Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)

1986-12-19 / 51. szám

Beszélgetés Ruttkai Évával — Különféle jelek, kiállítások, emlékezések, tanulmányok mutatják: szükségünk van Latinovits Zoltánra. Mások mintha szándékosan meszesítenék emlékezetük pályáját vele kapcso­latban. Kedves Éva! Valójában hogyan él közöttünk Latinovits Zoltán? — Úgy érzem, hogy él, inkább él, mint akármelyik ma­gyar színész. Azért, mert amit tett, azt mindig azért tette, hogy valami jobb, igazabb legyen. Az emberek ezt akkor talán kevésbé értették, mint amióta testileg nincs közöttünk. De hát a szelleme működik. Rettenetesen fájdalmas persze, mert az ember óhatatlanul arra gondol, hogyan működne, ha itt lenne. De az idő mégiscsak neki dolgozik, mint kiderül számos do­logról. Akkor még csak ő ordított, kiabált, verekedett és ebbe időnként beleőrült. Szeretnék nagyon pontosan fogalmazni, te­hát nem egy állapot volt az ő őrülete, hanem a problémák megoldhatatlanságába görcsölt bele időnként. Futott, futott, végül a tehetetlenségtől és a visszhangtalanságtól a dolgok összegubancolódtak, összecsavarodtak benne. Aztán természete­sen jött a depresszió. A depresszióból mindig sokkal hamarább kilábalt, mint ahogy az orvosok gondolták. A „sokévi átlagnál” gyorsabban. Nagyon nehéz volt az élete, éppen azért, mert rendkívüli volt, mert mindenkit az átlagember mércéjéhez szoktunk állítani. Még az orvosok is. Kritikusok, igazgatók, kollégák, közönség is. Arra a kérdésre nem tudok válaszolni, és ezt kiszámítani nem lehet, ha ma élne, hogyan bírta volna ki ezt az öt évet, és mit tehetne ma. Úgy látszik, hogy többet, de azért gyanítom, ő ma is többet akarna, mint amit lehetne. S akkor megint.. . Mert ma nagyon sok esetben látszatered­mények vannak. Rettenetesen hiányzik a vezető szellem. Én ösztönember vagyok. Az ösztöneim jók. Erős embernek is ér­zem magam, ha a vágyaim vezérelnek. De szükségem volt mindig és van is szövetségesekre, meg egy vezérre, vezetőre. Jelenleg életben akarom tartani magam. A legtöbbet ma is még akkor kapom, ha Zolinak valami írásába vagy mondatá­ba belefeledkezem. Ezek érvényesek.­­ — És a külső világ belefeledkezése, illetve kifeledkezése vele kapcsolatban? — Furcsa, amit mondok. Rettenetesen izgatott voltam, amikor a kislányom megszületett, akkor éreztem először anyá­nak magam, arra gondoltam, hogy az egész világgal szemben nekem kell őt megvédenem. Ugyanilyen érzésem támadt, ami­kor Zoli meghalt, hogy az egész világgal szemben nekem kell őt megvédenem. És elég hosszú időnek kellett eltelnie, amíg rájöttem, hogy ez nem így van. Neki rengeteg híve Van, azért is mondom, hogy ma ő a legélőbb magyar színész, mert nincs még egy színész, akinek annyi követője lenne, mint neki. És ezek a hívők igazán próbálják érteni őt és szeretnék azt, ami­ben ő hitt. Akadnak persze barátok, idézőjelben mondom, akik néha nem is gonoszságból, csak egyszerűen butaságból vagy önérdekből vagy tetszelgésből olyanokat írnak róla,­­ami pil­lanatnyi, hirtelen indulatokat vált ki belőlem, de aztán rájö­vök, hogy legjobb védelmezője Latinovits Zoltánnak Latinovits Zoltán. Nincs szüksége arra, hogy én megvédjem. Nagyon ko­rán ment el, s látszólag nagyon kevés az, amit itthagyott, de ez a kevés csak mennyiségre nézve érezhető kevésnek. Most, ahogy kutatgatunk a hagyatékában, kis bejegyzései, minden­félére írogatott kis cédulácskái, mind-mind jelentenek és hor­doznak valami szépséges szellemi erőt. — Egyhelyütt futólag említette, hogy Latinovits Zoltán hihetetlenül megnyitotta a maga életét. Hogyan értette ezt? — Illyés Gyula mondta azt, hogy Zoli minden emberhez a teljes személyiségével