztán amikor a szem már alig képes befogni őket, egyszer csak megfordulnak, jönnek visszafelé. Úgy, ahogy történt ez mindig is, amióta az ember rájött, hogy a földet meg kell művelni, ez a talponmaradás egyetlen útja. Mindig meg kellett művelni, akkor is, ha tizede, ezrede maradt annál, aki termelt s mindent elvettek tőle, akkor is menni kellett, bele a kukoricásba, a krumpli közé, ez mindennek az alapja. Igazából gondolkodni sem nagyon érdemes, ez a természetes , hogy a ló húzza a vasat, tölti a kukoricát, aztán nem kell ahhoz nyúlni, már csak ősszel, de az már a betakarítás. — Na, ugye, a paraszti munka, az csak paraszti munka marad, nem lehet rendesen gépesíteni — mondja, amikor már vagy ötödször ér ki a tábla szélére, a szandálja telement földdel, ahogy lehúzza, a zokniján kirajzolódnak a szandál bőrözetének pornyomai. Hazafelé a kocsma irányába indulunk, most már végig kell menni a temetői úton. Hatalmas mészkősírok állnak egymás mellett, magától értetődő rendezettségben. Már látni a kocsmát, jellegtelen falusi épület, emberek állnak az ajtóban, sört isznak, jó hideg csapolt sört. — Valamikor sört sem lehetett mindig kapni — hallom most hirtelen. — Valamikor, higgye el, csak az aratók kaptak sört, minden arató egy üveg csatos családi sört. Most meg? Nézzen oda, bárki, bármikor bejöhet ide, sör van. Egy támaszkodóhoz telepszünk, ez a kocsma osztott munkaidőben üzemel, reggel, meg délután, ahogy az igények kívánják. Ez a kocsma így nézett ki hatvan éve is, tán még az alumíniumpult is akkoriból való. Ahogy kinézünk az ablakon, a szovjet katonai temetőre látunk pontosan, meg a malom, hatalmas, vakolatlan téglaépületére. Nagy harcok voltak itt a második világháborúban, úgy mondják, reggel a németek voltak, délután már az oroszok. Másnap megint kezdődött minden elölről, míg aztán egyszer csak azt vették észre, hogy már nem lőnek. Valamikor február közepén szabadult föl Perkáta, akkor kezdődött itt az új élet. A falu hirdetőtáblájára több meghívót is kifüggesztettek, de igazából csak diszkóajánlatok olvashatók, a faluban két diszkó is van, a Bőgőé meg a Gubicza Tamásé. Azt mondják, jó mind a kettő. * * *Délután kettő felé érkezünk vissza Királyékhoz, addigra már az unoka is otthon van, aki Fehérváron tanul számítógépezést. Nagy az öröm, mert a kamionos végre meghozta a magnetofont is, ami a számítógéphez jár. — A számítógépet a lányom vette a gyárban egy kamionostól, tizennégyezer forintért — mondja Királyné. — Na, hazahozta, de akkor jöttünk rá, hogy semmit sem ér, mert nincs meg hozzá a magnó. A legközelebbi szállításkor szólt a lányom, hogy jár nekünk még egy magnó is, ám a kamionos először ezt le akarta tagadni. Tudja, hogy milyenek ezek a kamionosok? Azt hiszik, hogy a falusi embernek bármit adhatnak, annak minden megfelel. De a lányom végzett ember, őt nem lehet becsapni. Meg is ígérte a kamionos, hogy ha legközelebb erre jár, behozza. Hát ennek már két hónapja is, csak most hozta meg, de legalább már itt van. Király int, hogy menjek le a pincébe, megmutatná a borát. Lépdelünk lefelé a dohos lépcsőlejárón, minduntalan megáll, olykor neki is megyek a hátának. — Ebben a pincében nagy emberek is jártak. Nem most, úgy a hatvanas-hetvenes években. Perkátáról sok nagy ember indult el, volt, akiből megyei első titkár lett, vagy autóközlekedési vállalatnál vezérigazgató. Járási párttitkár, pénzügyőr. Azokat is mindig lehívtam, és ízlett nekik. Kortyolgatjuk a vöröset, aztán a fehéret, a gazda olykor megjegyzi, hogy nekik erre nem kell költeniük. Sőt, pálinkát is főznek, a faluközpontban már van pálinkafőzde, ott bárki kifőzheti a cefréjét literenként hetven forintért. — Kell ez a kis bor, mi a vejemmel kétszázötven litert biztos megiszunk egy évben. Veje egyébként darugépész, jókezű szakember, nemrég nevezték ki csoportvezetőnek. Nem szívesen vállalta el, nem szeret embereknek parancsolgatni, de hívatták, hogy Misikéri, ez a helyzet, rád most az irányításban van nagyobb szükség. Hát elvállalta, bár a pénze valamivel kevesebb lett. Nemrég vettek egy kis telket, arra építenének majd, előbbutóbb a fiataloknak is külön kell költözniük, úgy azért mégiscsak más. A vő, Mihály is csak-csak negyven felé tart, illik már önálló pályára állniuk. Már az unoka is tizenhat, persze, neki azért van még ideje. Este váratlanul megérkezik Mihály. Csak későbbre várták, úgy ment el reggel, hogy tíz előtt biztosan nem jön. Megiszik egy pohár bort, aztán rövid hallgatás után azt mondja: — Úgy hallottam, a gyárnál leállítják a géemkát. Legalábbis ezt beszélik. Aztán a feleségére néz, s még az előbbinél is csendesebben mondja: — De apádnak erről ne szólj! Egyelőre legalábbis ne, aztán majd meglátjuk. Kovács Zoltán Fotó: Stalter György 11