fordult. Pincér, gyerek, tanár, növendék,­­ miniszter, hajóács, mindenkihez volt köze, mindenkitől akart valamit, őt szünet nélkül mozgásban tartotta az élet, s ő is mozgatta az életet. Amikor depressziós volt, akkor nagyon nehéz volt, akkor leállt körülötte minden, és akkor egyedül kellett tartanom a frontot. Az általa diktált dinamizmusra nagyon alkalmas voltam és vagyok. De hadd mondjam azt a közhelyet, hogy színésznőnek lenni még nehezebb, mint szí­nésznek. Mert nagyon sok időt kell magára fordítania. Nem beszélve arról, hogy egy előadásra tovább kell készülődnie, és több idő kell a pihenésre is. Ez is oka annak, hogy nagyon sok mindent nem láttam mert nem volt időm, rohantam, ro­hantunk mind a ketten. Rohantunk, készítettük a jövőt. — Mint életének társa, s ugyanakkor a Vígszínház mű­vészeti vezetésének... — ... egy színész ... ? — ... részese, hogyan élte meg Latinovits Zoltán színházi harcait? — Nagyon nehéz konfliktus volt. Mert én magamra nézve soha nem engedtem meg olyanokat, amiket úgy éreztem, hogy Zoli megengedhet magának. Nem méricskéltem én, hogy ki a nagyobb, ki a kisebb, egészen egyszerűen neki más volt a dol­gokról a szemlélete. De tudom, hogy egy színháznak léteznie, működnie kell. Tehát megvannak a szabályai. Az embereknek tekintettel kell lenniük egymásra. Ezen a pályán viszont ren­geteg a szervilis ember. Ha már valakinek hatalma van, ak­kor az több mindent mondhat. Mivel Zolinak nem volt hatal­ma, ha akarták elfogadták, ha nem akarták, nem. Ami nagyon nagy konfliktusokat okozott a színházon belül is. Későn és hamar, meredeken ment fel a pályára, ez nagyon sok embert meghökkentett és a szokottnál is jobban irigykedtek rá. A szo­kásos irigység az természetes. A színházon belül nagyon sok az úgynevezett kedves ember, sokan tudnak egymásnak híze­legni, meg is szokják. Zoli erre sose volt képes. De, aki sze­rette őt... Szerette a legtöbb ember, persze csak addig, amíg az érdekét nem sértette. Sok kapcsolatát én nem értettem. Például Horvai és ő sokkal régebbi kapcsolatban volt egymás­sal, még miskolci színházi korából. Sokszor úgy éreztem, mé­lyebb dolgok rejlenek lent, mint amik kipattannak; nem is biztos, hogy ott a konfliktus, ahol látható. Aztán... Várkonyi a szakítás után két évvel visszahívta Zolit. Emlékszem, hőség volt. Egy státus hirtelen szabad lett a színházban. Várkonyi felrohant hozzánk. Zoli azt mondta, kér két nap gondolkodási időt, és két nap után visszaszerződött. Nagyon boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy ez mindenkinek jó. Hát miért kelljen neki más színházban játszani, amikor én természetesen a Víg­színházat tartom a legjobb színháznak. Akit szeretek, annak a legjobban akarom, és a színháznak is azt akarom, hogy ott játsszon. És ez így is volt rendjén egészen addig a pillanatig, amíg nem sikerült a színházat és Zolit összeveszíteni. Dolgoz­tak itt olyan erők, amelyekről a mai napig se tudok... Mert az irigység nemcsak a színészre jellemző, hanem a színházra is. És különösen amikor annyi intézmény van a színházak feje fölött, és annyi manipulációra van lehetőség. Nem tetszhetett az, hogy a Vígszínház olyan évek elé nézett, ami szinte párat­lan. Abban a pillanatban a Vígszínház igazgatója, Várkonyi Zoltán — az ország leghivatottabb igazgatója. Tehetséges, erős, okos, ügyes, ami egy igazgatónak fontos — és nagyszerű szí­nész is. Főrendező: Horvai István. Akiben szintén évtizedek alatt mélységes szeretet és tudás gyűlt össze a színházról. Fiatalként Kapás Dezső, Marton Laci, mind színházi emberek. A gárda: Páger, Sulyok, Bulla, Pethes, Bilicsi, Deák Sándor — mind-mind olyanok, mint az oszlopok, amelyeket hiába mosott a tenger, az évek, mégis állnak. A következő generáció: Dar­vas, Latinovits... és a fiatalok: Tahi-Tóth, Béres, Tordy Géza, a „gyerek” Lukács, a „gyerek” Kern. Rendkívül fontos, min­den generáció képviselve van, akármelyik darabot keresztül­­kasul eljátszhatja ez a társulat. Na most abban a pillanatban, ha Latinovits hiányzik, a társulat már nem ugyanaz. Hiszen nem volt véletlen, hogy Várkonyi öntötte rá a szerepeket... — ... Nem zúdult rá túlságosan is? A Ködszúrkáló tanú­sága szerint rettentő az az időbeli sűrítettség, ahogyan a Ványa bácsi és Pirandello Henrikje egymásra tolult, s már kö­vetkezett a Tiszták. Amit a szakadás kulminációs pontjának vélek, már-már nem is őróla volt szó, hanem Illyés műve iránti közömbösségről. A Pirandello-főszerep Várkonyi-legen­­da; számára talán kevesebbet ért, mint a csaknem epizódnak számító Illyés-szerep ... — Illyés darabja volt a szezon első bemutatója, a többi az előző évadról átcsúszott. — De az Illyést úgy próbálta, hogy helyettesét már ki­jelölték, miközben ő teljes odaadással dolgozott, s már eldőlt, hogy másnak adják át a szerepet... — ... Erről nem tudtam. Nekem se mondták. — Partnerként hogyan dolgozott? — Nagyon feszült volt, amikor együtt dolgoztunk. Emlék­szem egyszer egy Rómeó próbán rám is szólt. Nem jól pró­bálom — valami ilyesmit mondott. Én felháborodtam, hogy gondolja ezt? Nem egyszerű egy színészpár élete. Nagyon sok ebben a... nem rossz értelemben, de mégiscsak rivalizálás. Emlékszem, hogy egyszer azt mondta, „tisztességtelen előny­­szerzés”, hogy én nyáron is dolgozom, amikor a Tragédia Éváját játszottam Szegeden; erre ő rögtön leszerződött A néma leventére, méghozzá nem messze tőlem — Gyulára. Módszereket nem tudok mondani a próbára, beszélgettünk inkább. — De talán valami sajátságos jellemezhető, hiszen, ami­kor betegsége miatt a Ványa bácsit egyik kollégája vette át, ő tiltakozott. Mondván, ezt a szerepet ő alakította ki, neki ehhez szellemi joga van ... — A MÁV Kórházban feküdt akkor, begipszelt lábbal, a IV. Henrik próbáján sérült meg. Emlékszem, mikor megkapta a szerepet, teljesen megváltozott az arca, megdöbbent, elsá­padt, elpirult, olyan boldog volt. Annyira, hogy begipszelt láb­bal próbálta a Ványa bácsit. Annyira tetszett, olyan hévvel csinálta, valósággal hozzánőtt a figurához. S közben tüdő­­gyulladást kapott. A garzonházban laktunk, s mindig ápolónő jött, adott penicillint, de nem volt hajlandó tetránt szedni, s a láz nem ment le. Végül nagy nehezen bement a kórházba, ahol azzal fogadták, hogy Művész úr, 1970-ben nem illik meg­halni tüdőgyulladásban — olyan stádiumban volt. De remél­tük, hogy gyorsan felépül. Mindenki optimista volt, s elkezdtük az öltözéses próbákat — nélküle, remélve, hogy egy-két napon belül visszatér. Nem akarta elhinni. Egyik nap bementem reg­gel és akkor már azzal fogadtak, hogy nincs vérkeringés a lábában. S akkor következett az aggodalom: megindul, nem indul meg a vérkeringés. Küzdelem az egészségéért, ezenköz­ben én jártam próbálni a Ványa bácsit, még mindig nélküle. Két nap után eldöntötték, hogy a szerepet átosztják. S akkor a kórházi szobából felhívta a színházat és azt mondta, hogy ő ebbe nem egyezik bele, mert ez az ő személyi tulajdona. S én teljesen megdöbbentem, mert életemben nem jutott eszembe, hogy bármi, amit a színházban adok vagy csinálok, az a ki­zárólagos birtokom legyen. Tudtam, hogy igaza van, de ezt mégse lehet színházban megtenni. Igaza van, de ez megint olyan dolog, a színész kiszolgáltatott lény minden szempontból. Ez a kiszolgáltatottsága teszi időnként naggyá is, mert kiszol­gáltatottan ott áll és mégis ki meri nyitni a száját. Sőt!

Next